A transzilvanizmus politológiai megközelítésben: az erdélyi régió érdekeinek érvényesítését céljául kitűző, „a magyar nemzeti és regionális öntudat feszültségteljes viszonyát hordozó”K. Lengyel Zsolt: A meghiúsult kompromisszum. In: A kompromisszum keresése. Tanulmányok a 20. századi transzszilvanizmus korai történetéhez.. Csíkszereda, 2007. 219. p. politikai ideológia, 1918 előtt a magyar államkereteken belül, illetve 1918 után Romániában; az irodalom síkján pedig az az irányzat, illetve kultúrpolitikai és cselekvésprogram, amely a trianoni békeszerződés utáni Erdélyben a kényszerűen önállósult magyar szellemi élet megteremtését és intézményeinek kifejlesztését tűzte ki céljául, és a programja nyomán született művekben is „Erdély lelkét” kívánta a szépirodalom eszközeivel kifejezésre juttatni. „…a transzilvanista ideológiának – állapította meg Pomogáts Béla – a legtöbb tétele szervesen beépült az erdélyi magyarság közösségi tudatába. Az erdélyi gondolat, a nemzetiségi önismeret a történelmi és kulturális hagyomány szerves része lett, egyszersmind a közös cselekvés: a politikai akarat érvényesítését, a kulturális szervezőmunka megalapozását szolgálta. Mint ilyen, a 20. századi magyar eszmetörténetnek igen fontos fejezetét képezi”.Pomogáts Béla: Viták áramában. In: Jelszó és mítosz. Marosvásárhely, 2003. 17. p.
Története
A politikában A transzilvanizmus kezdetei mindkét vonatkozásban a 19. század utolsó harmadára nyúlnak vissza, amikor az 1867-es osztrák–magyar kiegyezést követően Magyarország erőteljes polgári fejlődésnek indult, ami a vidék fokozatos gazdasági és szellemi lemaradásával, alkotóerőinek a központ felé irányulásával járt együtt. Az irodalomban viszont már az 1870-es évek közepétől jelentkeztek olyan törekvések, amelyeknek célja Budapest elszívó hatásával szemben egy-egy vidék szellemi erőinek tömörítése volt. Ez a törekvés hozta létre 1876-ban a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaságot, 1881-ben az aradi Kölcsey Egyesületet, 1888-ban a Kolozsváron alapított Erdélyi Irodalmi Társaságot, majd a millennium küszöbén a nagyváradi Szigligeti Társaságot, 1906-ban a temesvári Arany János Társaságot, amelyek köré a vidéken alkotó, az erdélyi mindennapok, a táj és múlt témáiból ihletődött írók, költők tömörültek.
Az irodalomban csak időlegesen (s többnyire egy-egy jelentősebb helyi személyiséghez – Marosvásárhelyen Tolnai Lajoshoz, ugyanott, majd Kolozsváron Petelei Istvánhoz, Aradon Márki Sándorhoz, Nagyváradon Iványi Ödönhöz, majd Juhász Gyulához – kötötten) sikerül a vidékiségből kiemelni egy-egy erdélyi szellemi központot.
A politikai életben ebben az időben, főképp a századfordulótól kezdve egyre inkább szóhoz jutottak azok a törekvések, amelyek a központosítás ellenében a vidék gazdasági fejlesztését tűzték ki célul: erőteljes mozgalom indult a gazdaságilag és politikailag egyaránt háttérbe szorított Székelyföld fejlesztéséért, és ennek összefüggésében megfogalmazódott egyfajta politikai regionalizmus, amely ideológiájában a polgári radikalizmussal tartott rokonságot (erőteljesen kötődve Adyhoz), és részben az 1848-as hagyományokat elevenítette fel. Az erdélyi régió vagy annak kisebb egységei (pl. Kalotaszeg) sajátos érdekeinek érvényesítésére, de az egyre nyilvánvalóbb román nemzeti (elszakadási) törekvésekre is reagálva, ekkor születtek meg a regionális érdekeket határozottabban kifejező elképzelések (pl. Jászi Oszkár „keleti Svájc” elgondolása), ekkor próbálkozott valamiféle gazdasági önszerveződés programjával a Székely Kongresszus, és ekkor indította meg a maga korai transzilvanista mozgalmát a Kalotaszegen Kós Károly.
