Szergej Ioszifovics Paradzsanov (eredeti örmény nevén Szargisz Hovszepi Paradzsanjan;Neve eredeti örmény írással Սարգիս Հովսեփի Փարաջանյան, grúzul სერგო ფარაჯანოვი / Szergo Paradzsanovi, oroszul Сергей Иосифович Параджанов, ukránul Сергій Йосипович Параджанов / Szerhij Joszipovics Paradzsanov. Tiflisz, 1924. január 9. – Jereván, 1990. július 20. grúziai születésű, élete jelentős részében Ukrajnában élő örmény (szovjet) filmrendező, képzőművész.
A szovjet cenzúra ellenére, a hivatalos szocialista realizmus béklyóit lerázva egyedi, vizuális költészeten alapuló filmnyelvet teremtett, amelyben a középkori perzsa miniatúrák, az ortodox ikonok formanyelvét gyúrta egybe a Kaukázus hagyományos szimbólumrendszerével. Életművének legfőbb darabjai – az Elfelejtett ősök árnyai, A gránátalma színe, A szurámi vár legendája és az Asik-Kerib – a filmművészet remekművei közé tartoznak, amelyek a narratív formák helyett a mozgóképet festményként és rituáléként kezelik.
Művészetéért és lázadó, kompromisszummentes szelleméért a szovjet hatóságok folyamatosan üldözték: meghurcolták, filmjeit betiltották és koholt vádak alapján évekre börtönbe zárták. Eredetiségét azonban életének tragikus eseményei és a kényszerű pályaszünetek sem törték meg. Az egyetemes filmművészet egyik legeredetibb, látnoki alakjaként nemzetközi hírnevet és a világ filmes elitjének – többek között Antonioni, Fellini, Pasolini, Godard és Tarkovszkij – elismerését vívta ki magának. Különleges művészetének hatása többek között Tarkovszkij és Pasolini alkotásaiban is kimutatható.
Életútja és munkássága
bélyegkép|balra|160px|A Paradzsanov család tbiliszi házának kapuja
Paradzsanov 1924. január 9-én született a grúziai Tifliszben (1936-tól Tbiliszi), örmény művészcsaládban. Nagyanyja zongorista volt, nagyapja pedig a tifliszi zenefőiskola igazgatójaként tevékenykedett. Apja, Ioszif Paradzsanov régiségkereskedő volt, ami a spekulációt tiltó Szovjetunióban folyamatos zaklatásokhoz és hatósági razziákhoz vezetett. Mivel az üzletet lehetetlen volt legalizálni, a fiatal Paradzsanovot apja gyakran arra kényszerítette, hogy az ékszereket lenyelje, majd a razziák elmúltával székletével ürítse ki. Boris Burda megjegyzi, hogy ezek a történetek nagy valószínűséggel Paradzsanov saját, zseniális, de teljesen fiktív mítoszteremtésének a termékei.
Tanulmányai és korai filmjei
Középiskolai tanulmányait egy helyi vasúti technikumban kezdte, de hamarosan beiratkozott a Tbiliszi Állami Konzervatóriumba. 1945-ben átjelentkezett a Moszkvai Konzervatóriumba, ahol többek között Nyina Dorliak szopránénekessel tanult együtt. Ezt követően a moszkvai Össz-szövetségi Állami Filmművészeti Intézet (VGIK) filmrendezői szakán folytatta tanulmányait, Ihor Szavcsenko és Olekszandr Dovzsenko ukrán filmrendezők tanítványaként. 1951-ben elkészített vizsgafilmje a Moldáv mese című rövid gyermekfilm volt, amelyet később Andries címmel egész estés filmmé dolgozott át.
A szovjet hatóságok Paradzsanovot biszexualitással vádolták. 1948-ban letartóztatták, és illegális homoszexuális kapcsolat létesítésével vádolták Nyikolaj Mikava tbiliszi állambiztonsági (MGB) tiszttel. Öt év börtönre ítélték, de amnesztiával három hónap után szabadult. Barátai és rokonai videóinterjúkban vitatták a vádak valódiságát; meggyőződésük szerint az ítéletet egy kirakatper során hozták, megtorlásul Paradzsanov lázadó nézeteiért.
