Isteni erények

thumb|260px|right|XXIII. János ellenpápa Donatello és Michelozzo által készített síremléke a firenzei San Giovanni-keresztelőkápolnában. A szarkofág alatt a hit, a szeretet és a remény megszemélyesített nőalakjai láthatók. Az isteni erények vagy teológiai erények (latinul virtutes theologicae) a keresztény teológiában a hit, a remény és a szeretet. A katolikus erénytan ezeket Istentől származó, természetfölötti és belénk öntött készségeknek (habitus infusi) tekinti, amelyek az ember értelmét és akaratát közvetlenül Istenre irányítják. „Isteninek” azért nevezik őket, mert eredetük, közvetlen tárgyuk és végső céljuk Isten: a hit Istenre mint a kinyilatkoztató igazságra, a remény Istenre mint az elérhető legfőbb jóra és segítőre, a szeretet pedig Istenre mint önmagában szeretetre méltó legfőbb jóra irányul.A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1812–1829.Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae, I–II, q. 62, a. 1–4.

A három erény a keresztény ember Istennel való kapcsolatának három alapvető mozzanatát fejezi ki: a hitben elfogadja Isten kinyilatkoztatását, a reményben bizalommal törekszik az ígért örök életre, a szeretetben pedig Istenhez és Istenért a felebaráthoz kapcsolódik. A katolikus tanítás szerint az isteni erények a kegyelmi élet alapelvei: megalapozzák, áthatják és természetfölötti végcélra rendezik az erkölcsi cselekvést.Schütz Antal: Dogmatika. II. kötet. 2., bővített kiadás. Budapest: Szent István-Társulat, 1937. 714–724. Hármas felsorolásuk klasszikus bibliai helye Pál első korinthusi levele (1Kor 13,13), amely közülük a szeretetet nevezi a legnagyobbnak.

Bibliai alapok

Az isteni erények későbbi teológiai rendszerezése az Ószövetség és az Újszövetség egymással összefüggő hit-, remény- és szeretetfogalmára épül. Az Ószövetségben a hit nem pusztán tételek elfogadását jelenti, hanem Isten szavára adott engedelmes és bizalommal teljes választ. Ennek hagyományos példája Ábrahám, aki hitt Isten ígéretének (Ter 15,6). A remény a szövetségi ígéretek teljesedésének várásában, Isten hűségébe és szabadító segítségébe vetett bizalomban jelenik meg. Az istenszeretet parancsát a MTörv 6,4–5, a felebarát szeretetéét a Lev 19,18 fogalmazza meg.

Jézus tanításában az Isten és a felebarát iránti szeretet a törvény két, egymástól el nem választható főparancsa (Mk 12,28–31). A hit magában foglalja Isten uralmának és Jézus küldetésének elfogadását, a remény tárgya pedig Isten országa, amely Jézus működésében már jelenvaló, teljessége azonban még jövőbeli. A felebaráti szeretet köre Jézus tanításában az idegenre és az ellenségre is kiterjed (Mt 5,43–48; Lk 10,25–37).

Pál apostol leveleiben a három erény többször összetartozó egységként jelenik meg. Az 1Tesz 1,3 „a hit tevékenységéről, a szeretet fáradozásáról és a remény állhatatosságáról” beszél; a Róm 5,1–5 a hitet, a reményt és az Istennek a Szentlélek által a szívbe árasztott szeretetét kapcsolja össze. Az 1Kor 13,13 a hitet, a reményt és a szeretetet maradandó hármasként állítja elénk, a Gal 5,6 pedig a „szeretet által tevékeny hitet” emeli ki. A remény bibliai jelképe a lélek „biztos és szilárd horgonya” (Zsid 6,19). A kegyelmi élet tágabb hátterét fejezi ki a 2Pt 1,4 kijelentése az isteni természetben való részesedésről.Előd István: Katolikus dogmatika. Budapest: Szent István Társulat, 1978. 390–400.

Történeti és teológiai kialakulás

Az egyházatyáktól a skolasztikáig

Az egyházatyák a hitet, reményt és szeretetet bibliai hármasként tárgyalták, de a későbbi skolasztikus erénytan teljes fogalmi rendszerét még nem alkalmazták. Hippói Szent Ágoston a hit értelmi és személyes jellegét egyaránt hangsúlyozta, továbbá különbséget tett a szeretet által éltetett hit és a szeretet nélküli, „holt” hit között. A pelagiánus vitákban azt tanította, hogy már a hit kezdetéhez is szükséges Isten megelőző kegyelme. Ágoston az erkölcsi erényeket is a helyesen rendezett szeretettel hozta összefüggésbe.