A politikai transzilvanizmus céljai és elképzelései döntő módon változtak meg az első világháború végén, amikor felvetődött – a háborúvégi rendezések hivatkozási alapjául szolgáló wilsoni elvekre építve – egy, a magyar, román és szász elem egységét tételező autonóm Erdély elgondolása, amely előbb a magyar államon, majd Trianon után Románián belül kívánta a régió (általuk feltételezetten közös: magyar, román és szász) érdekeinek föderalisztikus elvekre épülő érvényesítését. Később az effajta törekvések és elgondolások mozgástere teljesen beszűkült (Kós Károly, Paál Árpád, Gyárfás Elemér), és az 1920-as években már csak a kisebbségi érdekvédelmi harc rész-célkitűzései maradtak meg, amelyeket egy, a román állam decentralizációjáért küzdő politikai összefüggésrendszerben reméltek megvalósíthatónak. Végül a második világháborúhoz közeledve az „erdélyi kérdés” megoldására irányuló elképzelésekbe egyre nagyobb súllyal szóltak bele a területi revíziós törekvések.
Az 1940-es bécsi döntés és Erdély északi részének a magyar államkeretbe való visszatérése után ismét hangot kaptak a régió külön érdekeinek érvényesítését elváró megnyilatkozások, míg végül a háború végső kimenetelével és Erdély teljes területének Romániához való visszacsatolásával a politika színterein lezárult az „erdélyi kérdés”, és már csak a békeszerződések küszöbén született néhány elképzelésben (pl. Makkai Sándor) vagy az 1956-os magyar forradalom küszöbén formálódott magán-tervezetekben (Szoboszlay Aladár, Dobai István, Fodor Pál) fogalmazódott meg egy autonóm Erdély vagy a területviszály végérvényes lezárására hivatott lakosságcsere „megoldása”. Ezeknek az elképzeléseknek a szerzőit a kommunista rendszer „hazaárulás” vádjával ítélte el (egy részüket halálra), ugyanakkor a szocializmus „teljes egyenjogúságot” programjába foglaló ígéretével szemben a totalitárius rendszer minden eszközével Románia „homogenizálását”, a kisebbségek beolvasztását vagy elüldözését próbálta megvalósítani.
Az irodalomban
Az irodalmi transzilvanizmus – az előbbiek összefüggésében – sokkal hatékonyabban és tartósabban hagyta rajta lenyomatát a 20. század magyar irodalmi életén.
Az első világháborút megelőzően tehát már megfogalmazódtak azok az alaptételek, amelyekre a két világháború közötti erdélyi irodalomnak ez a meghatározó ideológiája épült: az erdélyi múlt, az erdélyi táj-ihletés és az erdélyi mindennapok írói ábrázolásának-kifejezésének elvárása. Kós Károly már 1912-ben kijelentette: „…bizonyítani fogjuk azt is, hogy Erdély csak politikailag nincsen. De földrajzilag, históriailag, sőt jogilag, és ami a legfontosabb, a köztudatban igenis van és lesz is, amíg csak meg nem változik a magyarországi és különösen a pesti közvélemény rólunk. Ha pedig ez a közvélemény ilyen marad, akkor időtlen időkig élni fog bennünk a külön erdélyiség tudata” (Erdély és a pesti közvélemény. Kalotaszeg, 1912/2). Bárd Oszkár 1914-ben kiadott Erdélyi Figyelője programszerűen vállalkozott a vidéken jelentkező irodalmi tehetségek felkarolására (itt közölte Immortelláit a költőként akkor még ismeretlen Reményik Sándor); erre utalt az S. Nagy László által 1915-ben indított Erdélyi Szemle, amely programjává tette a jelszót: „Erdélyért harcolunk, Erdély kultúrájáért, ipari és gazdasági fejlődéséért”, Szentimrei Jenő pedig azzal tett mellette hitet, hogy 1918-ban indított Erdély/Új Erdély című lapjának vezető cikke gyanánt Ady Endre Ismeretlen Korvin-kódex margójára című cikkét közölte.
Már ekkor megszületik a terminus is: Dózsa Endre, az Erdélyi Irodalmi Társaság elnöke a Társaság közgyűlésén, 1910-ben elsőnek használja, sőt megnyitóbeszédének címéül választja a „transzilvanizmus” szót (Erdélyi Lapok 1910/32).
