bélyegkép|263px|Bunyevác lány népviseletben A bunyevácok (horvátul: Bunjevci, szerbül: Буњевци) délszláv népcsoport a Bácskában. Magyarországon elsősorban Baja környékén, a Vajdaságban főleg Szabadka, Zombor, Bács városokban és vidékein élnek jelentősebb számban, valamint Zenta környékén.Mol faluban, ld.: Josip Andrić: Deset godina među narodnim pjevačima bačkih Hrvata 1948.-1958., Klasje naših ravni br. 1-2/2003., str. 43. Hagyományosan római katolikus vallásúak. Korábbi források néha katolikus rácok néven különböztetik meg őket az ortodox szerbektől, de előfordult a dalmata (Szeged) és illír megnevezés is. Nyelvük és szokásaik alapján megállapítható, hogy Dalmáciából és Hercegovina vidékeiről települtek be a török hódoltság alatt lévő Magyarország elnéptelenedett területeire. A bunyevác beszédet Szerbiában 2018 óta hivatalosan is elismerik mint szabványosított dialektust. Magyarországon és Horvátországban a horvát nyelv egyik nyelvjárásaként tartják számon, hasonlóképpen azokhoz a dialektusokhoz, amelyeket a bunyevácok őshazájában ma is beszélnek (hercegovinai, illetve dalmáciai horvát nyelvjárás).
Bunyevácok lakta települések A bunyevácok főleg a Bácskában telepedtek meg nagyobb számban, legnépesebb közösségeik Baján, Bácson, Szabadkán és Zomborban éltek. Korábban Szegeden is jelentős bunyevác népesség élt, kisebb csoportjaik pedig Pest megyében is szétszóródtak: Ercsi, Érd-ófalu, Százhalombatta, Tököl.
A horvátországi Zengg városban állandó bunyevác néprajzi kiállítása őrzi kultúrájukat.
Magyarország Aljmaš, Bačalmas (Bácsalmás) Baćin (Bátya) Baja Baškut (Vaskút) Baračka (Nagybaracska) Bikić (Bácsbokod) Boršot (Bácsborsod) Budim (Buda) Čatalja (Csátalja) Čavolj (Csávoly) Čikerija (Csikéria) Čikuzda (Sükösd) Dautovo (Dávod) Dudvar (Nemesnádudvar) Đurić (Bácsszentgyörgy) Dušnok (Dusnok) Gara Gornji Sveti Ivan (Felszőszentiván) Hajoš (Hajós) Jankovac (Jánoshalma) Kaćmar (Katymár) Kalača (Kalocsa) Kelebija (Kelebia) Kunbaja (Kunbaja) Madaraš (Madaras) Matević (Mátételke) Miljkut (Mélykút) Monoštor (Bátmonostor) Pečuj (Pécs) Rim (Rém) Segedin (Szeged) Siget (Szigetvár) Srimljani (Szeremle) Santovo (Hercegszántó) Tompa (Tompa) Tukulja (Tököl) Vancaga (Bajaszentistván) Vodeni Grad, Budimpest (Víziváros (Budapest, I. kerület)
Szerbia Bajmok Bikovo (Békova) Čonoplja (Csonoplya) Đurdin (Györgyén) Ljutovo (Mirgeš bunyevác nyelvjárásban, Mérges magyarul) Mala Bosna (Kisbosznia) Svetozar Miletić (Lemeš bunyevác nyelvjárásban, Nemesmilitics magyarul) Novi Sad (Újvidék) Pačir (Pacsér) Palić (Palics, Palicsfürdő) Sombor (Zombor) Subotica (Szabadka) Tavankut (Tavankút) Verušić Žednik (Nagyfény)
Történelem és kultúra bélyegkép|balra|250px A 17. század keresztlevelei főleg dalmaták néven említik az Alföld katolikus vallású délszláv lakosságát. A bunyevácok körében ekkor még erősen élt származásuk helyének tudata. Belső-Dalmácia tengerhez közeli vidékein és a Velebit-hegység vidékein (Horvátország) ma is élnek népcsoportok, amelyeknek tagjai szintén bunyevácnak tartják magukat. Ezeken a vidékeken a családi nevek gyakran megegyeznek a Bácskában élő bunyevácok családi neveivel.
A Magyarországon megtelepült bunyevácok kultúrája lényegesen módosult a betelepülést követő évszázadok során. Ez elsősorban megélhetési körülményeik radikális megváltozásának tudható be. A szerbektől eltérően a bunyevácok viszonylag korán felhagytak a Katonai határőrvidék kínálta zsoldoskodás lehetőségével, és már a vármegyerendszer teljes visszaállítását megelőzően (1870) előszeretettel foglalkoztak földműveléssel és állattenyésztéssel a rendkívül termékeny Bácskában.
