A Lengyel Népköztársaság (lengyelül: Polska Rzeczpospolita Ludowa, rövidítve: PRL) 1944–1989 között létező kommunista rendszerű lengyel állam volt. A Lengyel Népköztársaság elnevezést azonban csak 1952-től, az új alkotmány bevezetésétől használták, 1944–1952 között az ország hivatalos megnevezése Lengyel Köztársaság (Rzeczpospolita Polska) volt.
Északról a Balti-tenger, keletről és északkeletről a Szovjetunió, délről és délnyugatról Csehszlovákia, nyugatról az NDK határolta. Fővárosa és legnagyobb városa Varsó volt. Alapító tagja volt a Varsói Szerződésnek és a KGST-nek.
Lengyelország a hidegháború éveiben a keleti blokk államai közé tartozott. Az országot egyetlen párt, a Lengyel Egyesült Munkáspárt (lengyel rövidítése: PZPR, magyar rövidítése: LEMP) irányította. A Lengyel Népköztársaság idején jelentős eredmények születtek, mint például az életkörülmények javulása, a gyors iparosodás, az urbanizáció, az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés és az ingyenes oktatás. A Lengyel Népköztársaság olyan politikákat is végrehajtott, amelyek felszámolták a hajléktalanságot, és munkahelyi garanciát alakítottak ki. Ennek eredményeként Lengyelország lakossága csaknem megkétszereződött 1947 és 1989 között.
Előzmények 1939 szeptemberében, Lengyelország német és szovjet lerohanása után megalakult az emigráns lengyel kormány, amely kezdetben Franciaországban működött. Amikor Németország megtámadta Franciaországot, az emigráns kormány Londonba költözött. A szovjet–német háború kitörése, 1941 júniusa után a Szovjetunió katonai helyzete olyan katasztrofális volt, hogy szüksége volt külföldi segítségre. Sztálin újra felvette a kapcsolatokat a lengyel emigráns kormánnyal, amelyeket az 1939. évi támadáskor szakított meg. Beleegyezett az NKVD által letartóztatott és deportált lengyel polgárok szabadon engedésébe, hagyta újraszervezni a Szovjetunióban, a lengyel kormánynak alárendelt, Władysław Anders tábornok parancsnoksága alatt álló lengyel hadsereget. 1942 nyarán, amikor a német hadsereg közeledett a Kaukázushoz, Sztálin jóváhagyta, hogy a lengyel hadsereg kivonuljon Iránba. Ahogy egyre több győzelmet aratott a Vörös Hadsereg, Sztálin annál kevésbé szívesen teljesítette a lengyel hadseregre vonatkozó ígéreteit. Nem minden lengyel katona akart távozni Iránba, némelyek a Szovjetunióban maradtak. A menetparancs ellenére, a Szovjetunióban maradt Zygmunt Berling tábornok is néhány lengyel katonatiszttel.
A német–szovjet háború kitörése után a kommunista ellenállási mozgalom tevékenysége is felerősödött. 1938-tól a Lengyel Kommunista Párt gyakorlatilag nem létezett a sztálinista tisztogatás miatt, de 1941-ben a lengyel kommunisták, akik emigrációban éltek a Szovjetunióban, elkezdték a párt újjászervezését. Ez a lépés megfelelt a szovjet érdekeknek, mivel a megszállt Lengyelországban nem volt szervezet, amely követte volna a Szovjetunió közvetlen utasításait. 1942. január 4-én megalakult a Lengyel Munkáspárt (PPR – Polska Partia Robotnicza), amely kapcsolatban maradt a Kommunista Internacionáléval.
A katyńi vérengzés napvilágra kerülése után (1943. április) a lengyel emigráns kormány vizsgálatot kért a Nemzetközi Vöröskereszttől, ami ürügyet szolgáltatott Sztálinnak, hogy megszakítsa a diplomáciai kapcsolatait a lengyel kormánnyal (1943. április 27.). Sztálin ezután megalakította a neki alárendelt Lengyel Hazafiak Egyesületét és alternatív hadsereget kezdett el szervezni azokból a lengyelekből, akik nem szándékoztak belépni az Anders-hadseregbe. A tiszteket a lengyel kommunisták környezetéből származó katonák közül válogatták, a parancsnok Zygmunt Berling tábornok lett. Egyidejűleg a teheráni konferencián (1943 novembere) Nagy-Britannia és az Egyesült Államok elismerte az ún. Curzon-vonalat.A Curzon-vonal volt a lengyel és szovjet hadsereg között az 1920. évi háborúban, Lord Curzon brit külügyminiszter által javasolt demarkációs vonal. Nagyjából egybeesett a mostani keleti lengyel határral: Suwałkitól a lengyel oldalon és Hrodnától a fehéroroszon a Belavezsai-erdőségig, azután a Bug folyó mentén. Zamość mellett nyugatra fordult Przemyśl felé és a San folyót elérve a Kárpátokig húzódott, Lengyelország déli határig. Ez szolgált alapul a jövőbeni lengyel–szovjet határ megállapításához. Lengyelország a szovjet érdekövezetbe került, a Vörös Hadsereg hadműveleti területére (azaz, a nyugat-európai és amerikai hadseregnek nem volt joga felszabadítani Lengyelországot a német megszállás alól).
