thumb|300px|Illusztráció a Perseus csillagképhez(Johannes Hevelius csillagász kiadása, 1690)
A csillagkatalógus olyan csillagászati lista, amiben csillagok adatai szerepelnek. Az évek során különböző célra sok katalógust hoztak létre. Összeállításukban sokan működtek közre, az ókori időktől kezdve. Az összeállítók között voltak babiloniak, ókori görögök, perzsák és arabok. A modern csillagkatalógusok léteznek elektronikus formában is és többségük elérhető a Strasbourg astronomical Data Center (CDS) honlapján.Strasbourg astronomical Data Center (CDS)
Egy csillagkatalógus teljességét a benne található leghalványabb látszó magnitúdójú objektum határozza meg, továbbá a pozíciók pontossága.
Történelmi csillagkatalógusok Ókori Közel-kelet Az ókori egyiptomiak már i.e. 2100-tól kezdve lejegyezték csillagképek és 36 dekán (=csillagcsoport) nevét, amiket csillagóraként használtak, vagyis ezek kelése az éjszaka felosztására szolgált.Chadwick (2005), p. 115 Bár nem készítettek listát a csillagokról, de csillagtérképeket igen (szívesen díszítették csillagtérképpel a sírboltok mennyezetét).Forman & Quirke (1996), pp. 60–61, 116–117
A sumerek voltak az elsők, akik a csillagképek neveit agyagtáblákra írták,Kanas (2007), p. 40 de az első ismert csillagkatalógust babiloni csillagászok állították össze az ókori Mezopotámiában, valamikor az i.e. 2. évezred végén, a kassziták uralkodása alatt (kb. i.e. 1531 – i.e. 1155 között). Ez a csillagkatalógus asszír neve („egyenként három csillag”) után ismert. A csillagok listája az Enúma elis címen ismert agyagtáblákon szerepel, ami 36 csillagot sorol fel, így minden hónapra három jut. Tizenkettő An részére az égi egyenlítő mentén; ettől délre tizenkettő Enki részére; és tizenkettő Enlil számára észak felé.North (1995), p. 30–31
A Mul.Apin lista, ami valamikor az Új-Babiloni Birodalom uralma (i.e. 626-539) előtt keletkezett,Horowitz (1998), p. 168–171 az Enúma elis közvetlen folytatásának tekinthető. Az ebben található csillagok listája és a csillagképek mintázata a későbbi ógörög civilizáció listáival mutat hasonlóságot.North (1995), p. 32
A görög kultúra és a Római Birodalom Az ókori Görögországban Knidoszi Eudoxosz matematikus és csillagász i.e. 370 körül írta le elsőként a mára klasszikusnak tekintett csillagképeket. Katalógusát, a Phaenomena című alkotást Aratosz görög költő ie. 275-250 körül versformába átírta, így terjedt el a klasszikus antikvitás korszakában.
A leírás ismertette a csillagok pozícióját, a csillagképek alakját, formáját, és egymáshoz viszonyított kelési és lenyugvási idejüket is megadta.Rogers (1998)
Körülbelül az i.e. 3. században Timokharisz és Arisztillosz görög csillagászok másik csillagkatalógust készítettek.
Hipparkhosz görög csillagász szintén saját csillagkatalógust állított össze, amit i.e. 129-ben fejezett be.Liverington (2003), p. 30 Hipparkhosz összehasonlította adatait Timokharisz adataival, és megállapította, hogy a földrajzi hosszúság értékeiben eltérések tapasztalhatók, amit az eltelt idő alatt történt változásoknak tulajdonított, és megállapította, hogy az a Föld precessziójának következménye, aminek a mértékét is meghatározta.Liverington (2003), p. 31
Az i.sz. 2. században Klaudiosz Ptolemaiosz görög csillagász Egyiptom (római provincia) területén élt. Alexandriai tartózkodása alatt állította össze Almageszt című munkáját, aminek részeként 1022 csillagot sorolt fel, amik onnan láthatók voltak az égbolton. Ptolemaiosz katalógusa szinte teljes egészében Hipparkhosz csillagkatalógusának egyik korábbi kiadásán alapult.Newton 1977; Rawlins 1982 A csillagászatban az Almageszt majdnem nyolcszáz évig meghatározó szerepet töltött be az európai és az arab világban. Abd ar-Rahmán asz-Szúfi perzsa csillagász 964-ben frissítette, majd 1437-ben Ulug bég újból meghatározta a csillagok pozícióit. Az Almageszt katalógus használatát csak Tycho Brahe 1598-ban megjelent munkája váltotta fel, ami szintén kb. ezer csillag helyzetét adta meg.
