bélyegkép|jobb|300px|A kisantant tagállamai 1921 és 1938 között
A kisantant 1921 és 1938 között fennálló katonai és politikai szövetség volt Csehszlovákia, a Jugoszláv Királyság és a Román Királyság között. Nevét a Pesti Hírlap egyik munkatársától kapta, aki 1920 áprilisában írt cikkében „Apró-Antant” néven utalt rá. A szövetség főleg a Magyar Királyság és a magyar revíziós törekvések, illetve Habsburg-restauráció ellen jött létre, IV. Károly magyar király második visszatérési kísérlete után. A kisantant motorja Edvard Beneš volt, aki Csehszlovákia állandó külügyminisztereként igen sok energiát fektetett a szövetség létrehozásába és működtetésébe. A kisantant több alkalommal került politikai konfliktusba Magyarországgal, igyekezve minél jobban elszigetelni azt. Ilyen volt a Magyarország népszövetségi felvétele elleni tiltakozóakciójuk 1921-ben, vagy a népszövetségi kölcsön megakadályozására tett kísérletek 1923-ban. A nagy gazdasági világválság idején kísérlet történt a szövetség gazdaságivá történő átalakítására, ám ez teljes kudarcba fulladt. Ekkor kezdődött meg a kisantant felbomlása, ugyanis a katonai-politikai szövetségnek nem voltak gazdasági alapjai, így Adolf Hitler hatalomra jutása után a német tőke könnyedén befolyása alá vonhatta a Román Királyságot és a Jugoszláv Királyságot. Habár Beneš megpróbálta a szövetséget életben tartani, kísérletei rendre kudarcot vallottak, és a müncheni egyezmény után maga a szövetség is megszűnt létezni.
Előzményei bélyegkép|jobb|220px|Edvard Beneš, Csehszlovákia külügyminisztere, a kisantant kezdeményezője
A kisantant létrehozásának gondolata egészen az első világháború idejére nyúlik vissza, amikor a cseh, délszláv, román és lengyel emigránsok igyekeztek összehangolni Osztrák–Magyar Monarchia-ellenes politikájukat. Az összefogás gondolatának egyik legfontosabb eseménye a Monarchia Elnyomott Népeinek Kongresszusa volt, amelyet 1918 áprilisában tartottak Romániában. Itt a nemzetiségek a Monarchia feldarabolása mellett foglaltak állást, a kis nemzetek összefogását hirdetve. Ez az elhatározás azonban nem jutott érvényre a világháború befejeződése után: mindegyik nemzetiség a maga államának létrehozásával foglalkozott, és riválisként tekintett a többiekre. Csak a francia csapatok tudták megakadályozni a Bánság miatti háborút Románia és Jugoszlávia között, a két rivalizáló fél szétválasztásával. Lengyelország és Csehszlovákia pedig háborút folytatott Teschen birtoklása miatt 1919 januárjában.
Mikor a magyar követség megjelent Versailles-ban 1920 januárjában, Beneš csehszlovák külügyminiszter megkereste a román és jugoszláv kormányt, hogy hangolják össze fellépésüket Magyarországgal szemben. A javaslat eredménye egy 1920 tavaszán kiadott memorandum lett, amelyben rögzítették követeléseiket, és válaszoltak a magyar kormány békefeltételekkel kapcsolatos beadványára. Ezután Beneš azt javasolta, hogy fűzzék szorosabbra a kapcsolatukat és kössenek egy szerződést, biztosítékként a magyar revíziós fenyegetés ellen. Ám ez a javaslata már nem járt sikerrel, és mind a román, mind a jugoszláv fél elutasította azt, arra hivatkozva, hogy nincs magyar veszély.
Ekkor történt egy éles irányváltás a francia külpolitikában, amely Beneš ötlete számára kedvezett. Az utódállamoknak kedvező Georges Clemenceau miniszterelnök kormánya elvesztette az 1920-as francia nemzetgyűlési választást és a helyére Alexandre Millerand került, aki be kívánta vonni Európa újjáépítésébe Ausztriát és Magyarországot is. Ennek jegyében titkos tárgyalásokat kezdtek a magyarokkal.Ez azonban nem változtatott a trianoni békeszerződés rendelkezésein, és azt a magyar félnek változatlan formában kellett aláírnia. A lengyel–szovjet háború miatt a franciák egy lengyel–magyar–román szövetséget akartak létrehozni, és gróf Teleki Pál miniszterelnök felajánlotta a franciáknak egy hadsereg felállítását a bolsevikellenes harchoz. Beneš tudott ezekről a tárgyalásokról, és tájékoztatta erről a románokat és a jugoszlávokat is, akik attól rettegtek, a magyar revíziós törekvéseket éppen Franciaország segítségével fogják végrehajtani.
