A Bismarck-osztály egy két csatahajóból álló német hajóosztály volt a második világháború idején. Elkészültükkor a világ legnagyobb csatahajói voltak és a háború során legendás hírnévre tettek szert.
A Bismarck, a névadó egység 1941 májusában az Atlanti-óceánra való kitörésekor a Dánia-szorosban rövid tűzharc során elsüllyesztette a brit haditengerészet büszkeségét, a Hood csatacirkálót, mely addig a legnagyobb kapitális hadihajónak számított, majd megfutamította a kíséretében lévő Prince of Wales csatahajót, miközben maga is sérüléseket szenvedett. Franciaország felé haladva jelentős brit erőknek sikerült feltartóztatniuk és a heves ellenséges tűzben harcképtelenné vált csatahajót legénysége elsüllyesztette.
A Tirpitz később készült el és rövid balti-tengeri szolgálat után norvégiai támaszpontokon állomásozva veszélyeztette az Oroszország felé tartó konvojokat és jelentős erőket kötött le. 1942-től a Royal Navy legfőbb feladatának tűzték ki az elsüllyesztését és több tucat légitámadást hajtottak végre ellene, ami révén a legtöbbet támadott hadihajóvá vált. Végül 1944. november 12-én több 5,4 tonnás bomba találata következtében a sekély vízben felborult.
Az osztály megítélése a háború utáni szakirodalomban többnyire pozitív, főként a hajók rendkívüli stabilitását emelik ki, mely tekintetben messze felülmúlta a többi csatahajót. Ugyanakkor a kritikák nagy eltéréseket is mutatnak: vannak, melyek a Bismarck-osztály szerintük rossz felépítésű és a korszerű ellenfelekénél vékonyabb páncélzatát emelik ki, valamint a hajók méretéhez képest gyengének vélt tűzerőt. Néhány negatív vélemény szerint eleve elhibázott konstrukciók voltak, míg mások számára a Bismarck-osztály jelentette a csatahajó-építés csúcsát.
Előzmények A versailles-i békediktátum megtiltotta Németország számára a 10 000 tonnánál nagyobb hadihajók építését, így a Bayern-osztály után két évtizedig nem épültek valódi csatahajók a német haditengerészet számára. A nemzetközi helyzet enyhülése a megszorítások várható enyhülését vetítette előre és ennek hatására már 1932-től kezdve készítettek előzetes terveket, melyek a washingtoni flottaegyezményben előírt tonnás korlátnak megfelelő csatahajó fő paramétereit voltak hivatva meghatározni. A tanulmányok szerint az ideális csatahajó fegyverzete nyolc darab 33 cm-es ágyúból állt volna és 30 csomós (56 km/h) végsebességre lett volna képes erős páncélozottság mellett.
A Bismarck-osztály egységeinek konkrét tervezéséhez 1933-ban láttak hozzá és 1936-ig dolgoztak rajtuk. Az 1935 júniusában megkötött angol–német flottaegyezmény lehetővé tette a németek számára, hogy a brit flotta 35%-ának megfelelő méretű felszíni flottát építsenek ki és kapitális hajókkal is rendelkezzenek. Ez az egyezmény Németországot bevonta a washingtoni konferencia nemzetközi egyezményeinek rendszerébe, így jogilag is lehetőség nyílt Németország számára csatahajók építésére. A megegyezés után az ugyanekkor a flottája fejlesztésébe kezdő Franciaországot tekintették a legfőbb fenyegetésnek, nem pedig Nagy-Britanniát. Ennek eredményeképpen a Bismarckot és a Tirpitzet az új francia csatahajók elleni harc követelményeinek megfelelően fejlesztették ki.
E csatahajók tervezési munkálatainak még az elsőként megépített – 35 000 tonnás korláton belüli – Scharnhorst-osztályú csatahajók megtervezése előtt hozzáláttak. Utóbbi egységek még 28 cm-es ágyúkat kaptak (3×3). A döntés mögött az állt, hogy a tervezett 38 cm-es ágyúk (3×2) és lövegtornyaik még nem álltak készen, míg a Deutschland-osztály törölt egységeinek lövegtornyai időben elérhetők voltak. Emellett még szerepet kapott az a politikai megfontolás, hogy a briteket nem kívánták fegyverkezési versenyre késztetni. A nekik szánt 38 cm-es tornyokat később a Bismarck-osztály egységei kapták meg.
