Az inka öröksége Karl May német író ifjúsági kalandregénye, eredeti címén: Das Vermächtnis des Inka. A népszerű alkotó egyik legfordulatosabb és legjobban komponált művét Magyarországon először az Athenaeum Kiadó adta ki 1912-ben, majd 1928-ban. Később a könyv a Móra Ferenc Könyvkiadó gondozásában 1968-ban jelent meg.
Cselekménye
Első fejezet: Néhány érdekes ember Buenos Airesben egy különleges bikaviadalt rendeztek, ahol nem csak vad bikákra számíthatott a nagyérdemű közönség, hanem egy kiéheztetett jaguár és egy óriási termetű bölény küzdelmére is. A helyi eszpádákon kívül még egy madridi torreádor is jelentkezett a küzdelemre. A Café de Parisban Perillo, az egyik argentin eszpáda összeszólalkozott Karl Hammerrel, de a kötekedőt az ősz német könnyedén megfékezte. Később dr. Morgenstern keltett feltűnést nem is annyira a piros gaucsóruhájával, hanem azzal, hogy – sörivás közben – könyveket olvasott a szórakozóhelyen. Fritz, a pincér felajánlotta szolgálatait az ősi csontokat kereső tudósnak. Két merénylő megkísérelte megölni a Solido bankár házában lakó Morgensternt, csak Fritz bátor közbeavatkozása mentette meg a professzor életét.
Második fejezet: A bikaviadal Az aréna déli 12-kor zsúfolásig megtelt, a lelátón ült Salido bankár a feleségével és két vendégével, Hammer a barátjával, Morgenstern doktor Fritzcel. Először egy zenekar szórakoztatta a nézőket, majd a torreádorok mérték fel a terepet, végül az elnök utasítására beengedték az első bikát. Ez az állat megsebesített egy pikádort, de a spanyol eszpáda végzett vele. A két következő bikát is a madridi győzte le, az argentin viadorok elhomályosultak mellette. Ráadásul Perillo még meg is sebesült a lábán a küzdelemben. A műsor legizgalmasabbnak ígérkező száma: a jaguár és a bölény párviadala következett. Úgy tervezték, hogy ennek a győztesével fognak végül az eszpádák megküzdeni. A jaguár egy lasszóra volt kötve, melynek végét egy vaskampóra erősítették. A ragadozó, bár erős, vad, éhes állat volt, az óriási bölényt mégsem merte megtámadni. A matadorok kis rakétákat lőttek a lekushadt jaguár felé, de az inkább a lasszót rágta, nem támadott. Amikor az egyik rakéta majdnem a szemébe hullt, a fenevad nagy ordítással félreugrott, elszakította a lasszót, szabaddá vált, de nem a bölényt, hanem a nézőket támadta meg. Csak Hammer lélekjelenlétének – meg az öklének – köszönhették, hogy a jaguárt sikerült megfékezni. A tömeg ráismervén a férfira tapsviharral köszöntötte, és óriási lelkesedéssel skandálta a nevét: „El padre Jaguar! El padre Jaguar!”
A következőkben a 3 méteres, 30 mázsás bölény összecsapott a viadorokkal. Az első összecsapásban az állat két pikádort és 3 banderillót gyilkolt meg. Ezek után már csak Señor Crusada, a spanyol mert kiállni ellene, de ő sem járt sikerrel: a bison agyontiporta. Jaguár apóra maradt, hogy az Észak-Amerikából hozott bölénnyel megvívjon. Az életre-halálra szóló játék az ember győzelmével ért véget: kulcsa a bátorság, a lélekjelenlét és az ügyesség voltak, no meg az alapos anatómiai ismeretek.
Harmadik fejezet: Jaguár apó Jaguár apó üzleti ügyben felkereste Solido bankárt, aki élve az alkalommal, bemutatta a nap hősét a feleségének és a vendégeinek. A beszélgetés közben szóba került, hogy Karl Hammer mi mindennel foglalkozott korábban. Volt yerbatero (teaszedő) a Gran Chacóban, gambusino (aranyásó) Peruban, chinchillero (prémvadász) az Andokban. Most is ez utóbbi területre készült 24 fős csapatával: Tucumanba, s onnan talán Peruba is. A bankár élve a lehetőséggel megkérte a híres pampajárót, hogy vigye magával Antoniót, a felesége unokaöccsét, akit Limában a szülei már nagyon vártak haza. A 16 éves izmos fiatalember már járt az Andokban, akkor jó céllövőnek bizonyult, és kitűnően lovagolt. Az öreg vadász a hajóutat javasolta a fiatalembernek, de később beleegyezett, hogy magával vigye Antoniót. Az expedícióhoz a zoológus is csatlakozott Sancho Panzájával, őslények csontjait, kövületeket akart kiásni a Gran Chacón. Később egy detektív állított be, a házbéliek tudomására hozta, hogy nyomoztak Antonio Perillo, az ismert eszpáda után, és megállapították, hogy nem lehetett semmi köze az előző napi merénylethez. Jaguár apó távozását a bankár házból két gyanús alak is figyelemmel kísérte. Perillo és cimborája, a szakállas óriás a kis tudós megölését tervezgette.