Létrejötte jobbra|bélyegkép|200px|Philippe Berthelot francia diplomata Beneš kezdeményezésére 1920 júliusától kezdve gyakoriak voltak az üzenetváltások Prága, Belgrád és Bukarest között. A korábban élesen elutasító állásponton lévő Jugoszlávia most siettetni kezdte egy szövetség létrehozását Magyarország ellen. 1920. augusztus 14-én írta alá Belgrádban a jugoszláv külügyminiszter és Beneš a csehszlovák–jugoszláv egyezményt, amelynek első pontja leszögezte, hogy ha bármelyik felet nem provokált támadás éri magyar részről, akkor a másikuk azonnal a segítségére siet.
Beneš ezután Bukarestbe utazott, ahová augusztus 17-én érkezett meg, hogy a románokat is rábeszélje egy hasonló szerződés megkötésére. A francia kormány azonban nem nézte jó szemmel a Magyarország elszigetelésére tett törekvéseket, ezért Millerand miniszterelnök Bukarestbe küldte Joseph Joffre marsallt, hogy beszélje le a románokat a szerződés elfogadásáról. Joffre küldetése sikerrel járt, és Take Ionescu román külügyminiszter nem fogadta el a felajánlott szerződést.
1920 őszén azonban gyökeres változás állt be Franciaország külpolitikájában, mivel Millerand miniszterelnökből köztársasági elnökké lépett elő, és a külügyminiszterének helyét Philippe Berthelot, Clemenceau volt külügyminisztere foglalta el. Ő teljes egészében a formálódó kisantant mellé állt, és elhatárolta magát a magyarbarát orientációtól. Berthelot mindent megtett a kisantant megerősítése érdekében, és megpróbálta Lengyelországot is bevonni a szövetségbe, ám ez végül sikertelennek bizonyult a csehszlovákokkal való ellentétek miatt. Románia mindezek ellenére nem módosította külpolitikai elképzeléseit, és továbbra sem kívánt csatlakozni a kisantanthoz. A változást IV. Károly király első visszatérési kísérlete hozta, aki március 26-án Szombathelyre érkezett, hogy visszatérhessen a trónra. A román vezetés megijedt a Habsburg-restauráció gondolatától, így Beneš intenzív diplomáciai tevékenységét követően 1921. április 23-án aláírt egy egyezményt Csehszlovákiával, majd június 7-én Jugoszláviával is. Ezzel megszületett a kisantant.
Kísérletek Magyarország elszigetelésére bélyegkép|300px|jobbra|A térkép Magyarország és a kisantant haderejének nagyságát szemlélteti az 1920-as évek elején.
Magyarország csatlakozása a Népszövetséghez Megalakulása után a kisantant legfőbb célja az volt, hogy minél jobban elszigetelje Magyarországot mind katonai és politikai, mind gazdasági szempontból. Ennek érdekében közösen léptek fel, amikor Magyarország megpróbált az elszigeteltségből kilépni. Az első ilyen akcióra 1921. május 23-a után került sor, amikor Magyarország is kérte felvételét a Népszövetségbe. Magyarország számára ez a külpolitikai elszigeteltségből való kilépést jelentette volna, így minden követ megmozgattak, hogy késleltessék a „háborús bűnös” ország belépését. Ezt csupán 1922. szeptember 28-ig sikerült elhalasztaniuk, ekkor ugyanis a lengyel delegátus indítványára közfelkiáltással szavazták meg Magyarország felvételét a Népszövetség tagjai közé.
Második királypuccs A következő közös fellépésre IV. Károly király második visszatérése kapcsán került sor 1921 októberében. Bár Horthy Miklós kormányzó katonai erővel hiúsította meg a visszatérést, a kisantant követek tudatták vele, hogy bármilyen Habsburg-restaurációt casus belliként kezelnek. Csehszlovákia és Jugoszlávia részleges mozgósítással igyekezett nyomatékot adni ennek, ám Románia nem tette meg ezt a lépést. Beneš igyekezett a legerőteljesebb fellépés felé sarkallni a kisantantot (úgy mint háborús fenyegetések és ultimátumok) és sikerrel járt. A kisantant nyomására a nagyhatalmak arra kényszerítették Magyarországot, hogy törvényben mondják ki a Habsburg-ház trónfosztását.