A fő tüzérség 38 cm-es űrmérete melletti döntés mögött is az állt, hogy az új francia Richelieu-osztályú csatahajóit is ilyen űrméretű ágyúkkal tervezték felszerelni. A tervezők arra jutottak, hogy a legjobb megoldás a lövegek négy, két csővel rendelkező lövegtoronyban való elhelyezése, mivel így előre és hátra is ugyanakkora tűzerő állt rendelkezésre és így egyszerűbb volt a tűzvezetés is. Ez az elosztás nagyban hasonlított a Kaiserliche Marine Bayern-osztályú csatahajóiéhoz, bár a nehéztüzérség elhelyezésén és űrméretén valamint a háromtengelyes meghajtáson kívül egyéb közös vonásuk nem volt.
A tervezők tanulmányozták a dízelmeghajtás, a gőzmeghajtás illetve a turbó-elektromos meghajtás alkalmazásának előnyeit és utóbbit találták a legkedvezőbbnek, miután azt nagy sikerrel alkalmazták az amerikai Lexington-osztályú repülőgép-hordozókon és a francia Normandie óceánjárón. A hajóknak nagy hatótávolsággal is kellett rendelkezniük, mivel a német kikötőktől nagy utat megtéve juthattak ki az Atlanti-óceánra és Németország nem rendelkezett tengerentúli bázisokkal, ahol a készleteit feltölthették volna. A német flotta számbeli hátrányából és az Északi-tengeren várható viszonylag kis távolságból vívandó tengeri ütközetekből fakadóan nagy hangsúlyt fektettek a hajók stabilitására és páncélvédettségére. Vastag függőleges övpáncélzatot kaptak és a citadella felső része is erősen védett volt. Az orr és a tat is erős repesz elleni védelemmel rendelkezett.
A Bismarck és a Tirpitz tervezhető vízkiszorításának korlátokat szabott a Kielben és Wilhelmshavenben meglévő infrastruktúra valamint a Vilmos császár-csatorna mérete. 1937. február 11-én a haditengerészet tervezői hivatala értesítette Erich Raeder tengernagyot (Generaladmiral), hogy a hajók nem lehetnek 42 000 tonnánál nagyobbak a kikötők mérete és a csatorna mélysége miatt. A hivatal ugyanakkor javasolta egy harmadik egység megépítését is, valamint a szerződésben megállapított 35 000 tonnás vízkiszorítási korlát betartását. Werner Fuchs tengernagy, az OKM (Oberkommando der Kriegsmarine) hadihajók konstrukciójáért felelős hivatalának vezetője (Chef der Seeausbildungsabteilung) Raedernek és Hitlernek felhívta a figyelmét arra, hogy szükséges lesz módosításokat végrehajtani a terveken a vízkiszorítás csökkentése érdekében, hogy azok megfeleljenek a londoni haditengerészeti egyezmény előírásainak. Japán nem írta alá az egyezményt és így 1937. április 1-én életbe lépett az egyezmény egyik záradéka, miszerint az egyezmény aláírói építhettek 45 000 tonna vízkiszorítású csatahajókat is. A végső tervezett 42 100 tonnás vízkiszorítás jóval ezen a korláton belül maradt, így Fuchs javaslatát elvetették.
A britek részben a Bismarck-osztály ellensúlyozására tervezték a hat darab Lion-osztályú, 42 550 tonna standard vízkiszorítású, kilenc 406 mm-es löveggel felszerelt csatahajójuk építését az 1938-as flottafejlesztési program keretében. Két egység, a Lion és a Temeraire építése el is kezdődött 1939 nyarán, ezeket négy további, a Conqueror, a Thunderer és két névtelen egység követte volna, de program a háború kitörése miatt megszakadt. Helyettük, módosított szükségterv alapján a 8 darab 381 mm-es löveggel felszerelt 44 500 tonna standard vízkiszorítású Vanguard készült el.LION battleships (Navypedia.org)VANGUARD battleship (Navypedia.org)
Tervezés és építés bélyegkép|jobbra|300px|A Bismarck vízrebocsátásakor még a régi fajta orrkiképzéssel bélyegkép|jobbra|300px|A Tirpitz vízrebocsátása (már Atlantikbuggal) A Bismarck-osztály tervezését Dr. Hermann Burkhardt miniszteri tanácsos vezette és lényegében a Scharnhorst-osztályú csatahajók (csatacirkálók) megnövelt változatait vetették papírra. A Blohm & Voss hamburgi hajógyárában 1936. július 1-én fektették le a költségvetési tervezetben „F csatahajó” (Schlachtschiff F) jelöléssel ellátott Bismarck gerincét. 1936 novemberében kezdték meg a Tirpitz (Schlachtschiff G) építését a Kriegsmarinewerftnél Wilhelmshavenben. A hajók tervezésénél elsősorban az 1937 májusában a francia haditengerészet által szolgálatba állított Dunkerque csatahajó paramétereit vették figyelembe, mivel a németek számára ekkor a franciák számítottak az első számú ellenfélnek.
