bélyegkép|jobbra|250px|Szkíta harcos ábrázolása egy görög ivóedényen (Kylix) i. e. 530-520, Louvre A klasszikus görög civilizáció művészeti fejlődésének kezdete a mükénéi kultúra bukásával és a görög sötét korral esik egyidőbe, később pedig Babilónia, Fönícia és Perzsia művészetének virágzásával. A gazdag görög poliszok fénykorában és a hellenizmus idején a művészet megfelelt a szabad görögök törekvéseinek.

Irodalom

Képzőművészet A görög képzőművészet korszakai: mükénéi kultúra (i. e. 16. – i. e. 12. század) az ún. sötét kor (i. e. 11. – i. e. 8. század) – a mükénéi művészet elhalása, a dór vándorlás pusztításai archaikus kor (i. e. 700–480 k.) – gyarmatosítás, Athén, Spárta és a többi városállam fejlődése klasszikus kor (i. e. 480–330 k.) – a demokrácia csúcsa Athénben, peloponnészoszi háború hellenizmus (kora i. e. 3–1. század) – a görög városállamok elveszítik függetlenségüket

Építészet

Az ókori görög építészeti stílust ma már főként a templomairól, oszloprendjeiről és színházairól ismerik, amelyek nagyon nagy számban maradtak meg az egykori görög kulturális és befolyási területeken.

Szobrászat A görög szobrászat a testneveléssel együtt bontakozott ki a stadionokban. Így születhetett meg a görög szobrászatban a ruhátlan emberek egyik szobortípusa, a kurosz (mezítelen fiatal férfi szobra) vagy az Apollószobrászat és a koré (felöltözött fiatal lány).

Geometrikus kor bélyegkép|jobbra|250px|Idol-szobrocska, terrakotta, Boiotia

Az i. e. 1. évezred kezdetétől számos agyagszobor maradt ránk. Az emberi alakok a legkülönbözőbb formákat öltik. Tekebábura sőt hegedűre is emlékeztetnek. Sokuk karikatúrának tűnik, de a kor emberei számára ezek az ábrázolások a jellemet fejezték ki. A figurák aránytalanul hosszú nyakúak és kezűek, törzsük túl széles. Színesre festették őket, így vidámnak hatottak. Az i. e. 8. század görög szobrai absztraktak, némelyikük szoborváznak tűnik.

A görögök – amikor első szobraikat faragták – ott kezdték, ahol az egyiptomiak és az asszírok abbahagyták. Alaposan ismerték és utánozták az egyiptomiakat, tőlük tanulták, hogy kell megformálni az álló férfialakot, hogy kell tagolni a testet, és feltüntetni a részeket összekötő izomzatot. De azt is elárulják a szobrok, hogy a görög művész nem fogadott el semmilyen szabályt, még ha az jó is volt. Most már nem előírás szerint ábrázolják a testet. Az egyiptomi művész azt festette, amit a tárgyról tanult és tudott. A görög azt, amit nyitott szemmel látott. A szobrászműhelyekben új meg új elgondolásokkal, megformálásokkal próbálkoznak, minden újítást kiegészítenek a maguk felfedezésével. Az egyik rájött, hogyan lehet hitelesebben mintázni a törzset. A másik kitalálta, hogy sokkal élethűbb az alak, ha két lába szorosan nincs egymás mellett a földön. A harmadik a száj vonalát görbítette felfelé, hogy az arc mosolyogjon. Az egyiptomi módszer biztosabb, mert ezek a kísérletek néha rosszul sikerültek. A mosolyból például kínos vigyor lett, az új póz talán mesterkéltnek hatott, de a görögök ezt továbbfejlesztették.

Archaikus kor A görögök szárnyas nőalakjai, a Nikék, és a kentaurok nagyon művésziek, de vannak szörnyábrázolások is, mint például a gorgók, a lófejű Artemisz, vagy a négykarú Apollón.

Mükénében nagyon sok gemmát készítettek. A kőbe vésett harci jeleneteket olyan szenvedély járja át, amilyennel Kréta művészetében nem találkozunk. Az egyik egy viadal legfeszültebb pillanatát ábrázolja, amelyben kifejezésre jut a győztes harcos ellenállása és a makacs fiú hajthatatlansága. A küzdők alakjait két másik figura egyensúlyozza ki: az egyik földön ülő, nyugodt meztelen férfiak, a másik a küzdők segítségére siető harcos, aki egy óriási pajzsot tart maga elé.