Népszövetségi kölcsön A harmadik közös akció 1923 februárjában következett be, amikor Magyarország a Népszövetséghez fordult kölcsönért, hogy helyreállíthassa gazdaságát, valamint a Jóvátételi Bizottságot kérte arra, hogy engedélyezze a háborús jóvátétel fizetésének a felfüggesztését. Bethlen István magyar miniszterelnök 1923 tavaszán diplomáciai körúton vett részt a győztesek fővárosaiban: Londonban, Rómában és Párizsban. Az angol és olasz kormány támogatta a magyar elképzeléseket, míg a franciák és az egész kisantant egységesen visszautasította azt. Beneš mindent megtett a magyar törekvések elutasítása érdekében és ismételten sikerrel járt: 1923. május 4-én a Jóvátételi Bizottság 5:4 arányban leszavazta a magyar kérést a jóvátétel fizetésének felfüggesztéséről, ami pedig a kölcsön alapfeltétele lett volna.
Anglia azonban károsnak érezte a kisantant fellépését és mindhárom tagállamára komoly nyomást gyakorolt, hogy megváltoztassák álláspontjukat. Beneš 1923. május 10-én Londonba utazott, ahol az angol diplomaták tudtára adták, hogy Csehszlovákia csak az esetben számíthat az angol pénzügyi és politikai körök támogatására, ha a következő konferencián a kisantant pozitív döntést hoz a magyar kölcsön ügyében. Beneš kénytelen volt engedni, és az 1923. júliusi sinaiai konferencián a kisantant már hozzájárult a magyar kölcsönhöz. 1923 decemberében végül a Népszövetség is megszavazta a kölcsönt Magyarország számára. Bár nem sikerült meghiúsítani a kölcsönt főleg Anglia magyarbarát politikája miatt, a kisantant mégis jelentős győzelmet ért el, ugyanis a kölcsönfelvételről szóló jegyzőkönyvbe bekerült a három legfontosabb követelésük: Magyarország elismeri a trianoni békeszerződésben kijelölt határvonalakat, garantálja, hogy egyetlen Habsburg sem tér vissza a magyar trónra, és csökken az ellenségeskedés a kisantant és Magyarország között.
Lord Rothermere cikke bélyegkép|300px|jobbra|Lord Rothermere által visszacsatolásra javasolt területek (zölddel) bélyegkép|balra|120px|Lord Rothermere
Bár Magyarországnak sikerült az elszigeteltséget részben felszámolnia, a kisantant továbbra is igyekezett azt minél jobban elzárni. Ebben nagy segítségükre volt Franciaország támogatása, amely ország mindhárom kisantant tagországgal barátsági szerződést kötött 1924 és 1927 között. Céljainak megfelelően a kisantant következő akciójára 1927. június 27-e után került sor, amikor Lord Rothermere, a Daily Mail című újság tulajdonosa cikket írt, melyben síkra szállt a magyar határrevízió ügye mellett.Rothermere cikkében konkrét tervet is felvázolt a visszaadandó területekről, és erről térképet is mellékelt. Ez alapján Csehszlovákiától egymillió, Romániától hatszázezer és Jugoszláviától négyszázezer magyar lakos tért volna vissza az anyaországba. Rothermere hosszasan fejtegette a revízió melletti érveket, és megoldási lehetőségként javasolta, hogy azok a bankok, amelyek a kisantant hitelezői, a kölcsönök visszatartásával vegyék rá őket az együttműködésre.
A kisantant válasza nem maradt el, és azonnal ellenpropagandát indítottak, támadások özönét zúdítva Magyarországra, Lord Rothermere-re és az angol külügyminisztériumra. Ez utóbbira azért, mert az angol külügyminisztérium hosszú ideig hallgatásba burkolódzott, így sokan arra következtettek, hogy Lord Rothermere a hivatalos angol álláspontot szivárogtatta ki. A kisantant propagandaakcióját Beneš vezette, aki azzal vádolta meg Rothermere-t, hogy veszélyezteti az európai békét. Ezután Rothermere és Beneš több levelet is váltottak, amelynek köszönhetően a magyar ügy újra és újra publicitást kapott a médiában. Rothermere még Csehszlovákia létjogosultságát is megkérdőjelezte, valamint támadta a kisantant kisebbségpolitikáját, így magyarázkodásra kényszerítette Benešt. Az ügy akkor ült el csupán, amikor az angol külügyminisztérium közölte, hogy Rothermere akciója magánjellegű, és nincs köze a tényleges angol külpolitikai irányvonalhoz.
Gazdasági kisantant bélyegkép|jobbra|250px|Beneš Titulescu román és Jevtić jugoszláv külügyminiszterekkel Belgrádban, 1932-ben