A skolasztika az ókori erénytant, különösen Arisztotelész készségfogalmát kapcsolta össze a bibliai és patrisztikus hagyománnyal. A rendszer legnagyobb hatású kidolgozása Aquinói Szent Tamás nevéhez fűződik. Tamás szerint az embernek természetével arányos és természetét meghaladó boldogsága különböztethető meg. A természetes képességek és a szerzett erények az előbbire irányíthatják, az Istennel való közvetlen közösségként értett természetfölötti végcélhoz azonban Istentől adott, az ember képességeit felemelő cselekvési elvek szükségesek. Ezek a teológiai erények.

Tamás a hitet az értelemben, a reményt és a szeretetet az akaratban helyezi el. A keletkezés, illetve a cselekvés rendjében a hit megelőzi a reményt, a remény pedig a szeretetet: az ember előbb ismeri meg hitben a természetfölötti célt, majd reméli annak elérését, végül szeretetben egyesül vele. A tökéletesség rendjében viszont a szeretet az első, mert a másik két erényt végcéljukra irányítja és az embert közvetlenül Istenhez kapcsolja.Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae, I–II, q. 62, a. 3–4; II–II, q. 23, a. 6–8.

Tanítóhivatali megfogalmazások

A vienne-i zsinat a keresztség kegyelmi hatásáról szólva együtt említette a hit, remény és szeretet belénk öntését (DS 904). A Tridenti zsinat megigazulásról szóló határozata szerint az ember a megigazulásban a hitet, a reményt és a szeretetet kapja; a hitet az üdvösség kezdetének, minden megigazulás alapjának és gyökerének nevezte (DS 1530–1532). A zsinat azt is tanította, hogy a kegyelem és a szeretet elvesztése után a hit megmaradhat (DS 1544, 1578). Az első vatikáni zsinat a hitet természetfölötti erényként határozta meg, amelyben az ember Isten kegyelmének indítására nem a kijelentések belső beláthatósága, hanem a kinyilatkoztató Isten tekintélye miatt fogadja igaznak a kinyilatkoztatást (DS 3008).Fila Béla–Jug László (ford., összeáll.): Az egyházi Tanítóhivatal megnyilatkozásai. Kisterenye–Budapest: Örökmécs Alapítvány, 1997. DS 904, 1001, 1530–1532, 1544, 1578 és 3008.

A Katolikus Egyház Katekizmusa az isteni erényeket a keresztény erkölcsi élet alapjainak nevezi. Tanítása szerint Isten önti őket a hívők lelkébe, hogy képessé tegye őket a vele való kapcsolatra és arra, hogy gyermekeiként cselekedjenek; egyben a Szentlélek jelenlétének és működésének zálogai az ember képességeiben. A zsinati szövegek ugyanakkor nem a skolasztikus készségelmélet minden részletét határozták meg külön dogmatikai definícióban. Katolikus dogmatikai kézikönyvek ezért az isteni erényeknek a megszentelő kegyelemmel való részletes kapcsolatát teológiailag biztos tanításként tárgyalják, miközben megkülönböztetik azt az egyes részletkérdésekben fennálló iskolavéleményektől.

Természetük és helyük az erénytanban

A klasszikus meghatározás szerint az erény tartós, jó cselekvésre irányuló készség. A szerzett erények ismételt cselekedetek révén alakulnak ki, és az ember természetes képességeit teszik alkalmassá arra, hogy következetesen, a helyes értelem szerint cselekedjen. A belénk öntött erényeket ezzel szemben a katolikus teológia nem az emberi gyakorlás eredményének, hanem Isten kegyelmi ajándékának tekinti. A kétféle készségre ezért az „erény” fogalma analóg módon alkalmazható: mindkettő valós cselekvési elv, de eredetük, közvetlen mércéjük és végcéljuk különbözik.„Virtue”. In: New Catholic Encyclopedia. 2. kiadás, 14. kötet. Detroit: Gale, 2003. 549–553.

A belénk öntött erény nem azonos egy begyakorolt pszichológiai rutinnal. Önmagában képessé tesz a természetfölötti rendhez tartozó cselekedetre, de nem szünteti meg automatikusan az ellenkező hajlamokat, és nem tesz minden jó cselekedetet azonnal könnyűvé. Kibontakozásához az erény aktusai, a nevelés, a közösségi vallásgyakorlat és a kegyelemmel való szabad együttműködés is hozzátartozik.

