bélyegkép|Szent István apostoli király és koronájának egykorú ábrázolása a koronázási paláston bélyegkép|jobbra|Szent László koronázásának ábrázolása a Képes krónikából bélyegkép|A Pontificale corvina miniatúrája 1476 után, a király megkoronázása. (Főszékesegyházi Könyvtár, Esztergom) A magyar királyok koronázása, az Európában bevett gyakorlat szerint, az uralkodói méltóságba történő ünnepélyes beiktatást jelentette, amely az alkotmányfejlődéssel kialakított szertartásrendnek megfelelően történt, amikor az új uralkodónak ünnepélyes keretek között jelképesen átadták a főhatalmat. Ennek az aktusnak két fő eleme volt, a felkenés (unctio) és a koronának a király fejére való ráhelyezése. A királykoronázások középkori szertartásrendje, a koronázási ordo arra szolgált, hogy az, aki korábban nem volt király, a rítus által királlyá váljon. Magyarország uralkodóinak koronázása I. István királlyá avatásától kezdődően a magyar államiság egyik legfontosabb szertartása volt, egészen az első világháború végéig. A királyok beiktatásának alapvető kelléke a korona, legalább III. Béla korától a Szent Korona volt. A koronázások története ezért sokáig párhuzamosan haladt a Szent Korona – olykor igencsak kalandos – történetével. Ma is közismert a középkori szokásjog, miszerint csak az a személy tekinthető törvényes uralkodónak, akit a Szent Koronával Székesfehérvárott az esztergomi érsek, annak hiányában a rangidős főpap koronázott meg.
A magyar királyok beavatási szertartása a középkori európai keresztény királyok koronázási hagyományaiból (latinul Ius coronandi, vagyis az uralkodók koronázásának joga, amit írásba foglaltak) alakult ki. Később, a koronázás egyházi liturgiája már a Pontificale Romanum alapjaira támaszkodott. A legfontosabb magyar sajátosságok a Szent Korona elengedhetetlen használata, a koronázás fehérvári, majd pozsonyi helyszíne, és a koronázást celebráló esztergomi érsek (ha e poszt betöltetlen volt, természetesen a rangban utána következő egyházfő) személye voltak. A magyar királyok koronázásának több mint kilencszáz éves időszaka alatt ezen jellegzetes sajátosságok – pár kivételtől eltekintve – mindvégig megmaradtak. De jelentős változások és tendenciák figyelhetők meg a középkor végén és a Habsburg-ház térnyerését követően.
A rendi állam kezdetén a hatalom teljes egészében a királyi tanács ellenőrzése alá került, a rendek függetlenségi vágya erősebbé vált a hagyományok és a Szent Korona iránti tiszteletnél. Ekkor alakultak ki a királyválasztások és koronázások új elemei, a hitlevél és az alkotmányt biztosító eskü. A koronázás egyházi szertartása a rendi állam kialakulásával közjogi eljárássá vált. A Habsburg-ház újkori térnyerése a rendek hatalmának visszaszorítását hozta. A Habsburgok királyi hatalmuk rendi forrását nem akarták elismerni, az abszolutizmus beköszöntével a rendiség formális királyválasztási joga is megszűnt.
A koronázások eljárásrendjét tekintve az Árpád-kort és az Anjou-kort a forrásszegénység jellemzi, az első részletesebb leírások a 15. századi koronázások nyomán maradtak fenn. Az első teljes részletességű és színes leírás az első pozsonyi koronázásról származik, a szócikk ennek bemutatását is tartalmazza.