1944. január 1-jén Sztálin hozzájárult a Honi Nemzeti Tanács (Krajowa Rada Narodowa, KRN) létrehozásához, amely az a politikai testület volt, ami a parlament szerepét játszotta és a baloldali szervezeteket gyűjtötte össze (főként a PPR-t és a párt fegyveres egységét – a Népgárdát). Január 24-én a KRN elismerte a Curzon-vonalat alapnak a jövőbeni lengyel–szovjet határ megállapításához. Január 4-én a Vörös Hadsereg átlépte a háború előtti lengyel–szovjet határt, június végén pedig a Curzon-vonalat.
A Lengyel Köztársaság 1944–1952 között 1944. július 21-én a szovjet hadsereg elfoglalta Chełmet. Ebben a városban, ugyanazon a napon a KRN bejelentette a Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottság (PKWN – Polski Komitet Wyzwolenia Narodowego) megalakulását, amely gyakorlatilag a Szovjetunió által létrehozott ideiglenes lengyel kormány volt. Ennek elnöke Edward Osóbka-Morawski lett. Július 22-én a Bizottság kiáltványt tett közzé, amelyben a német megszállók elleni harcra szólított fel. Egyúttal egyetlen hatóságként felállította a KRN-t, valamint elutasította a lengyel emigráns kormányt. Megalakították a Polgári Rendőrséget (Milicja Obywatelska), elhatározták a hitlerista bűnözők felelősségre vonását, a föld és az ipar államosítását valamint ingyenessé tették az oktatást. A PKWN Kiáltványa közzétételének dátumát a későbbi kommunista hatóság a "néphatalom" kezdetének ismerte el és állami ünnepként hirdette ki. Az új államot Lengyel Köztársaságnak (RzeczpospolitaA rzeczpospolita főnév ólengyelül köztársaságot jelentett – ez a latin res publica kifejezés szó szerinti fordítása és mostanában csak Lengyelországra vonatkozólag használható. Régen a rzeczpospolita szóval azokat az államokat határozták meg, ahol a választott uralkodó uralkodott – a régi lengyel–litván állam kívül ezt a nevet szintén a Velencei és Novgorodi Köztársaságokra, szintén Krakkó Szabad Városra (1815–46) vonatkozóan használták. Az I. Rzeczpospolita az a lengyel és azután lengyel–litván állam (1493–1795) köznyelvi meghatározása, bár az az állam királyság volt – de a rzeczpospolita neve kiemelte, hogy valóban a nép (azaz, a nemesség) uralkodik és a király tőle függ. II. Rzeczpospolita – az 1918–39. évi Lengyelország, III. Rzeczpospolita – 1990-től (szintén a köznevek – a hivatalos: Rzeczpospolita Polska, nem "Republika Polska", bár így fordítják ezt a nevet más nyelvekre). Az 1944–52. évi köztársaságnak a történészek nem adtak számot, Polska) de még "nép-" szótag nélkül nevezik meg.
A PKWN elkezdte szervezni a „néphatalmat” a Szovjetunió által megszállt Lengyelország területén, a Curzon-vonaltól nyugatra: szabadjára engedte a rendőri terrort, dekrétumokat adott ki, amelyek a halálbüntetéssel sújtottak több politikai jellegű cselekményt, többek között a rádió-vevőkészülék birtoklását is. Egyidejűleg létezett és működött a nemzetközi jog szempontjából legitimnek tekintett Lengyel Emigráns Kormány, amelyet elismertek a világon 1945 júliusáig (a PKWN-t csak a Szovjetunió ismerte el). A megszállt területen, az új hatalomtól függetlenül, a Vörös Hadsereg és a szovjet biztonsági szolgálatok is működtek. A PKWN és a szovjet kormány közötti szerződésnek megfelelően a szovjet katonák és funkcionáriusok a lengyel joghatóságon kívül maradtak. Az NKVD letartóztatta a Honi Hadsereggel, más függetlenségi szervezetekkel, valamint a lengyel emigráns kormánnyal együttműködő személyeket és szovjet táborokba szállították őket. Az NKVD-nek saját gyűjtőtáborai voltak, a lengyel biztonsági szolgálatnak szintén; Bogusław Kopka, Polski Gułag – cikk "Wprost" hetilap internetes kiadásban, belépés 2012-12-09 ezenkívül a kommunisták üldözték a németeket és az ukránokat is.