A bunyevácok jelentős szerepet játszottak a vidék polgárosodásában is, például Bácska településeinek mezőváros majd szabad királyi város címeinek elnyerésében.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején, a szerbek és a Drávától délre élő horvátok többségétől eltérően, a bunyevácok együtt harcoltak a magyarokkal, aminek köszönhetően Szabadka magyar kézen maradt az 1848–49-es forradalom idején. A döntő ütközetre Kaponya völgynél került sor, ahol a város akkoriban még többségében bunyevác lakosságának sikerült megállítani a Zomborból Szeged felé tartó szerb csapatokat.
Asszimiláció és nemzeti tudat A magyar lakosság folyamatos délvidéki visszatelepülésének következtében a bunyevác nyelv jelentősen módosult: számos magyar és német jövevényszóval bővült és erőteljesen magyaros hanglejtésűvé vált (ez valamelyest vonatkozik a délvidéki szerbek nyelvére is). A bunyevácok elmagyarosodása a kiegyezést (1867) követő években meglepő méreteket öltött, és ez nem csak a természetes asszimiláció következménye volt, hanem a késő 19. századi Magyarország nemzetiségpolitkai „sikere” is.
Az erőszakos magyar nemzetiségpolitika ellenreakciójaként, főleg a bunyevác származású katolikus papság tevékenysége nyomán, számos bunyevác nyelvű sajtótermék jelent meg. A bunyevác származású Antunovich János kalocsai címzetes püspök imakönyveket, újságot, vallásos évkönyvet adott ki bunyevác nyelven („Bunjevačke i šokačke novine”, „Neven”, „Danica”). Több bunyevác kultúregyesület is alakult. A Dužijanca nevű aratóünnepség a bunyevácok népszerű vallási és kulturális ünnepévé vált.
Az első világháború végén Bácska déli része (és Dél-Bácskával a bunyevác népesség jelentős része is) a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz (1929-től Jugoszlávia) került. Többnyire a horvát fővárosban és a szlavóniai Diakóvárott képzett katolikus klérus befolyásának következtében a bunyevácok körében megerősödik a horvát nemzethez tartozás tudata.
A két világháború között a bunyevác és sokác kisebbség önálló olvasókönyvből tanulhatott, a legnagyobb iskolájuk Katymáron volt, de oktatták a nyelvet Baján és a környékbeli településeken is, a tanulók létszámától függően.
A második világháború után Jugoszláviában Josip Broz Tito eltörölte a bunyevác nemzetiséget Jugoszláviában, amit a Magyar Népköztársaság is elfogadott, így megkezdődött a délszláv népcsoportok erőszakos nyelvi asszimilációja. A magyarországi iskolákban a bunyevác nyelv oktatását horváttal helyettesítették, így a korábban bunyevácul tanulók áttértek a magyar vagy horvát, esetleg szerb nyelvű oktatásra. A katymári iskola neve délszláv iskola lett.
Címer, zászló és himnusz A bunyevác címert 1605-ben adományozta a Habsburg-házi II. Rudolf (1576–1608) magyar király és német császár. Adománylevél szentesítette a címer használatát.
A címer iránti folyamodványban kérik, hogy biztosítsák a bunyevácok védelmét, garantálják szabadságukat. A legenda szerint a címeren szereplő Szent György és Szent János azonos korban éltek, szentté avatásuk előtt a bunyevácság vezéregyéniségeiként voltak ismeretesek. Példamutató cselekedeteikkel a bunyevácok történelmére is hatást gyakoroltak. A címerkérők a következők voltak: Damjan Krmpotić, a bunyevác közösség vezetője, likai főkapitány, mint előterjesztő, Tadije Krmpotić, Milašina Skorupović, Ivan Krnčević és Radoja Pečenica magas rangú tisztek. Mindez Hreljin városban történt. A címert a horvátországi Senji Városi Múzeumban őrzik. A címeradományról először Károly Árpád tudósított 1890-ben.
A kerektalpú pajzs (címer) középütt függőlegesen képzeletben felezett kék mezejében védőszentjeik: jobbról Szent György, balról Keresztelő Szent János teljes nagyságban látható. Szent György lovagot és vitézt díszes páncélruhában ábrázolták, kardjával az oldalán. A fején sisak a díszével. Szent János a korabeli hittérítő keresztelő vörös színű ruhában (tunika), bal kezében latin kereszt, jobbjában könyv. Mindkettő glóriával ékesítve. A pajzs alsó mezeje, a pajzsláb zöld színű. Ezt a zöld mezőt egy keskeny fehér pólya vízszintesen metszi, mely a Buna folyót szimbolizálja. A felső hullámos zöld pólya az erdőt jelenti, mely e nomád pásztornépet számos költözködése során kíséri végig.