I. István koronázása bélyegkép|250px|jobb|Pieter Jozef Verhaghen flamand festő 1770-ben készített munkája „Szent István fogadja a pápa koronát hozó követeit” címen a Nemzeti Galériában kiállítva 230px|bélyegkép|jobb|Melocco Miklós szobrász 2001-es szoborkomplexuma az esztergomi várhegyen „István megkoronázása” címen, háttérben a bazilikával
Az 1000. év végén, amikor a kereszténység Jézus születésének első millenniumát ünnepelte, a Magyar Királyság a leendő első király, Vajk (aki a keresztségben a Sztephanosz nevet kapta, és ez a görög név már a koronára is utal) megkoronázására készült. A nagy esemény dátumát a hagyomány nem őrizte meg, csak István király pontosan feljegyzett uralkodási ideje (38 év, 7 hónap és 15 nap) és halála napja (augusztus 15.) alapján lehet azt kiszámítani. Eszerint ennek 1001. január 1-jére, amely időpont az akkori naptár szerint ugyanazt jelentette, mint az 1000. év karácsonya, azaz a december 25-e. A szertartás helyszíne a vértanú Szent István tiszteletére épült esztergomi templom lehetett. Bartoniek Emma és Fülöp Gyula a koronázás helyszínét Székesfehérvárra tette.Rubicon Történelmi Magazin 2013/6 6. oldal
Az első koronázást és ezzel a magyar keresztény királyság megalapítását addigra már egy három évtizedes politikai folyamat előzte meg. Géza fejedelem – akit legendáink királyként is neveznek – már röviddel hatalomra kerülése után, 973-ban kapcsolatot vett fel I. Ottó német-római császárral. Húsvétkor követséget küldött a császár tartózkodási helyére, Quedlinburgba, és a tárgyalások eredményeképpen hamarosan papi misszió érkezett hazánkba, a fejedelem pedig ezt követően meg is keresztelkedett. Később – már I. Ottó halála után – fia számára megkapta a császár rokonának, Gizella bajor hercegnőnek a kezét.
István koronázásáról, illetve annak előkészületeiről az Árpád-kori legendák – Szent István király Nagy legendája (1080 körül); Szent István király Kis legendája (1083 után) – adnak tudósítást. A Nagy legenda szerint: Géza fejedelem – az ősi öröklési rendet megszakítva – a törzsfők és a nép tanácsa kikérésével utódjává tette fiát, Istvánt a fejedelemségben, és leendő alattvalóit esküvel kötötte le neki. Mikor István koronát kért, vagyis a fejedelemséget királysággá akarta emelni, illetőleg keresztény-germán alapra helyezni, ehhez megint kikérte a fők és immár a „püspökök” tanácsát is.
Mivel Esztergom 1001-ben már érsekség lett, arra kell következtetni, hogy a nép keresztény hitre térése jól haladt. Merseburgi Thietmar egyetlen aktus részeként emlékezett meg a magyar egyházszervezésről, a püspökségek alapításáról és a királyság létrejöttét jelentő koronázásról. Az ő fogalmazása szerint Vajk a császár kegyéből és biztatására nyert áldást és koronát. Az ezredfordulón Szent Péter trónján II. Szilveszter pápa ült, aki III. Ottó császár tanítója és barátja volt, így ők egyetértésben adták meg a leendő magyar uralkodó számára az egyházi és a világi támogatást.
A Nagy legenda 9. fejezete a koronázási szertartást így írja le:
A szöveg értelmezése szerint, a magyar egyház és nép magyar királynak kiáltotta ki Istvánt, miután felkenetett és a királyi méltóság jelvényével megkoronáztatott. A kikiáltás pedig laudesszel és akklamációval (dicsérettel és felkiáltással) történt. A kikiáltás aktusa, melyet a legendákban e két terminus jelöl, frank eredetű, a 9. század óta megvan az összes német és francia koronázásokban – természetesen mindig változó jelentőséggel –, de mindig mint egy mód, mellyel a nép a felavatásnál akaratát nyilvánítja, egy világi mozzanat az éppen 1000 körül mindinkább klerikalizálódó koronázási szertartásban, amely egyház és nép együttes cselekményévé teszi azt.
A Nagy legenda idézett szövegrészletének stilizált fordítása:
A Kis legenda koronázásra utaló mondatrésze:
István koronázásának részletei nem maradtak fenn, így koronázási szertartásrendje sem rekonstruálható, a 10. századból ismert szertartásrendek egyikével történő azonosítására sincs reális lehetőség.
A középkori magyar koronázások jellegzetességei, tendenciák A királyi hatalom forrása A 11. századnak az egyházi befolyás kiterjesztése alatt álló világában az új fejedelmet az egyházi felavatás tette teljes jogú uralkodóvá – királlyá. Az egyházi koronázás kreáló jellegű aktus , a király az egyházi felkenéssel a regnum birtokába lép és a hatalom kizárólagos birtokosává válik. Mint a korabeli forrásokból kitűnik, az első hazai koronázáskor a „nép” által gyakorolt akklamáció – mint a szertartás egyik lényegi eleme – a hatalom nép általi felruházására is utal. A kor kutatóinak megítélése szerint azonban a nép szerepe ebben a korban általában nem túl nagy a királyi hatalom átruházásában, de egyes kivételes esetekben – amikor a hagyományos jogrend sérült, illetve alkalmatlanság esetén – mégis nagyon jelentékeny.