1950-ben (más források szerint 1951-ben) Moszkvában feleségül vette Nigjar vagy Nicsar Karimovát, egy muszlim tatár család gyermekét. Hogy összeházasodhassanak, a lány áttért az ortodox kereszténységre. A családja azonban ezt a hitehagyást, valamint a valláson kívüli házasságot nem tudta elfogadni. Paradzsanov saját elbeszélése szerint a rokonok hatalmas „bánatpénzt” követeltek tőle, amit ő diákként nem tudott kifizetni. A konfliktus vége egy kegyetlen becsületgyilkosság lett: a lányt alig egy évvel az esküvőjük után a saját rokonai ölték meg, Paradzsanov elmondása alapján egy vonat alá lökték. Paradzsanovot rendkívül mélyen megrázta a tragédia; részben a felesége elvesztése miatti gyász, részben a fájdalmas moszkvai emlékek elől menekülve hagyta el Oroszországot, és Kijevbe költözött. Új otthonában orosz és ukrán nyelvű dokumentumfilmeket (Dumka, 1957; Aranykezek, 1957; Natalija Uzsvij, 1959), valamint játékfilmeket készített (Andries, 1954; Az első legény, 1958; Ukrán rapszódia, 1961; Egy virágszál a kövön, 1962). Folyékonyan megtanult ukránul, és 1956-ban feleségül vette Szvitlana Ivanivna Scserbatyukot (1938–2020). Egy fiuk született, Szuren (1958–2021).
Bár örmény származású volt, nyílt kiállásai miatt kijevi lakása a másként gondolkodók találkozóhelyévé vált; ahogy ő maga ironikusan megjegyezte: „Ukrán nacionalisták gyűlése van nálam. […] Számukra én vagyok a fő ukrán nacionalista!” Egy 1988-as interjúban Paradzsanov így nyilatkozott az identitásáról: „Mindenki tudja, hogy három hazám van. Grúziában születtem, Ukrajnában dolgoztam, és Örményországban fogok meghalni.”
Szakítása a szocialista realizmussal
bélyegkép|jobbra|240px|Paradzsanov forgatás közben, 1968 körül
Andrej Tarkovszkij első, 1962-ben készült filmje, az Iván gyermekkora óriási hatással volt Paradzsanov filmes önkifejezésére és öntudatára. Később szoros barátságot kötöttek, és művészetük kölcsönösen hatott egymásra. Szintén nagy hatással volt rá az olasz filmrendező, Pier Paolo Pasolini, akit Paradzsanov később „isteninek” és „fenséges stílusú” alkotónak nevezett.
Paradzsanov 1964-ben végleg szakított a szocialista realizmussal, és megrendezte a költői hangvételű, mágikus realista Elfelejtett ősök árnyai című alkotását (alternatív magyar címén gyakran A tűz vadlovai), amely felett már teljes kreatív kontrollal rendelkezett. A Kárpátokban élő huculok körében játszódó, tragikus szerelmi történetet feldolgozó film a hagyományos szovjet filmes narratíva helyett álomszerű képi világgal, telített színekkel és lendületes kameramozgással operált. Számos nemzetközi díjat nyert, ám a szovjet hatóságokat megosztotta formabontó jellege. Paradzsanov elmondása szerint a funkcionáriusok tisztában voltak vele, hogy a film szembe megy az elvárt szocialista realizmussal, ám mivel elkészülte éppen a történet alapjául szolgáló regény írója, Mihajlo Kocjubinszkij születésének centenáriumára esett, ideiglenesen engedélyezték a bemutatását, hogy elkerüljék a botrányt. A hivatalos narratíva végül a Dovzsenko Filmstúdió „briliáns alkotói sikerének” nevezte a művet, amely a mozi nyelvén adta vissza Kocjubinszkij meséjének filozófiai mélységét. A mű ukrán integritásának megőrzése érdekében a hatóságok kivételesen engedélyezték, hogy a filmet a Szovjetunió egész területén az eredeti ukrán hangsávval és hucul dialektusban forgalmazzák, ami éles kontrasztban állt a nem orosz nyelvű szovjet filmek esetén bevett szinkronizálási gyakorlattal.
Élete későbbi szakaszában Paradzsanov megtagadta az 1964 (vagyis az Elfelejtett ősök árnyai) előtt készített összes filmjét, amelyeket egyszerűen „hulladéknak” minősített. A hatóságokkal való folyamatos konfliktusai miatt ezután számos filmterve megvalósulatlan maradt, köztük az Ara, a Szép (egy ősi örmény legenda), Az alvó palota (Puskin krími tatár témájú költeménye) és A démon (Lermontov műve).
1969-ben Paradzsanov – életében először – Örményországba utazott, hogy új filmjén dolgozzon; ez az élmény ihlette a Szajat-Nova megrendezésére. A forgatás rendkívül alacsony költségvetésből és szerény körülmények között zajlott. A filmet, amelyet sokan a mesterművének és leginkább önéletrajzi ihletésű alkotásának tartanak, a hagyományos, lineáris narratíva és a dialógusok szinte teljes hiánya jellemzi. A történetet stilizált „filmes miniatűrök”, allegorikus és festményszerű kompozíciók mesélik el. Az Elfelejtett ősök árnyaival ellentétben ezt a művet a hatóságok élesen elutasították: a szocialista realizmus hiányára és állítólagos uszító tartalmára hivatkozva azonnal beavatkoztak, és betiltották a filmet. Paradzsanov végül kénytelen volt átszerkeszteni és átnevezni az alkotást, amely így A gránátalma színe címen került a közönség elé.