Bár az ókori indiai védák az ekliptika mentén 28 részre osztották az égboltot, a csillagképek görög neveit vették át Nagy Sándor makedón király 4. századi ázsiai hódításai alatt.Kanas (2007), p. 38–40
Ókori Kína A legkorábbi ismert feliratok az ókori kínai csillagászattal kapcsolatban kínai jóslócsonton találhatók. Ezek körülbelüli dátuma i.e. 1600 – i.e. 1050 közötti.Sun & Kistemaker (1997), p. 16 További források i.e. 1050 – i.e. 256 között csillagok neveit tartalmazzák. Ezen források egyike a Dalok könyve.Sun & Kistemaker (1997), p. 16-18
Az első kínai csillagkatalógusok létrehozását Shi Shen (石申) és Gan De (甘德) ókori kínai csillagászoknak tulajdonítják, akik az i.e. 4. században éltek.Cullen (1980), pp. 46ff A Shi Shen csillagászata (石申天文, Shi Shen tienwen) művet Shi Shen alkotásának tartják, míg a Csillagok csillagászati megfigyelése (天文星占, Tianwen xingzhan) című művet Gan De alkotásának tartják.Peng (2000)
Csak a Han-dinasztia korától kezdve (i.e. 202 – i.sz. 220) kezdték a csillagászok megfigyelni és lejegyezni azoknak a csillagoknak a neveit, amik láthatók voltak (nem csak az ekliptika közeli csillagokat).Sun & Kistemaker (1997), p. 18
Sze-ma Csien, i.e. 2. században élt kínai történész A történetíró feljegyzései című munkájában egy csillagkatalógus is szerepel, megemlíti továbbá Shi Shen és Gan De csillagkatalógusait, mint olyan munkákat, amik elsősorban asztrológiai szempontokat vesznek figyelembe.Sun & Kistemaker (1997), p. 21-22 Sze-ma Csien csillagkatalógusa „égi hivatalok könyve” (Book of Celestial Offices, 天官書 Tianguan shu) címen ismert és 90 csillagképet tartalmaz, amik a kínai filozófia különböző templomai után kapták a nevüket, továbbá helyek, piacok, boltok nevei és foglalkozások is helyet kaptak a kínai égbolton.Kanas (2007), p. 23
Zhang Heng (egyszerűsített kínai: 张衡; hagyományos kínai: 張衡; pinyin: Zhāng Héng; Wade–Giles: Chang Hêng; i.sz. 78–139) kínai csillagász i.sz. 120-ban kiadott „a világegyetem spirituális felépítése” (靈憲, Ling Xian) című munkájában csillagkatalógust közöl, amiben 124 csillagkép található.de Crespigny (2007), p. 1050 A kínai csillagképek neveit később a koreaiak és a japánok is átvették.Kanas (2007), p. 40-41
Az iszlám világ Az iszlám aranykora idején sok csillagkatalógus készült. Ezek perzsa neve zidzs (=csillagászati táblázat). Ezek közül jól ismert Al-Zarqali Toledói táblázatok című műve (1087), a Maragheh obszervatórium által összeállított Īlkhānī táblázatok (1272), és Ulug bég Szultānī táblázatok (1437) című munkája.
Egy másik ismert arab csillagkatalógus A csillagok tudományának leírása, amit a latinosított Alfraganus néven ismert perzsa csillagász állított össze a 9. században. Ez a munka Klaudiosz Ptolemaiosz egyiptomi csillagász Almageszt címen ismert munkájának korrekciója.Dallal (1999), p. 164 Hasonlóan ismert Abd al-Rahman asz-Szufi „Az állócsillagok könyve” (964) című munkája, ami leírja a csillagok pozícióját, megadja látszó fényességüket és színüket, ismerteti a csillagképeket. Első ízben írja le az Androméda galaxistKepple & Sanner (1998) , p. 18 és a Nagy Magellán Felhőt.
