Svédország történelme i. e. 12 000 körül kezdődött, amikor a sarki jégtakaró visszahúzódásával megjelentek a terület első lakói.
Az első ezredforduló előtt kevés írott forrás említi Svédországot, a beszámolók külföldi kortársaktól valók. A svéd államszervező tevékenység Magyarországhoz hasonlóan a 11. századra esik.
Svédország történelme elválaszthatatlan Skandinávia történelmétől. A svédek kezdetben észak (Lappföld) és kelet felé terjeszkedtek, a mai Finnország és Karélia már a 12–13. századtól fogva svéd fennhatóság alá tartozott. A középkori svéd királyság a 14. század végén Dániához és Norvégiához közeledett, melyekkel a kalmari unióban egyesült. Ezt követően lázadások sorozata gyengítette Svédország és a dán dinasztia kapcsolatát. A harcok 1520 és 1523 között lángoltak fel, amikor Svédország elszakadt Dánia–Norvégiától és önálló hatalommá vált. A 16. század során létrejött a svéd nyelvű evangélikus államegyház, mely az abszolutista uralkodók támasza lett.
A 17. században, miután sorra nyerte háborúit Dániával, Oroszországgal és a Lengyel-Litván Nemzetközösséggel szemben, megszerezve a Baltikumot is, Svédország regionális nagyhatalommá vált. A harmincéves háborúba beavatkozó ország fontos területekhez jutott a Balti-tenger déli partján. A svéd hegemónia ellen a környező országok, a dánok, oroszok és lengyelek összefogtak, ez vezetett az 1700-ban kitört nagy északi háborúhoz is. Svédország 1721-re elveszítette baltikumi birtokait és nagyhatalmi pozícióját.
Őstörténelem
A Skandináv-félszigetet a nagyobb eljegesedések idején összefüggő jégtakaró borította,Tarvainen, T. et al.: Arsenic in agricultural and grazing land soils of Europe. Applied Geochemistry 28, January 2013, pp. 2–10 ezért az emberek tartósan csak a jégkorszak vége és a jég visszahúzódása után népesítették be.
Neolitikum
Dániában és Svédország déli részén i. e. 2800–2400-tól figyelhető meg a zsinegdíszes vagy harci baltás kultúra, mely átnyúlik a korai bronzkorba is. A Balti-tenger környékén és Skandinávia nyugati partvidékén egyértelmű bizonyíték van a tengeri gazdaságra is.
Norvégiához hasonlóan Svédországban a kőkorszaki emlékek elsősorban a sziklákba vésett rajzok és feliratok (svédül ristningar vagy hällristningar). A legtöbb ilyen emlék Bohuslän tartományban található, a legrégebbiek Jämtland tartományban – ez utóbbiak az i. e. 9. évezred körül keletkeztek. A legtöbb sziklavéset az i. e. 2300–500 közötti időszakban készült, általában vadállatokat – jávorszarvasokat, rénszarvasokat, medvéket és fókákat –, háziállatokat, hajókat, mezőgazdasági és hadi tevékenységeket ábrázolnak. A legkésőbbi időszak (i. e. 800–500) bohusläni rajzai közt szexuális természetűek is előfordulnak.
Bronzkor thumb|right|250px|Sziklarajzok Skandináviából (Häljesta, Västmanland, Svédország). A rajzokat kifestették, hogy jobban látszódjanak; nem tudni, hogy eredetileg festettek voltak-e. Összevágott kép Svédország déli területein i. e. 1800 – i. e. 500 közé tehető az északi bronzkor korszaka.
A skandináv lelőhelyek gazdag és jó állapotban fennmaradt leletanyagot tartalmaztak gyapjú, fa és Közép-Európából importált bronz és arany felhasználásával készült tárgyakból. A skandinávok kereskedelmi kapcsolatban álltak a mediterrán területekkel is, mivel Franciaországig is kimentek. Ez a külső befolyás a borostyánkő-kereskedelem révén érvényesült, az északi bronzkor kultúrája a borostyánút egyik szállítója volt. Számos sziklarajz ábrázol hajókat, és a kőhajókként ismert sziklaalakzatok is arra utalnak, hogy a hajózás fontos szerepet játszott.
Vaskor Észak-Európában az i. e. 6. századra tehető a vaskor kezdete.
A népvándorlás kora Svédország, illetve a tágabb Skandinávia periférikus és kevéssé ismert területe a népvándorlás korában vált világtörténelmi jelentőségűvé.
