Az erdélyi magyar sajtó története az Erdélyi Magyar Hírvivő megjelenésével kezdődik 1790 áprilisában. A lapot id. Martin Hochmeister alapította Nagyszebenben, szerkesztői Fábián Dániel és Cserei Elek voltak. Szellemében a nemzeti kultúra felvirágoztatásáért szállt síkra, és a nemesi olvasóközönség körében Erdély határain kívül is figyelmet keltett. A kiadvány azonban nem volt hosszú életű: Kolozsvárra való költözése (1790. dec. 16.) után már csak néhány száma jelent meg.
Az első világháború előtt Az arisztokrácia ellenállása és a francia forradalom következményei miatt több mint harminc éven keresztül magyar hírlap nem kapott engedélyt Erdélyben. Mivel a folyóiratok ellenőrzése enyhébb volt, Döbrentei Gábor 1814-ben Kolozsváron elindíthatta az Erdélyi Múzeum c. folyóiratot, amely négyéves fennállása alatt igényes irodalmi és tudományos cikkeken kívül népszerűsítő és publicisztikai írásokat is közölt. A Kolozsváron indult Hazai, majd Erdélyi Híradó (1827–1848) jelentős szerepet játszott a reformeszmék elterjedésében, az 1848-as forradalom eszmei előkészítésében, a szintén kolozsvári Múlt és Jelen (1841–1848) konzervativizmusának ellensúlyozásában. Méhes Sámuel lapja mellett jelentős a Brassai Sámuel szerkesztette Vasárnapi Újság (1834–48) is, amely szándéka szerint „közhasznú ismereteket terjesztő” olcsó hetilap volt, valójában a reformkor progresszív eszméinek gyakorlati (társadalmi, gazdasági, tudományos) összefüggései felé nyitotta az olvasóegyletek révén akkor már egyre nagyobb számú erdélyi közönség figyelmét. A forradalom és szabadságharc ideje alatt – a hadieseményekkel is összefüggésben – több rövid életű lap látott napvilágot (Kolozsváron a Honvéd, az Ellenőr és a Kolozsvári Híradó, Csíksomlyón a Hadilap és a Csíki Gyutacs, a Brassói Lap, valamint Kézdivásárhelyen a Székely Hírmondó).
A forradalmi lapok közül a Honvéd töltötte be leginkább feladatát, mivel a haditudósítások mellett síkraszállt a társadalmi, politikai és gazdasági problémák megoldásáért is. Az erdélyi sajtóélet igazából a Bach-korszak végén, majd a kiegyezés időszakában pezsdült meg, az akkor már Erdély központjának tekintett Kolozsváron, valamint Temesváron, Aradon és Nagyváradon, ahol a gyors polgárosodás ezt nemcsak lehetővé tette, de igényelte is. A Kolozsvári Közlöny (1856–73), a Kolozsvári Magyar Futár (1856–59), a temesvári Delejtű (1858) és Temesi Lapok (1872-től), az aradi Alföld (1861–97) és Aradi Híradó (1868-tól), a nagyváradi Bihar (1862-től), majd a Nagyvárad (1870–1944), ill. a Nagyváradi Lapok (1867–70) már ennek a sajtónak a politikai rétegződését is jelzi: a kiegyezés előkészítésében kiemelkedő szerepet vállaló Deák-párt és a Tisza-féle balközép, illetve a pártszempontok között kiegyenlítést kereső s a helyi társadalom érdekeihez kötődő sajtó igényét. Kolozsváron 1861-ben jelent meg, és napjainkig fennmaradt az unitárius szellemiséget képviselő, Kriza János alapította Keresztény Magvető. A Kárpátokon túl politikai menedéket találó 1848-as emigránsok kezdeményezésére Bukarestben is jelenik meg magyar nyelvű lap, a Bukuresti Magyar Közlöny (1860–61).
Az 1867-es kiegyezést követő korszak az erdélyi magyar sajtó további fellendülését mutatja: a század végére szinte nincs olyan vidék, amelynek ne lenne saját lapja. Nagyváradon újraindul az 1863-ban megszűnt Bihar, megjelenik a Nagyváradi Lapok (1867–70), majd 1870-ben a Nagyvárad. Kolozsváron jelentős szerepet tölt be az 1871-ben induló Deák-párti Kelet, a balközép Magyar Polgár (1867) és az Újság (1898). Marosvásárhelyen jelenik meg a Székely Hírlap című „politikai és vegyes tartalmú közlöny” (1869–74), a Kerekes Sámuel által szerkesztett Marosvidék (1877–96) és a Közérdek című társadalmi napilap (1889–1906). Az aradi sajtó jelentős képviselői az 1880-ban induló Arad és Vidéke és az öt évvel később megjelenő Aradi Közlöny. Szatmárnémetiben Bihari Péter alapít társadalmi hetilapot Szamos címmel (1869), Temesváron pedig 1872-ben megjelenik az első politikai napilap, a Temesi Lapok.