1944. december 31-én Sztálin felügyelete alatt a Honi Nemzeti Tanács (KRN) átalakult a Lengyel Köztársaság Ideiglenes Kormányává. Ennek elnöke a PKWN vezetője, Edward Osóbka-Morawski lett.
Lengyelország határainak változása 1945. után: a – Ziemie Odzyskane (Visszaszerzett Tartományok), b – Kresy Wschodnie (Keleti Határvidék), 1 – lengyel határok 1939-ben, 2 – Curzon-vonal, 2b – a Curzon-vonal második verziója, 3 – szovjet–német határ 1939–41, 4 – lengyel határok 1945. után 150px|thumb|right|Edward Osóbka-Morawski right|thumb|150px|Stanisław Mikołajczyk right|thumb|150px|Bolesław Bierut a Trybuna Ludut – a LEMP sajtóorgánumát olvassa left|thumb|150px|A LEMP jelvénye right|thumb|250px|Józef Cyrankiewicz (balról) Wilhelm Pieckkel 1945. február 4–11. között lezajlott a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia vezetőinek második konferenciája Jaltában. Lengyelországra vonatkozóan véglegesen megállapodtak abban, hogy a lengyel–szovjet határt a Curzon-vonalon jelölik ki, de cserébe Lengyelország megkapja az Oderától és a Lausitzi-Neissétől (Nysa Łużycka) keletre fekvő német területeket, Szczecinnel és a Wolin-szigettel, valamint Gdańskot és Kelet-Poroszország területének 2/3-át (az 54°23’ szélességi körtől délre). A Hitler feletti győzelem jutalmaként és a Szovjetuniót ösztönözendő a Japán elleni háborúhoz való csatlakozáshoz a konferencia résztvevői eldöntötték, hogy Lengyelország a Szovjetunió érdekövezetébe kerül. A Nagy Hármas arról is döntött, hogy az új lengyel kormányt a kommunista Ideiglenes Kormányból hozzák létre, amelyet "külföldi és belföldi lengyel személyekkel" egészítenek ki. Tehát teljesen semmibe vették a nemzetközileg is elismert és törvényes, londoni székhelyű lengyel emigráns kormányt.
Hogy a kommunisták ne legyenek teljes fölényben a jövőbeni kormányban, az emigráns kormány úgy döntött, saját képviselőket delegál abba. Elfogadták ezért az oroszok meghívását az együttműködésről szóló tárgyalásokra (1945. március 28.) és elküldték saját képviselőiket, köztük Jan Jankowskit (a Kormány Országos Képviselőjét) és Leopold Okulickit (a Honi Hadsereg főparancsnokát). Amikor a küldöttek megérkeztek a megbeszélt helyre Pruszkówba, az NKVD letartóztatta és repülőgéppel Moszkvába hurcolta őket. Június 18. és 21. között lefolytatták a koncepciós pert Moszkvában, melyben a szovjetek sokéves börtönre ítélték őket a szovjet állam elleni diverzióért.
Ebben az időben Moszkvában tárgyalások folytak arról, hogyan alakulhat meg Lengyelországban olyan kormány, amelyet a Szovjetunió, Nagy-Britannia és az USA is elismerne (ún. moszkvai konferencia). A tárgyalásokon részt vettek az Ideiglenes Kormány képviselői valamint a Szovjetunió és az ottani brit és amerikai nagykövetek által önkényesen kijelölt politikai képviselők Lengyelországból és az emigrációból. Végeredményben megalakult a Nemzeti Egység Ideiglenes Kormánya (Tymczasowy Rząd Jedności Narodowej, TRJN). A miniszterelnök Edward Osóbka-Morawski maradt, a miniszterelnök-helyettesek pedig Władysław Gomułka (az addigi miniszterelnök-helyettes és a PPR főtitkára) Stanisław Mikołajczyk (az emigráns kormány miniszterelnöke 1944 novemberéig) lettek. Mikołajczykhoz kötődő öt miniszter is bekerült az Ideiglenes Kormányba, de kevésbé fontos minisztériumokat kaptak meg (csak Mikołajczyk lett földművelési miniszter a miniszterelnök-helyettességen felül). Június 29-én a TRJN-t elismerte Svédország és Franciaország, július 5-én az Egyesült Államok és Nagy-Britannia. A TRJN elismerése után, Nagy-Britannia és az USA visszavonták az emigráns (londoni) lengyel kormány diplomáciai elismerését.