A görög szobrászat két szobortípust alkotott. A kuroszt, azaz a ruhátlan ifjút és a korét a lányt. Mindkét típus az egyiptomiaktól ered, de a görög szobrok már kezdetben eredetibbek. Sok szobrásznemzedék tökéletesítette tovább őket.

bélyegkép|balra|250px|Kurosz

A kurosz fejlett izomzatú fiatal szobra, az egyes testrészek között tér van. Az i. e. 7. században született meg, kultikus célja még a mai napig sem tisztázott. Lehet, hogy ezeket a szobrokat az atléták ajánlották fel isteneiknek, amikor a versenyeken győztek. De ezek a szobrok nemcsak atlétikai ábrázolásúak. A kuroszban az ember minden vonása tükröződik. Az arca sugárzik a felhőtlen örömtől, fiatal teste egészséges, mozdulatai erőt és energiát fejeznek ki. Nem sorolhatjuk az atléta-ábrázolások közé sem, de nem is istenek szobrai. Számos kurosz maradt ránk. Egyeseken, mint például Polümédész képmásain, az erő és a fejlett izomzat uralkodik. A teneai Apolló viszont nagyon kifinomult, és nem durva. Ezeket az ifjakat mindig egyenesen állva ábrázolták. Határozott mozdulattal lépnek előre, ezért nem hatnak olyan mereven. A görög ifjú nyugodt, energikus lépéssel "megy" előre, miközben megőrzi testének szimmetriáját.

A fejnek csaknem gömb alakja van, ehhez simul az egyenes, fejet keretező haj, ami egyenes és szilárd tartást ad. A mellkas szélesen kidomborodó. A csípő erősen henger formájú. Az i. e. 5. és i. e. 6. századból sok kürosz származik. A Pimbinói Apolló a dór stílus alkotása, de Dél-Olaszországban keletkezett. A test lágy, ezzel ellentétben áll a lapos haj. Az ajkak és a mellbimbók vörösrézből formáltak. Itt is szigorú testtartással találkozunk. A felirat szerint ez a szobor Apollónt ábrázolja.

A kurosszal párhuzamosan alakult ki a koré is. Ennek legszebb példáit a ión iskola alkotásainál találjuk. Legjelentősebbek Delphoiból származó áldozati szobrok és az attikai korék. A korékat általában ünnepségek résztvevőiként ábrázolják. Ajándékot hordoznak és mosolyognak. A korék szép, színes khitont viselnek. Hajfürtjeik hosszú fonatokban hullanak vállukra, egybeolvadnak a színes ruha redőivel és a köpeny szegélyével. Vannak sima öltözékbe burkolt alakok is, amiket csupán a vállukra boruló két hajfonatuk díszít. Leghíresebb Antenór koréja, redőzött köpenyében és göndör hajával ünnepélyesen hat.

A kuroszból és a koréból alakult ki a ruhás emberalak, ami hosszú időkön át foglalkoztatta a görög szobrászatot. A ruha a mozgás kifejezője lett, nagyobb hangsúlyt adott az egyes testrészeknek, ritmussal töltötte meg a figurát. A ruha lehet súlyos, párhuzamos vonalakban aláhulló, vagy zegzugos formájú, ami egybeolvad a hajfürtökkel.

Az i. e. 6. század végéből származó dombormű ökölvívók küzdelmét ábrázolja. A testek rugalmasak, mozgékonyak. A mozgalmas csoport piramisformát alkot. A küzdők mögött álló ifjak olyanok, mintha ők is versenyeznének. Az alkotás olyan, mintha egybefonódó levelek mintája lenne, ilyen bonyolult mintát nem találunk a keleti művészetekben.

Az Akropoliszon talált Moszkoforosz (Borjúvivő) is összetett alkotás. A borjú ívesen öleli körbe az ember fejét, lábait a felemelt kéz fogja. A kezek és lábak átlósan futnak össze a mellkas közepén, s ez az egész kompozíció középpontja. Az ember mosolya elégedettséget, nyugalmat fejez ki.

Klasszikus kor bélyegkép|jobbra|250px|Delphoi kocsihajtó

Az archaikus és a klasszikus kor közötti, átmeneti szobrászat igen „szigorú”. Az ebben az időben alkotott tárgyak közül kevés bronzszobor maradt fenn, ezek egyike a Delphoi kocsihajtó. A kocsis hosszú ruhája művészi redőkben omlik alá, jobb kezében tartja a zabla egy darabját, komoly tartása ünnepélyességet fejez ki. Az eredeti görög alkotás más, mint az utánzatai. A szem nem élettelen, színes kövekből van kirakva. Még látni a hajon, szemhéjon és szájon a vékony aranyozás nyomait, ami melegebbé tette az egész arcot. De hivalkodó vagy közönséges nem lehetett egy ilyen fej. Az is biztos, hogy a művész nem valóságos arcot másolt le, hanem jellegzetes emberi formákból alkotta a fejet. A kocsihajtó szobra áldozati felajánlás volt, egy elpusztult, nagy szoborcsoport része. A szépség és a nemesség ötvözete. A kocsihajtó fejének körvonalai nem részletezettek. A fej alakja ovális, amit csak a hajfürtök bontanak meg.