A brit hadüzenet miatt 1939 szeptemberétől a két csatahajó építésén felgyorsították a munkálatokat, melyet az 1940-es év eleji kemény tél jelentősen akadályozott. Emiatt a hajók csak 1941 tavaszán állhattak bevetésre készen. Winston Churchill még 1940 októberében szorgalmazta a hajógyárak elleni légitámadásokat, melyek nem hoztak jelentős eredményeket. A vezérkarnak küldött egyik üzenetében így fogalmazott: "A bombázó parancsnokság legnagyobb sikere a Bismarck és a Tirpitz semlegesítése lenne."„The greatest prize open to Bomber Command is the disabling of Bismarck and Tirpitz.”, Winston Churchill: The Second World War, Vol. 11, 445. o.
A Bismarck és a Tirpitz között voltak kisebb építéstechnikai eltérések. Ezek közül a legfeltűnőbb a Tirpitzen a felső fedélzet széléig kihozott felépítmény volt a közepes tüzérség két hátsó tornya között. Míg a Bismarck darui a felső fedélzeten helyezkedtek el, addig a Tirpitzéi ennek a felépítményre lettek telepítve. E felépítmény képezte kiugró mögött helyezték el a Norvégiába való áthelyezése után, 1941 őszén az 1940-ben elsüllyedt rombolókról leszerelt két négyes torpedóvető csövet a hajó két oldalán. A Bismarck nem rendelkezett torpedókkal. E többletterhelések a Tirpitz vízkiszorítását 1000 tonnával növelték és a merülése is nagyobb lett. Ennek révén a Tirpitz lett a valaha épített legnagyobb elkészült német hadihajó.
A Bismarck munkálatainak megkezdése után hajtottak végre még változtatásokat a terveken, melyek a Tirpitz építésére hatással voltak. Ezek a javítások főként a hajótörzsben lévő üzemanyagtartályokat érintették, melyeket más módon osztottak fel. A Tirpitz a másfajta kialakítás révén több üzemanyagot tudott magával vinni, mint a Bismarck. Ezeket a módosításokat a Bismarckon már nem tudták végrehajtani, mivel ehhez az építése már túlságosan előrehaladott állapotban volt. A hajókat eredetileg nagyjából függőleges hajóorral tervezték és a Bismarck vízrebocsátásakor még ilyennel rendelkezett, de ezt később a klipper-szerű Atlantikbugra cserélték. A Tirpitz már vízrebocsátásakor is ilyen kialakítású volt a hajóorr. A Tirpitznél a fő árboc mögött elhelyezett két hátsó SL-8-Flak tűzvezető állást gömb formájú tetővel is ellátták a szilánkok elleni védelem céljából. A Bismarckot is el kívánták látni ilyenekkel a Rheinübung lezárását követően az egyik francia kikötőben, de erre már nem kerülhetett sor. Az osztály egységei HajóÉpítőNévadóHajógerinc lefektetéseVízrebocsátásÁtadásHajó sorsaBismarckBlohm & Voss, HamburgOtto von Bismarckbirodalmi kancellár1936. július 1.1939. február 14.1940. augusztus 24.legénysége elsüllyesztette heves ellenséges tűzben az Atlanti-óceánon(1941. május 27.)TirpitzKriegsmarinewerft, WilhelmshavenAlfred von Tirpitztengernagy1936. november 2.1939. április 1.1941. február 25.elsüllyedt légitámadás következtében Tromsø közelében (1944. november 12.)
Bevetések Bismarck
A Bismarck 1941. május 18-án futott ki a Prinz Eugen kíséretében az első és egyetlen éles bevetésére (Unternehmen Rheinübung). A Dánia-szorosban május 24-én hajnalban megütközött az elfogására kiküldött brit hajókkal és ennek során elsüllyesztette a Hood csatacirkálót és meghátrálásra kényszerítette a Prince of Wales csatahajót. Az elülső olajtartályait ért sérülés miatt jelentős üzemanyag-veszteség érte, ami miatt a küldetését megszakítva Brest felé vette az irányt. Mivel az orr részt nem lehet nagy kaliberű találat elleni védelemmel ellátni, ez a gránát minden csatahajónak gondot okozott volna. A beáramló víz miatt a hajó orrnehézzé vált, sebességét többször is mérsékelni kellett, de még így is képes volt 27, időnként 30 csomós sebességgel haladni.