A Szerbiában élő bunyevácok, akik önálló nemzetiségként nyertek elismerést, a fentitől eltérő címerrel és zászlóval rendelkeznek.
A magyarországi bunyevácok 1879 óta a Kolo igra… című megzenésített dalukkal nyitják rendezvényeiket, mely a köztudatban himnuszukként ismert. Zászlajuk fehér-égszínkék színű, a 19. század végéről származik.
A bunyevác tájház Bajaszentivánon 1979 óta működik. 2018-ban megalakult Baján a Bunyevác Kulturális Intézet, alapítója a bajai születésű, magát bunyevácnak valló Obádovics J. Gyula matematikaprofesszor, Baja város díszpolgára. Az intézet célja a bunyevác népcsoport kultúrájának és történetének feltárása, felfrissítése, megőrzése, ápolása és bemutatása. Népszerűsítésével fennmaradása, átmentése, az élőknek emlékezetül, az utókornak megőrzésre, az elhunytak tiszteletére.
A „bunyevác kérdés” Szerbiában Az 1990-es évek balkáni háborúinak idején a Szerbiához tartozó Bácska bunyevácainak jelentős része nem horvátnak, hanem jugoszlávnak vallotta magát, ami a Horvátországgal háborút viselő Szerbiában semleges álláspontnak minősült. A jugoszláv megjelölés, mint nemzetiségi kategória, nagy általánosságban csak annyit jelent, hogy délszláv.
A 2002-es népszámláláskor Szerbiában a bunyevác megjelölés már önálló nemzetiségi kategóriaként jelenik meg. Összesen személy vallotta magát bunyevácnak Szerbiában, és -en horvátnak. Nem minden bunyevác vallja magát horvátnak, viszont a hagyományosan bunyevácok által lakott területeken a horvátok rendszerint bunyevácnak is tartják magukat.
A bunyevácok elismerését önálló nemzeti kisebbségként Szerbiában a vajdasági horvátok a horvát nép további megosztására tett politikai kísérletnek tekintik. Azokon a településeken, ahol bunyevác származású horvátok élnek a Vajdaságban, a már meglévő horvát önkormányzati és kulturális intézmények mellé szerb állami támogatással bunyevác nemzetiségi intézményeket is létrehoztak. A bunyevác népi és vallásos hagyományokat korábban egységesen ápoló lakosság most rendszerint két táborra oszlik: saját intézményeik vannak azoknak, akik magukat bunyevác származású horvátnak tartják, és azoknak, akik magukat újabban csak bunyevácnak, esetleg katolikus vallású szerbnek tartják. Mivel a bunyevác származású katolikus klérus tagjai kivétel nélkül kitartanak a bunyevácok horvát identitása mellett, a "bunyevác kérdés" Szerbiában részben antiklerikális jelenségnek is tekinthető. Szószólói általában olyan közéleti személyek, akik nem tartják kapcsolatukat az intézményes egyházzal.
Miután Szerbiában megalakult a Bunyevác Nemzeti Tanács, a Kolo igra tamburica svira című dalt, amelyet 1879-ben Nikola Kujundžić írt, nemzeti himnuszukként jelölték meg, Szabadka város régi zászlaját pedig, a világoskék-fehér lobogót, a szerbiai bunyevácok nemzetiségi zászlójaként fogadták el.
Szabadka képviselő-testülete 2021. március 4-i ülésén elfogadta a javaslatot, hogy a bunyevác nyelv a város negyedik hivatalos nyelve legyen. Ehhez a város statútumának a megváltoztatására lesz szükség.
Magyarországon A bunyevácok és sokácok az Osztrák-Magyar Monarchiában elismert kisebbség voltak, ám a második világháborút követően Magyarország betagolta őket a horvát kisebbségbe. Felső-Bácska hagyományosan bunyevácok által lakott településeinek nagy részén horvát kisebbségi önkormányzatok alakultak. A 2001-es népszámlálás adatainak tükrében a bunyevác származású lakosság túlnyomó többsége horvátnak tartja magát, de voltak olyanok is, akik kifejezetten bunyevácnak vallották magukat.
2006. december 18-án a Magyar Országgyűlés szavazást tartott arról az indítványról, hogy a bunyevácokat ismerjék el önálló nemzeti kisebbségnek Magyarországon. A Országgyűlés döntését a Magyar Tudományos Akadémia állásfoglalására alapozta, melynek értelmében a bunyevác kisebbség önállósulása gyengítené és akár szét is zúzná a horvát kisebbséget; nem szolgálná a szomszéd népekkel, azaz Horvátországgal a jószomszédi kapcsolatot, továbbá minden ország belügye, mely kisebbséget ismer el. Az MTA állásfoglalására való tekintettel a Magyar Országgyűlés elutasította az indítványt (18 igen, 334 nem, 7 tartózkodás mellett).