Negyedik fejezet: Egy kis tévedés Két héttel később a Santa Fébe érkező Morgensternt doktort összetévesztette Pellejo kapitány Glotino ezredessel. A zoológust és famulusát gazdagon megvendégelte, de amikor kiderült a blamázs, akkor kidobatta a gringókat a helyőrségi kaszárnyából. A tudós és kísérője megtudta, hogy Jaguár apó már elhagyta a várost, huszonnégy emberével Laguna Porongos felé indult. Fritzék egy fogadóban megismerkedtek Don Parmesannal, aki a segítségükre sietett abban, hogy egy haciendán strapabíró lovakat vásároljanak. A piros ruhába öltözött doktor még egy veszélyes, meggondolatlan kísérletet is végrehajtott a majorságban, amikor marhák bélyegezését mutatták meg nekik. Másnap reggel Don Parmesan vezetésével útnak indultak a pampákon Córdoba város irányába.
Ötödik fejezet: Nyargalás a pampákon A kis csapat tagjai eleinte erdők közt poroszkált, aztán megnyílt előttük a pampa.„A pampa indián szó. A kecsua indiánok nyelvén síkságot jelent. Lényegében ugyanaz, mint az észak-amerikai préri vagy az ázsiai sztyepp vagy akár a magyar puszta. Véget nem érő síkság, ahol kevés a csapadék, fa nem nő, s a gyér fű legfeljebb legeltetésre alkalmas. De a Pampa szónak (többese: Pampas) más értelme is van. Mint földrajzi helynév azt a síkságot jelenti, mely a Rio Salado, a Sierra de Córdoba és a Rio Negro közt terül el.” (Részlet a regényből (1968, 76. oldal) Útközben egy villámgyors postakocsival találkoztak, mely kielőzte őket. Fort Tióban egy hadnagy figyelmeztette a tudóst, hogy hiányos felszereléssel vágtak neki a nagy útnak. Nem vittek magukkal többek között: lisztet, szárított húst, zsírt, szalonnát, kávét, teát, kakaót és dohányt sem. Morgenstern elmesélte a tisztnek a Pellejo kapitánnyal történt félreértést, ezután a hadnagy távolságtartóbb lett velük szemben. Másnap reggel korán indultak, a lovaglás valamivel könnyebben esett a doktornak, mint tegnap. Egy idő után sok lovas nyomára bukkantak, így irányt változtattak, követték a nyomokat. Később – megéhezvén – pampai nyulakat lőttek, megnyúzták és megsütötték mindkettőt. Amikor az általuk követett nyomok egyre jobban eltávolodtak a Gran Chacótól, aggódni kezdtek emiatt. Fritz egy nandut lőtt, de a madár húsa ehetetlennek bizonyult, ráadásul az amerikai strucc elejtése közben a mészáros megsebesült. Egy iguánt is sikerült elejteniük, ebből jól belakmároztak, még a zoológus is leküzdötte a gyíkhús iránti ellenérzését. Egy tóhoz érkezvén ponchóval halat fogtak. Itt a kis tudós egy furcsa körre bukkant, először boszorkánykörnek vélte, de később ősleletet feltételezett alatta. A feltárás során nem gliptodonra, nem egy gigantikus ősteknősre, hanem egy lőpor- és lőfegyverraktárra bukkantak. Ekkor egy ötven fős lovascsapat közelített a vándorok felé, hamarosan a „lelőhely” mellé értek. Perillo és karvalyorrú társa lovagolt az élen Bátor Karral, az abipónok főnökével. Dühösen figyelték, hogy felfedezték a titkos raktárukat. Lázadásra készültek Mitre tábornok ellen, Pellejo kapitány segítségével, aki kíséretével éppen a határ menti erődöket vizsgálta felül. Dr. Morgensternt – akit Glotino ezredesnek véltek – és Fritzet fogságba ejtették. Don Parmesant nem gondolták veszélyesnek, szélnek eresztették. A kirurgus azonban megkedvelte útitársait, és a kiszabadításuk érdekében elindult, hogy megkeresse Jaguár apót.