bélyegkép|balra|250px|Diszkoszvető

E stílus virágkora az i. e. 5. századra, Mürón, Polükleisztosz, és Pheidiász szobrászok idejére esik. Mürón legismertebb műve a Diszkoszvető, a római márványmásolat szerint a művész egy férfi aktját mintázza meg, a diszkosz elvetését megelőző pillanatban. Az alak felső része a hátravetett vállával és karjával szimmetrikus. A karok kontúrja a hátrahelyezett bal láb vonalában folytatódik, és félkört alkot. A szoborban a stabilitás elemei is érvényre jutnak, a bal láb szilárd függőlegese, mely felett az ifjú jobb válla van, az egész alak támaszát képezi. A kerek körvonalú fejnek a kerek diszkosz felel meg. Ha a szobor előtt állunk, és csak a körvonalakat figyeljük, felfedezzük az egyiptomi tradícióhoz fűződő szálakat. Mindez a lehető legjellemzőbb nézetből van ábrázolva. A törzs elölről, a végtagok oldalról. Müron, ahelyett, hogy a különböző szemszögből mutatott részeket valamilyen természetellenes pózba rakná össze, élő modellt állít be, hogy a mozgás lendületében, de hitelesen mintázza meg a testet. A szobrász most már ura a mozgásnak, ahogy a festő a térnek.

Pheidiász jelentős domborműveket alkotott. A kései klasszikus kor szobrászata jobban érdeklődik a tér, a világos és sötét kontrasztok iránt, többet foglalkozik a dinamizmussal, bonyolultabb kompozíciót alkalmaz.

Azok a szobrok, melyek Pheidiászt híressé tették, nem maradtak meg. De a leírásuk alapján elképzelhetjük, miképp is nézhettek ki. A nagy ókori alkotások jó része azért pusztult el, mert a kereszténység győzelme után a hívők szétzúzták a pogány bálványokat. Pheidiasz óriási Athéné Parthenosza, nem így nézhetett ki, mint a római képmása. A leírások alapján sejthetjük, milyen lehetett: akkora mint egy nagy fa, 17 méter magas, az alak fából, de drágább anyagokkal borítva. Fegyverét, ruháját arannyal, teste fedetlen részeit elefántcsonttal vonták be, a pajzsot és a sisakot, a két szemet is színes kövekből rakták ki. Az arany sisakot griffmadarak díszítették, és a pajzs belsejében összetekeredett kígyó drágakőszeme is fénylett. Lélegzetelállító látvány lehetett, mikor az ember belépett a templomba, és szembetalálta magát a gigantikus nőalakkal. Az istenek már nem a régi, félelmetes démonok. Pheidiász Athénéje már több, mint bálványkép. A korai leírások mind kiemelik a szobor nemességét, méltóságát. A szobor nagyságában felfokozott ember. Ereje nem mágikus hatásában van, hanem szépségében.

bélyegkép|balra|250px|Lovasok, a Parthenon fríze

Pheidiász készítette a Parthenon oromzatát is. Az alakok életközelsége szépséggel és nemességgel párosul, a vágtató lovak mozgása váltakozik a nyugodtan álló lóalakokkal. A részletek kidolgozása, mint például a lovak izmai vagy az inak a kezeken alárendelődik a mű ritmusának. A Parthenon nyugat oromzatának szobordísze mozgalmas jelenetet ábrázol: Poszeidón és Athéné vetélkedését az attikai birodalomért. Nem a kemény harc a fő téma, hanem az istenek megjelenése, a fenséges, tökéletes lényeké, akik sugárzanak a szépségtől és tele vannak lendülettel.

A Héraklész, Atlasz és a nimfa című relief is ebben a korban keletkezett. Azt a jelenetet mutatja, amikor Atlasz elhozza Héraklésznek a Heszperidák almáit. Ezt a feladatot ugyanis a hős nem tudta, vagy nem akarta elvégezni, és megkérte az égboltot tartó titánt, hogy segítse ki. A dombormű azt a pillanatot örökíti meg, amikor Atlasz visszatér és átnyújtja az almákat. Héraklész keményen tartja terhét, a nimfa pedig egy párnát tett a válla alá, hogy legalább ennyit könnyítsen rajta.

bélyegkép|jobbra|250px|Hégeszó sírreliefje, Athén

A nimfa a nőiesség jegyével gazdagítja a jelenetet, karját felemeli, mintha segítene a hősnek terhet tartani, de az egész alakja nem árul el erőfeszítést, csak jószándékot fejez ki.