Kényszerű pályaszünete és képzőművészeti tevékenysége bélyegkép|240px|Paradzsanov rendőrségi nyilvántartási fotója
Az 1960-as évek elejétől a KGB egyre fokozottabban figyelte Paradzsanovot az ukrán nacionalizmussal szimpatizáló politikai megnyilvánulásai miatt. Az Elfelejtett ősök árnyai kijevi bemutatója nyílt politikai demonstrációvá vált, amikor ukrán politikai disszidensek az 1965–1966-os ukrajnai tisztogatások ellen tiltakoztak. Paradzsanov szimpatizált velük, és később elsőként írta alá a hírhedt „139-ek tilatakozólevelét” , amelyben a politikai perek ellen emeltek szót. Emiatt az ukrán KGB elnöke, Vitalij Fedorcsuk személyesen írt róla elmarasztaló jelentést Volodimir Scserbickij ukrán pártfőtitkárnak. Egy 1969-es KGB-jelentés már ideológiailag kártékonynak, a fiatal kollégáira veszélyesnek, valamint olyan személyként jellemezte, aki egy esetleges külföldi utazás során nagy valószínűséggel nem térne vissza a Szovjetunióba. 1973 decemberében Kijevben letartóztatták, majd homoszexualitásra való hajlam, műtárgyakkal való üzérkedés, öngyilkosságra való felbujtás, valamint feketézés vádjával öt év kényszermunkára ítélték a ladizsini büntetőtelepen. Három nappal az ítélethirdetés előtt Andrej Tarkovszkij levélben fordult az állampárt központi bizottságához, hangsúlyozva Paradzsanov pótolhatatlanságát és művészetének világszintű jelentőségét. Szabadon bocsátását egy nemzetközi, művészekből és aktivistákból álló csoport követelte, köztük olyan alkotókkal, mint Louis Aragon, Luis Buñuel, Roberto Rossellini, Luchino Visconti, Michelangelo Antonioni, Heinrich Böll, Ingmar Bergman, Federico Fellini, Pier Paolo Pasolini, Leonyid Gajdaj, Marcello Mastroianni, Eldar Rjazanov, Jean-Luc Godard, François Truffaut, Françoise Sagan, Yves Saint-Laurent, Mihail Vartanov, Francis Ford Coppola, Martin Scorsese és Robert De Niro.
A börtönben homoszexualitása miatt eleinte a hierarchia legalján állt és bántalmazták, később azonban kivívta a rabtársak tiszteletét. Ennek oka egy elterjedt pletyka volt, miszerint a vádiratában az szerepelt, hogy „megerőszakolta a kommunista párt egy tagját” – ezt a többi elítélt a rendszer elleni lázadásként értelmezte. Paradzsanov később maga is abszurd legendát kerekített a történetből, azt állítva, hogy egész életében a bolsevikokon állt bosszút, és személyesen a párt háromszáz tagját erőszakolta meg. Büntetéséből végül négy évet töltött le, 1977 decemberében szabadult, ami nagyrészt Louis Aragon, Elsa Triolet és John Updike közbenjárásának volt köszönhető. Aragon és Triolet egy moszkvai találkozójuk során, a Moszkvai Nagyszínházban személyesen Leonyid Brezsnyev pártfőtitkártól kérte a rendező szabadon engedését, aki ehhez hozzá is járult.
bélyegkép|240px|Paradzsanov (középen) Jervand Kocsár örmény képzőművész (b) és Henrik Igitján örmény művészettörténész (j) társaságában 1978-ban
Paradzsanov fogsága idején, az őrök folyamatos zaklatása – anyagmegvonás és őrültnek bélyegzés – ellenére is miniatűr, babaszerű szobrokat, valamint mintegy 800 rajzot és kollázst készített. Ezek nagy része ma a jereváni Szergej Paradzsanov Múzeum állandó kiállításán látható. Emellett a rabtársak vallomásait és történeteit hallgatva száz novellát és hat forgatókönyvet írt a fogság alatt. Ezek egyike a Hattyúk tava – A zóna volt, amely a börtönök patologikus világát mutatta be, és amelyet később Jurij Iljenko filmesített meg. Az őrök kegyetlensége egy különös közjátékot követően hagyott alább. Paradzsanov a börtönben alumíniumkupakokba karcolt portrékat. A tábor vezetése ezeket a „tallérokat” (és néhány rajzát) elküldte Moszkvába, a Szerbszkij Intézet pszichiátriai bizottságának, hogy hivatalosan is őrültnek nyilváníttassák. A moszkvai szakértők válasza azonban az volt, hogy a rab nem őrült, hanem „rendkívül tehetséges”.