Hatodik fejezet: Az utolsó inka Az előző fejezetben történtek helyszínétől körülbelül húsz kilométernyire két vándor bandukolt az őserdő szélén. Az egyikük egy száz esztendős aggastyán, a másikuk egy 18 év körüli fiatal indián volt. Egy ombuGyorsan növő lágyszárú, örökzöld fa Dél-Amerikában, jellemzői: a széles törzs, a szerteágazó, vaskos gyökérágak, valamint a magas víztartalmú, sötét, ovális zöld levelek (Phytolacca dioica). közelében kiásták a korábban ott elrejtett fegyvereiket: két bőrtegezt, nyilakkal tele, két hosszú lándzsát, két íjat és egy fekete buzogányt (valójában színarany humancsuájt). Az öreg Anciano uramnak szólította a társát, aki nem volt más, mint Haukaropora, Atahualpa inka legkisebb fiának leszármazottja. Kecsua nyelven folyt a beszélgetés, melyből kiderült, hogy az utolsó inka hatalmas – egyelőre titkos – kincs birtokosa. A két indián átvágott az erdőn, de amikor egy ötven fős abipón lovascsapat táborához érkeztek, inkább visszafordultak, és egy másik ösvényt kerestek a továbbhaladáshoz. Ekkor meg egy magányos lovasba ütköztek, akit bevártak, és megtudták tőle, hogy Jaguár apót keresi. Don Parmesan és a két indián rátalált a keresett fehér vadász és társainak táborára, ahol a sebész elmesélte, hogyan esett fogságba a kis zoológus a famulusával együtt. A véletlenül felfedezett lőporraktárról és a sötét kalandorok leírásáról sem feledkezett meg. Jaguár apó a karvalyorrú leírásában Benito Pajaróra, a hírhedett aranyásóra ismert. Anciano figyelmeztette a fehéreket a két indiáncsapat valószínűsíthető egyesülésére, és a feltételezett puccs kiötlőinek gonoszságára. Jaguár apó megígérte, hogy mindent megtesz a foglyok kiszabadítása érdekében.
Hetedik fejezet: Fogolyszabadítás A nap már alászállt a látóhatáron, amikor a fehérek elindultak az erdő felé, ahol az abipónok tanyáztak. Egy babérfa mutatta az erdőbe vezető ösvény kezdetét. Mielőtt a bevágáshoz értek volna, megálltak és elrejtőztek, mert két lovas közelített feléjük. Brazo Valiente és Perillo keresték az utat az övéikhez: a két egyesült indiáncsapathoz. Jaguár apó Geronimóval, Haukával és Ancianóval elindult, hogy kiszabadítsa a foglyokat. Az erdő közepén, egy tisztáson a száz abipón és a fehérek hatalmas tábortüzet raktak, biztonságban érezték magukat. Jaguár apó csellel próbálta meg kiszabadítani a két sápadtarcút. Anciano puskaporral felgyújtotta a tábor közelében a száraz füvet, addig Jaguár apó elvágta a foglyok kötelékeit, két nyerget a vállára kapott, és a csapata felé irányította a kis doktort és a szolgáját, ők a csomagjaikat mentették: a szerszámokat és a könyveket. Hauka is két nyerget vitt a vállán, Geronimo négy lótól szabadította meg az abipónokat, akik közben ponchókkal próbálták meg elfojtani a tüzet. A gambusino hatalmas basszus hangja – aki az üldözést szervezte – ismerősnek tűnt Jaguár apónak, de nem volt idő a szembenézésre, mindketten visszahúzódtak, az összecsapás – egyelőre – elmaradt. Bátor Kar a csapatával és a fehérekkel egy biztonságosabb helyre lovagolt, ahol megbeszélték, mi a megváltozott helyzetben a teendő. Szomorúan konstatálták, hogy a vadász meglepte őket, de bíztak abban, ha az öreg ki is hallgatta a beszélgetésüket, nem jött rá, hogy a Lago de los Caravandayes mellett lesz az indiánok és a lázadó fehérek központi találkozási pontja. A gambusino tévútra akarta Jaguár apót vezetni, Bátor Kar és Pellejo kapitány kitűnőnek nevezte az elképzelést. Az indián törzsfőnök egy régebbi összecsapásról is beszámolt, ami a kambák és az abipónok között történt, akkor Jaguár apó a kambák oldalán harcolt.
Nyolcadik fejezet: Don Parmesan piócái Az öreg vadász két megbízható emberét őrszemnek jelölte ki, majd kihallgatta a kiszabadított foglyokat. A doktort az ősállatokon kívül nem érdekelte más, így nem emlékezett szinte semmire, amiről az elrablói beszélgettek. Fritz azonban megjegyezte volt fogva tartói terveit, és elmesélte Jaguár apónak a pronunciamiento részleteit. A bőrruhások vezérét felháborította Pellejo kapitány árulása, és az aljas terv a kambák lemészárlására. A szolga a titkos fegyverraktárak helyéről is pontos és részletes információkkal szolgált.