Mind a keleti gót származású Iordanes, mind a longobárd Paulus diakónus a Skandináv-félszigetről eredeztette népeiket. Utóbb régészeti érvek is alátámasztották, hogy a vaskorban Dél-Skandináviából, a mai Dániából és a szomszédos területekről jelentős népesség mozdult el a Rajna, az Elba és Odera irányába. Déli-délnyugati terjeszkedésüket Julius Caesar (i. e. 100-44) állította meg. A modern történészek azonban vitatják a gótok és más keleti germánok Skandináviából való dél felé vándorlásának tézisét (szerintük az elképzelés írásos forrásokra is épül és nincs összhangban a tárgyi leletekkel), mások több csoport időben eltérő elmozdulásával számolnak.Wolfram, Hervig: Die Goten. Von den Anfängen bis zur mitte des sechsten Jahrhunderts. Entweuf eines historischen Etnographie. München, 1990. 47-50. o.
A gótok svédországi eredeztetésének hívei a helynévanyagra is hivatkoznak: Götaland, Svédország legdélebbi országrésze a gótokról kaphatta a nevét. Az itt lakókat a régi latin nyelvű források gautoknak nevezték, szemben a középső országrészben (Svealand) élő sveákkal. Ezek szerint a gótok korábbi jelenlétére utalhat Gotland szigetének neve is. Az újabb források azonban kétségbe vonják a skandináviai (kétségtelenül germán nyelvű) gautok és a kelet-európai gótok azonosságát vagy közeli rokonságát.
Svédország első említése
A svéd etnonim első említése időben megelőzi Svédország kialakulását. Viták tárgya azonban, hogy a különböző korokból származó, hasonló alakú népnevek ugyanarra a népcsoportra vonatkoznak-e. Elsőként Tacitus említi Germania c. művében az „óceán” partján élő suionok népét, „akik férfiakon és fegyvereiken kívül hajóiknak köszönhetik hatalmukat.”Tacitus: Germania (Borzsák István fordítása) A fenti nép és a svédek azonosítását (hasonlóan a Germania egyéb, szintén vitatott részeihez) nem minden történész fogadja el. Említést érdemel az is, hogy Brémai Ádám 11. században írott Hamburgi egyháztörténete megemlékezett a sweonokról. Iordanes 6. századi munkája felsorolja a skandináviai népeket, így a suehans és suetidus néven ismert csoportokat is.Iordanes: Getica. A gótok eredete és tettei., Közreadja Kiss Magdolna, 2005. 46–47.
A viking kor
bélyegkép|jobbra|300px|A viking kalandozások A viking kor az i. sz. 793 és 1066 közötti időszak neve Skandináviában. Ez a vaskor második felére esik. A svédek ekkor tengeri kereskedők vagy rablók voltak, akik rendkívül messzire jutottak útjaik során: a 9. században a varégok (svéd vikingek) a Fekete-tengerig és a Kaszpi-tengerig jutottak fosztogató hadjárataik során.
Amellett hogy felfedezték egész Európát, megismerték Észak-Afrikát és Délnyugat-Ázsiát, valószínűleg még Észak-Amerika északkeleti csücskéig is eljutottak. A középkori feudális fejlődéshez sajátos úton járultak hozzá: kifosztottak számos keresztény települést és rabszolgasorba hajtották azok népességét, így Európa középkori várainak egy része kifejezetten a vikingek elleni védekezés részeként épült meg.
A viking társadalom mezőgazdaságra és kereskedelemre alapult, mély tiszteletben tartották mind a harcosokat, mind a bűnösökre lesújtó igazságszolgáltatást.
A korszak kezdetének hagyományosan a 793. évet tekintjük, amikor a vikingek kifosztották a Lindisfarne szigeti brit monostort, a végét pedig a Keménykezű Harald vezette sikertelen angliai invázióhoz kötjük, amikor 1066-ban Harold Godwinson angolszász király (maga is elangolosodott viking) legyőzte a betolakodókat. Godwinsont ugyanebben az évben győzte le Hódító Vilmos, Normandia hercege. Normandiát egyébként a normannok (szintén viking népcsoport) 911-ben hódították meg.
A vikingek hosszúhajói egyaránt alkalmasak voltak a folyami, part menti és mélyvízi hajózásra, így a tengeri utak mellett a nagyobb folyókon járva Európa legkülönbözőbb vidékeire eljutottak. Az első orosz államot is egy viking vezető, Rurik alapította, Novgorod központtal (melynek neve "új várost" jelent). Egyes szerzők szerint a "Rusz" eredeti jelentése "viking harcos". A Fekete-tengeren áthajózva a vikingek egészen Konstantinápolyig jutottak.