A fényesebb csillagok közül szinte mindegyik ma is az arab neve alapján ismert. (lásd: A legfényesebb csillagok listája)
A Kolumbusz előtti Amerika A Motul szótár, amit a 16. században állítottak össze (szerzője feltehetően Fray Antonio de Ciudad Real), csillagok listáját tartalmazza, amiket már a maják is megfigyeltek. A Párizsi kódex a csillagképek szimbólumait tartalmazza, ezeknek mitológia jelentésük volt.Severen (1981), pp. 8-12
A Bayer-féle és a Flamsteed-jelölés Két olyan csillagászati katalógus, illetve rendszer létezik, amiket a történelmi időkben vezettek be és még ma is használatban vannak. Az elsőt Johann Bayer (1572–1625) német csillagász ismertette Uranometria című klasszikus művében, ami 1603-ban jelent meg; ez a csillagképeket és a fényesebb csillagokat mutatta be. A rendszer lényege az, hogy az egy csillagképen belül található csillagokat a fényességük csökkenő sorrendjében a görög ábécé betűivel jelöli (az alfa betűt kapja a legfényesebb csillag, éít.) és a csillagkép latin nevének birtokos esetével látja el (például a Gamma Crucis a Crux csillagkép harmadik legfényesebb csillaga). A rendszer egyik problémája, hogy a görög betűk száma 24, ezért a nagyobb csillagképek esetén a betűk elfogytak (ilyen volt az Argo Navis, amit éppen a nagysága miatt később szétbontottak, lásd pl. Hajófara csillagkép). Bayer ezért kibővítette a jelölést a latin kisbetűkkel („a”-tól „z”-ig), majd a nagybetűkkel is („A”-tól „Q”-ig). Ez utóbbi jelölések közül napjainkban már nagyon keveset használnak, azonban a rendszer alapjául szolgált a később felfedezett változócsillagok jelölésének, amik „R” betűvel kezdődnek és „Z”-ig tartanak, majd a folytatás „RR”, „RS”, „RT”, ... „RZ”, „SS”, „ST”, ... „ZZ”. Bayer egyes csillagok fényességét rosszul ítélte meg, ezért a rendszer által adott jelölés nem minden esetben következetes.
John Flamsteed (1646–1719) angol csillagász Historia coelestis Britannica című művében új elnevezési rendszert alakított ki: megtartotta a csillagképre utaló nevet, de a görög betűk helyett a rektaszcenzió sorrendjének megfelelő arab számozást alkalmazott (például: 61 Cygni, 95 Herculis, 5 Lyncis).
A teljes égboltot lefedő katalógusok Elméletben egy teljes égboltot lefedő katalógusnak az összes csillagot fel kellene sorolnia. Azonban csillagból szó szerint több százmillió van (vagy milliárd – távcsőtől függően), így ez a feladat a gyakorlatban kivitelezhetetlen; az effajta katalógusok általában az általuk megadott fényességnél nagyobb fényességgel rendelkező csillagokat sorolják fel.
A katalógusokat a teljes nevük helyett a közismert és hivatkozásként használt 3-4 betűs rövidítésük alatt ismertetjük.
LAL Jérôme Lalande 1801-ben publikálta Histoire Céleste Française című művét (kb. „a francia égbolt története”), ami többek között bőséges anyagot tartalmazott a csillagokról. A megfigyeléseket a Párizsi Obszervatóriumból végezték, így a listában főleg az északi félgömbről látható csillagok vannak benne. A katalógus 47 390 csillag pozícióját és látszó magnitúdóját tartalmazta, a 9-es magnitúdóig bezárólag. Abban az időszakban a legteljesebb csillagkatalógusnak számított. A mű jelentős átdolgozáson esett át 1846-ban, amikor a csillagokhoz hivatkozási számot rendeltek (ezek közül néhány még ma is használatban van). Pontossága miatt a katalógust sok obszervatórium használta egészen a 19. század végéig.
HD/HDE
A Henry Draper Catalog 1918-1924 között jelent meg. A teljes égbolt csillagait tartalmazza a 9-es és 10-es magnitúdóig. Az első olyan csillagkatalógus, ami kísérletet tesz a csillagokat a spektrális típusuk alapján besorolni. A katalógust Annie Jump Cannon és a Harvard Obszervatórium (Harvard College Observatory) többi kutatója állította össze Edward Charles Pickering felügyelete alatt. A nevét arról a Henry Draperről kapta, akinek özvegye finanszírozta a munkát.
A HD-azonosítókat ma is széles körben használják az olyan csillagok esetén, amiknek nincsen Bayer- vagy Flamsteed jelölésük. A katalógus a csillagokat növekvő rektaszcenzió szerint tartalmazza, az 1900.0 epochára megadva. A 225301–359083 közötti sorszámú csillagokat az 1949-es bővítés során adták a listához.
SAO A Smithsonian Astrophysical Observatory (SAO) katalógusát 1966-ban állították össze különböző korábbi asztrometriai katalógusokból. Tartalmazza azokat a 9-es magnitúdónál fényesebb csillagokat, amik sajátmozgása kellő pontossággal ismert volt. Sok átfedése van a Henry Draper Catalog-gal, de azokat a csillagokat kihagyták belőle, amik sajátmozgása nem volt ismert. A legfrissebb kiadás a pozíciókat a J2000.0 epochára adja meg. Kereszthivatkozásokat tartalmaz a Draper és a Durchmusterung katalógusok felé (lásd lejjebb).
A csillagok azonosítója a „SAO” betűcsoportból és egy számból áll. A számjegy a 18 db 10-fokos égi sávból adódik, amiben a csillagokat a rektaszcenziójuk szerint állítja sorba minden sávon belül.
PPM