Az Árpád-korban a trónöröklés meghatározott jogrend – III. Béláig a senioratusSenioratus: öröklési jogrend, amely szerint az uralom a nemzetség legidősebb tagját illeti meg. vagy a successio gradualisSuccessio gradualis: a rokonság foki örökösödés, amelynek értelmében a család azon tagját illeti meg az uralom, aki a családalapító őshöz a származás rendjén, életkorára való tekintet nélkül a legközelebb áll., ezt követően pedig a primogenituraPrimogenitura: öröklési jogrend, amely szerint az uralom a családban elsőszülöttség alapján öröklődik. – szerint történt. De emellett szükség volt valamely akaratnyilvánításra is, mégpedig az uralkodó király részéről, aki az öröklési rend szerint – kivételes esetekben ennek ellenére is – az utódot kijelölte. Az utódjelölés formája a király által, a királyi tanács előtt való utóddá nyilvánítás volt, amit a nép koronázáskori hűségesküje és kikiáltása egészített ki. Rendellenes esetekben viszont a népi erők határozottan törtek felszínre a királyaink elleni lázadásokban (Orseolo Péter elűzése, II. István elleni lázadás a galíciai háború idején), valamint vannak a közvetlen nép általi választásokra utaló esetek is (Aba Sámuel, I. László, III. András).
A „Szent királyok” nemzetségének kihalásával két párt küzdelme indult el Magyarországon. A „nemzeti”-nek is nevezett párt a „szabad ország” szabadságát féltve, a népnek igényelte a királyválasztást, míg a másik ezt a jogot a Szentszék jogának tekintette. Ennek kompromisszumos feloldását követően, az Anjouk abszolút jellegű uralma alatt, a nép szerepe szintén nem volt jelentős – Nagy Lajos és Mária trónra lépése már nem választás eredménye. De amint a problémák Mária uralkodásának első éveiben újra előálltak, a nép akarata ismét fokozottan tört felszínre a királyváltásban – II. Károly megválasztása – és az 1386. évi országgyűlés határozataiban.
A 14. és a 15 század fordulója, de inkább a 15. század az, amely végleg kitermelte a népképviseleti alkotmány középkori formáját: a rendi (dualisztikus) alkotmányt, és benne a legjellemzőbb elemét, a királyválasztási jogot. 1440-től a király és a rendek között megoszló magyar alkotmányban a trónutód kijelölésének a joga – ha a királynak nincs fia – a rendeké. A magyar királyi hatalom forrása 1440-től – a rendiségen keresztül – valóban a magyar nép lett. A rendek ezen kiváltsága a későbbiekben a király és a nemesség között köttetett koronázási szerződésekben jut kifejezésre.
A középkori Magyarországon három szakasz épült egymásra: a királyi hatalom forrása a 11–13. században a Szent István nemzetségének a férfiága volt, a 14. században annak nőága, a 15. században (1440-től) pedig a magyar rendek.
A magyar koronaőri tisztséget 1464-ben alapította Mátyás király, mert felmerült az igény a magyar uralkodói szuverenitás legfőbb jelképének biztonságosabb őrzésére. Mátyás király törvényben is rögzítette a Szent Korona megőrzésének kötelességét.
A koronázások rendje A koronázások eljárásrendje (ordo coronationis) az európai keresztény udvarok kapcsolataiban terjedt tovább, az ismert eljárások így közeli rokonságban állnak egymással. Ezeket az eljárásokat a szertartáskönyvek szerzőiről, vagy a koronázással érintett uralkodókról nevezték el. A koronázási eljárások rendje liturgikus szempontból leginkább a katolikus egyház püspökszentelési szertartásához hasonlít.
A legrégebbi koronázási szabályzat Egbert yorki püspök pontificaléjábanPontificale: püspöki szertartáskönyv. maradt fenn. Egbert angolszász rendszeréből – unctio (felkenés), sceptrum (kormánypálca), baculus (pásztorbot), galea (sisak), iure (eskü) – fejlődött ki a későbbi német-római rendszer, amely a mai Pontificale RomanumPontificale Romanum: a pápa által az egész latin Egyház számára kiadott főpapi szertartáskönyv. – Az elsőt VIII. Kelemen pápa 1596-ban rendelte el. szerinti ordó alapjának tekinthető.