A Nyugati Frank Királyság különösen megsínylette az állandó viking támadásokat. A ma Normandia néven ismert vidék (a szó jelentése "normannok", északi emberek) szenvedte a legnagyobb károkat.
911-ben Együgyű Károly frank király szövetséget kötött Hrolf Ganger viking hadúrral: ennek értelmében Károly hercegi címet adott Hrolfnak, s Normandia örökösének nevezte ki, Hrolf pedig hűséget fogadott Károlynak, áttért a kereszténységre és védelmezte az északi frank területeket a többi viking horda támadásaival szemben. A szövetség következményei történelmi szemszögből ironikusak voltak: ezek a megtelepedő vikingek normann utódjai néhány generációval később már franciáknak tekintették magukat, és a francia nyelvet az angolszász Angliára is kiterjesztették 1066-ban, a szigetország meghódítása után.
Korai svéd történelem
A 12. század folyamán Svédország fokozatosan egységes keresztény királysággá alakult, a Skandináv-félsziget keleti része mellett a mai Finnország területét is magában foglalva. Az északi országokat I. Margit dán királynő egyesítette a kalmari unióban 1389-ben, az unión belüli feszültségek azonban a 15. századra nyílt ellenségeskedéshez vezettek Svédország és Dánia közt. A két ország közti versengés vezetett végül az unió felbomlásához a 16. század elején.
Kilencedik század
Skandináv települések sora épült a Balti-tenger keleti partvidékén; A varégok elérik a Fekete-tengert és Konstantinápolyt; Rurik és Askold (alighanem inkább legendás, mint valós alakok) megalapították a Kijevi Rusz nagyfejedelemséget, a mai Oroszország területén pedig 9. századi leletek sora bizonyítja, hogy a vikingek számos települést alapítottak ezen a vidéken is.
Tizedik század
A vikingek hatása Nyugat-Európában is érezhetővé vált, számos svéd, norvég és dán harcos zsoldosként részt vesz az Anglia elleni hadjáratokban, melyeket a dán Villásszakállú Svend király és fia, Nagy Knut vezettek 994 és 1013 között. Később sok viking harcos állt a hírhedt norvég Keménykezű Harald szolgálatába a Norvég Királyságot újraegyesítő harcok során. Harald 1066-ban újabb Anglia elleni hadjárattal próbálkozott, ennek a harcnak a veresége jelentette szimbolikusan a vikingkor végét. A 10. század elején a svédek uralkodója Széphajú Harald volt. Az ő utódjai voltak Véresbárdú Erik, Björn király, Björn fiai és követői Olof Björnsson és Győztes Erik. Olof fia, Styrbjörn Starke, miután Erik megtagadta tőle a hatalomban való részesedést, ellene fordult. A dán I. (Kékfogú) Haralddal kötött szövetséget, a két oldal pedig megütközött Fyris Woldsnál. Styrbjörn elvesztette a csatát és meghalt, Erik pedig tíz évvel későbbi haláláig, 993-ig Svédország uralkodója maradt. Egy legenda szerint a győzelmet maga Odin biztosította számára, miután cserébe életét ajánlotta fel tíz év után. | Kereszténység és hatalmi harc
Erik fia, Olof uralkodása alatt vált a kereszténység a svéd királyság első vallásává. A 11. század során, Kincses Olaf uralkodása alatt vált az ország az Észak legnagyobb hatalmává, noha maga az uralkodó mindvégig meglehetősen passzív volt. Elvesztette a Balti-tenger keleti partján fekvő területeket, és ugyan meghódította Trondheim környékét Norvégiában, a norvég területeket néhány év múlva (1015-ben) visszahódította tőle II. (Szent) Olaf, aki az ország királyaként a svédek mellett a Sweyn vezette dánokat is kiűzte Norvégiából. 1021-22 körülig, Olaf Skötkonung haláláig jelentéktelen határviták és a norvég uralkodóval 1019-ben, Kungälvban megkötött szerződés voltak a kor fontosabb eseményei.
Olafot Anund Jakab, majd Öreg Emund követték a trónon. Mindkét király hatalmi harcokat folytatott a dán befolyás ellen, s Emund megerősítette a svéd egyház függetlenségét a német püspökökkel (elsősorban a brémai püspökkel) szemben. A kereszténység 1060 körülre már szilárdan rögzült Svédországban, a legerősebben Västergötland területén, noha északon még megmaradtak a régi vallások, és szentélyeik elpusztítására még maga Stenkil, az új király sem volt hajlandó. Stenkil halálát követően, 1066-ban belső háború robbant ki, melynek oka a hatalmi harc mellett alighanem a vallási ellentétek kiéleződése volt.