Magyar sajtó a két világháború között A két világháború közötti „első kisebbségi korszakban” is jelentős szerepet vállaló lapok közül megemlítendő az 1878-ban indult Nagyváradi Napló és a Bartha Miklós szerkesztette, 1880-tól Kolozsvárt megjelenő Függetlenségi párti Ellenzék, valamint az 1896-tól megjelenő Brassói Lapok és az 1903-ban indult Temesvári Hírlap.
Az 1918-as történelmi változás után a Romániához csatolt Erdély, Bánság és Partium területén összesen 101 időszaki sajtótermék folytatja háború előtti megjelenését. Új napilap a Szomory Oszkár, majd Franyó Zoltán szerkesztette Aradi Friss Újság (1919–40), a romániai KISZ lapja, az Ifjúmunkás (1922), az Esti Újság (1925–38) és a Reggel (1930–37), a temesvári Déli Hírlap (Vuchetich Endre lapja, amely 1925-ben indult, s a bécsi döntést követő dél-erdélyi időkben az országrész egyedüli magyar nyelvű napilapja volt) és a Franyó Zoltán szerkesztette 5 Órai Újság (1931–40), a Marton Manó szerkesztette Nagyváradi Esti Lap (1919–44), s mellettük olyan, rövidebb életű, de az egyes erdélyi városok sajtóválasztékát mindenképpen gazdagító lapok, mint amilyen a Paál Árpád szerkesztette kolozsvári (Az) Újság (1898–1927), Jóestét (1932–40), vagy az Olajos Domokos szerkesztésében megjelent radikális nemzeti Magyar Újság (1933–44), a Mai Világ (1927–44), a marosvásárhelyi Ma (1925–33), Marosvidék (1933–41) és Reggeli Újság (1931–43), Nagyváradon a Paál Árpád szerkesztésében megjelenő, katolikus világnézetű Erdélyi Lapok (1932–44) és az Erdélyi Magyarság (1932–40), a szatmári Friss Újság (1922–39) és a nagyszalontai Újság (1929–40). Ebben az időszakban különben a Brassói Lapok kiadásában a román fővárosban is megjelenik magyar lap, a Bukaresti Lapok (1932–36).
Még szélesebb a választék, ha az említett városokban kiadott közéleti hetilapokat tekintjük át. Ebben a vonatkozásban említésre méltó a Kolozsváron szerkesztett „zsidó politikai heti szemle”, az Új Kelet, az aradi Rendkívüli Újság (1930–40) és a szatirikus Füles Bagoly (1890–1937), a kolozsvári Erdélyi Futár (1927–40), a szociáldemokrata Erdélyi Munkás (1909–39), a Ligeti Ernő szerkesztette liberális Független Újság (1934–40), Gara Ákos élclapja, a Garabonciás (1924–40), a *Gyallay Domokos szerkesztette konzervatív *szemléletű *Magyar Nép (1921–44); Marosvásárhelyről az 1912-ben indult Ellenzék (megszűnt 1940-ben), a Hétfői Hírek (1921–31), a Hétfői Napló (1924–34), a Sport–Riport (1936–40), a Morvay Zoltán szerkesztette Tükör (1912–25), a Bánságban a Temesvári Futár (1934–40) és a Temesvári Híradó (1934–40).
A két világháború között Kolozsvár emelkedik sajtóközponttá (összesen 457 lapcímmel), őt követi Temesvár (214), Nagyvárad (147), Arad (126), Marosvásárhely (93), Szatmárnémeti (84), Bukarest (76), Brassó (68), Nagykároly (21) és Székelyudvarhely (20). Az új lapalapítások száma 1920-ban 39, 1921-ben pedig 68, ami a sajtó folyamatos gyarapodását, egyben szakterület és jelleg szerinti további rétegződését is mutatja. A magyar nyelvű lapok száma ezzel 1922-ben összesen 235-re, 1935-ben pedig 339-re emelkedett. Erre az évre esik a kisebbségi magyar sajtó rendszerének kiépülése és megszilárdulása. Utána azonban visszaesés következik; ehhez a gazdasági tényezőkön kívül hozzájárult az 1938-ban életbe léptetett sajtótörvény, melynek következtében egyszerre 53 lap volt kénytelen beszüntetni tevékenységét.