A teológiai erényeket közvetlen tárgyuk különbözteti meg az értelmi és az erkölcsi erényektől. Az okosság, az igazságosság, a lelki erősség és a mértékletesség hagyományosan a négy sarkalatos erény; közvetlenül az emberi cselekvés különböző területeit rendezik a jó szerint. Az isteni erények közvetlenül Istenre irányítják az értelmet és az akaratot. A tomista teológiában emellett a sarkalatos és más erkölcsi erényeknek is megkülönböztetik a szerzett és a belénk öntött formáját: az utóbbiak a kegyelmi élethez arányos erkölcsi cselekvést teszik lehetővé.

Az isteni erények nem helyettesítik az erkölcsi erényeket. A hit megmutatja a természetfölötti célt és az ahhoz vezető rendet, a remény az akaratot e cél elérésére indítja, a szeretet pedig az egész erkölcsi életet Istenhez mint végcélhoz rendezi. A konkrét helyes cselekvéshez továbbra is szükséges az okosság ítélete, az igazságosság, a mértékletesség és a lelki erősség. A szeretet „formát ad” ezeknek, de nem szünteti meg saját tárgyukat és követelményeiket.Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae, II–II, q. 23, a. 8; vö. I–II, q. 65.

Az egyes isteni erények

Hit

A hit (latinul fides) az az isteni erény, amely által az ember hisz Istenben, és igaznak fogadja el mindazt, amit Isten kinyilatkoztatott, mert Istent igaznak és tévedhetetlennek tartja.A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1814–1816. A hit sajátos aktusa az értelem beleegyezése, de nem pusztán értelmi vélemény: az akarat szabad indítása és a kegyelem segítsége is hozzátartozik. A keresztény hit ezért egyszerre foglal magában igaznak tartást, engedelmességet, bizalmat és a személy önátadását Istennek.

A hit formai indítéka a kinyilatkoztató Isten tekintélye, vagyis Isten mindentudása és igazmondása; tárgyi tartalma a kinyilatkoztatott igazságok összessége. Ez különbözteti meg a hitet a közvetlenül belátott tudástól és a pusztán emberi tanúság alapján kialakított véleménytől. A katolikus felfogás szerint a hit nem ellentétes az értelemmel: tárgya meghaladhatja a természetes értelem teljes belátását, de nem mondhat ellent a biztosan megismert igazságnak.

A skolasztikus teológia megkülönbözteti a szeretet nélküli, „formátlan” hitet (fides informis) és a szeretet által formált, „élő” hitet (fides caritate formata). Az előbbi valóságos hit maradhat, de önmagában nem valósítja meg a teljes keresztény életet; az utóbbi a Gal 5,6 értelmében „a szeretet által tevékeny”.Schütz Antal: Dogmatika. II. kötet. Budapest: Szent István-Társulat, 1937. 739–742.

Remény

A remény (latinul spes) az az isteni erény, amely által az ember Isten ígéreteire támaszkodva bizalommal várja az örök életet és az annak eléréséhez szükséges kegyelmi segítséget.A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1817–1821. Nem azonos az általános derűlátással vagy valamely földi eredmény valószínűségének becslésével. Sajátos tárgya Isten mint az ember természetfölötti boldogsága, továbbá mindaz, ami az Istennel való végső közösséghez vezet. Formai indítéka Isten mindenhatósága, irgalma és ígéreteihez való hűsége.

A hit megismerteti a remény tárgyát és alapját; a remény ennek alapján az akaratot a még el nem ért jó felé indítja. A remény egyszerre tartalmaz vágyat, bizalmat és állhatatos várakozást. Nem zárja ki az emberi gyengeség tudatát, hanem az önmagába vetett feltétlen bizalom helyett Isten segítségére támaszkodik. A reménnyel ellentétes magatartás a kétségbeesés, amely lehetetlennek tartja az üdvösséget vagy Isten bocsánatát, valamint a vakmerő bizakodás, amely megtérés és együttműködés nélkül számít az üdvösségre.„Hope”. In: New Catholic Encyclopedia. 2. kiadás, 7. kötet. Detroit: Gale, 2003. 98–101.

A keresztény remény nem korlátozza az ember figyelmét a túlvilágra. Az örök célból következően kitartásra, felelős cselekvésre és a jelen megpróbáltatásainak elviselésére ösztönöz. Ugyanakkor megkülönbözteti az üdvösségre irányuló teológiai reményt a változó történelmi, társadalmi vagy személyes várakozásoktól: ezek lehetnek jogosak, de nem azonosak az isteni erény sajátos tárgyával.

Szeretet