Tulajdonképpeni „cselekvésmodellé” és „vállalás-etikává” (Nagy György) a transzilvanizmus az első világháborút lezáró összeomlást követően és az erdélyi magyarok kisebbségivé válásának helyzetében vált, amikor a történelmi kényszerűségből „önállóvá” lett erdélyi magyar irodalmi erőknek létre kellett hozniuk az erdélyi magyar irodalmat: fórumaival, intézményeivel és közönségével együtt, és amikor az itt kényszerű elszigeteltségben született irodalom mint külön egység kezdett formát ölteni. Ez az irodalom ideológiájában a háborút megelőző évtizedek erdélyi regionális törekvéseihez és a polgári radikalizmushoz kötődött, míg irodalom- és művészetszemléletében, valamint gyakorlatában az epigon-realizmussal és a szimbolizmussal szembefordulva egy, a Nyugathoz kapcsolódó kiegyenlített modernséget és a népi kultúra nyelvrendszerét a nemzeti kultúrába beépítő szecessziós szellemiséget jelentett (Nagy György).
A Tavaszy Sándor filozófiáját elemző Veres Ildikó pedig ezt írja: „A Tavaszy-írásokban is a nép és a népi kultúra lesz alapja bármiféle kultúrának, bár ennek az ideológiának társadalmi bázisát elsősorban a városlakó középrétegek, értelmiségiek és a falusi lakosság olvasottabb rétegei jelentették. A cél az együttműködés mellett olyan közösség kialakítása, amelyben mindkét réteg jelen van. A közösség erősítéséhez tartozott a három erdélyi nép – szász, román, magyar – együttélésének történelmi és pszichikai érvekkel való igazolása is… [ezen] túl jelen volt az utópia is: Erdély autonómiája. Ehhez kapcsolódott az eszményítés, a mítosz, egy olyan erdélyi lélek-mítosz kialakítása, amely nem csak az illúziók világából, hanem a korban oly népszerű nemzetkarakterológiából táplálkozott” (Veres Ildikó: i. m. 30).
A későbbi értékelések-értelmezések nem hagyják említés nélkül a különböző meghatározások bizonytalanságát, és ennek magyarázatai között kétségtelenül fontos elem az, hogy a transzilvanizmus meghatározására törekvők legnagyobbrészt nem fogalmi úton, hanem írói-publicisztikus eszközökkel próbálták megragadni egy (vagy több) összetevőjét. (Jellemző ebből a szempontból Kós Károlynak egy öregkori nyilatkozata: „A történelmet nagyon szerettem kollégista koromtól kezdve. Voltak idők, amikor a történeti regényben sokkal jobban meg lehetett írni, amit az ember gondolt. Amit másképp nem írhatott meg.” Huszár Sándor: Az író asztalánál. 226.) Fontos az is, hogy időben a fogalom tartalma is fokozatosan bővült-változott, ahogyan az erdélyi magyar irodalom alakulásának egymást követő szakaszaiban más és más kihívásokra kellett a megfelelő választ megadni. „Parttalansága” azzal is magyarázható, hogy a helikoni irodalom esztétikájában (bár bizonyos politikai vagy radikálisabb társadalmi tartalmakat elhárított) meglehetősen nyitott volt: a 19. század végi epigon-népiességtől (Gyallay Pap Domokos) egy nyugatos modernségen át (Áprily Lajos) az avantgárdig (Nagy Dániel, Szántó György), majd a Nyugat második nemzedékének inspirációjától (Szemlér Ferenc, Kiss Jenő) az új népiekig (Asztalos István, Horváth István) igen sokféle irányzatot fogadott magába. És számításba kell venni azt is, hogy az írói alkotásokban (versekben, novellákban, regényekben) az egyes írók egyéni alkatának és szemléletének megfelelően egymástól is eltérő elemek kerültek előtérbe vagy váltak egy-egy mű meghatározójává.
Az „erdélyi irodalom” mibenlétének meghatározási kísérletei emellett azért sem vezethettek egységes eredményre, mert ezekkel párhuzamosak voltak magának az „erdélyiségnek”, az „erdélyi léleknek” a körülírására irányuló törekvések, aminek következtében a szempontkeveredés zavaró befolyásával is számolnunk kell.
Mindezekből következik, hogy a meghatározására kísérletet tevő esszé- vagy publicisztikaszerű írások, valamint az irodalmi alkotások sokaságából – más-más műfajokban vagy tematikák mentén – kirajzolható transzilvanizmus-kép esetenként csak megszorításokkal található meg a művekben (vagy írói életművekben), amelyeket szokványosan a transzilvanizmus jelenségkörébe sorol az irodalom.