A húszas–harmincas években megjelenő lapok közül megemlítünk három tőkeerős vállalkozást, amelyek döntő módon hozzájárultak a közvélemény alakításához és a tájékoztatáshoz: az 1918 decemberében indult Keleti Újság, amely 1924-ig tartó első szakaszában a polgári radikalizmus eszmeiségét, Napkelet címmel kiadott irodalmi folyóiratával egy Nyugat felé nyitott, Ady Endre örökségét vállaló irodalomszemléletet képviselt. Később az Országos Magyar Párt (OMP) tulajdonába kerül, s annak hivatalos orgánuma lesz. Az Ellenzék 1919-től (alcímének jelzése szerint) „független politikai napilap”, az ellenkező utat járja meg: első éveiben vállalja az Országos Magyar Párt irányvonalát, s később válik a magyar-párti politikát is bíráló, szabadabb elvű sajtószervvé.
A Brassói Lapok élére 1929-től a Paál Árpád szerkesztette Újságtól indult Kacsó Sándor kerül, s itt folytatódik – és radikalizálódik – annak korszerűbb, demokratikus szellemisége. Itt jut fórumhoz a Benedek Elek mögé annak idején felzárkózott „székely írók”, köztük Tamási Áron és Szentimrei Jenő közéleti publicisztikája. Az irodalmi lapok közül az első világháború előtti időszakból fennmaradt az Aradi Élet (1910–40), a szintén Aradon megjelenő Délvidék/Aradi Színpad (1909–40), a kolozsvári Színház és Társaság (1916–27), azonban ezek inkább alkalmi periodikáknak tekinthetők. Az S. Nagy László szerkesztette kolozsvári Erdélyi Szemle (1914–44) is elsősorban annyiban jelentős, hogy belőle születik a két világháború közötti idők egyik legnépszerűbb s mérsékelt konzervativizmusa ellenére meghatározó folyóirata, a Reményik Sándor által fémjelzett Pásztortűz (1921–44).
Az első világháború utáni első években jönnek létre a bontakozó erdélyi irodalom – bár rövid életű, de jelentős – fórumai: Nagyváradon a Magyar Szó (1919–20) és a Tavasz (1919–20), az előbbi Tabéry Géza, az utóbbi Zsolt Béla szerkesztésében, Marosvásárhelyen az Osvát Kálmán szerkesztette Zord Idő (1919–21), Kolozsváron a Napkelet (1920–22, szerkesztői Kádár Imre és Ligeti Ernő), majd a Vasárnap és a Vasárnapi Újság (1921–25). Az 1920-as évek második felére érnek be az idők az irodalmi élet konszolidálására, amikor a Marosvécsen 1926-ban egybetömörült írók már nem csak a Kuncz Aladár szerkesztette Ellenzék irodalmi profilját határozzák meg, hanem önálló folyóiratot indítanak, ugyancsak Kuncz szerkesztésében, az Erdélyi Helikont (1928–44), s amikor annak ellenlábasaként a Dienes László alapította, majd Gaál Gábor szerkesztette Korunk (1926–40) kezdi magához vonzani a baloldali világszemléletű írókat.
A Bánság kívül marad ezeken az írói táborokon. Ott Franyó Zoltán tesz kísérletet önálló irodalmi folyóirat indítására (Genius 1924; Új Genius 1925), majd Szántó György indítja az európai avantgárdhoz erősen kötődő Periszkopot (1925–26), de ezek megmaradnak fontos, bár rövid életű próbálkozásoknak; egyébként a transzilvanizmust meghirdetőkkel szembenálló bánsági írók saját fórum híján főleg a temesvári sajtóban hallatják – kritikai – hangjukat. Az 1930-as évektől aztán tovább bővül az egy ideig kétpólusú irodalmi élet: Kolozsváron megindul a fiatal nemzedék népi-nemzeti elkötelezettségű csoportja által szerkesztett Erdélyi Fiatalok (1930–40), majd jelentkezik egy második, erőteljesen társadalomtudományi érdeklődésű s Széchenyi realista társadalomlátásához nem csak szellemében, de lapja címével is visszautaló csoport, a Hitel (1935–44) körül. Végül, már a bécsi döntés után, Észak-Erdélyben egységes fellépéssel hívja fel magára a figyelmet a Termés (1942–44) csoportja, amelynek fiataljaival főleg majd a második világháborút követő évtizedekben találkozunk.
Az erdélyi magyar tudományosság közlési lehetőségei, a szakszerű tudományművelés intézményes feltételei a kolozsvári magyar egyetem megszűnésével igencsak korlátozódtak. Kimondottan tudományos folyóirat az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadásában újraindított Erdélyi Múzeum volt, amely negyedévenként összevontan kiadott számaiban közölte az irodalom-, a nyelv- és történettudomány, a bölcselet- és neveléstudomány körébe tartozó tudományos dolgozatokat.