thumb|130px|A „sinológia” jelentésű kínai (漢學) kifejezés pecsétírásos formája A sinológia Kína kutatásával, tudományos vizsgálatával foglalkozó tudományág, amelyet magyarul gyakorta Kína-kutatásnak is neveznek. Szigorúan véve a tárgya a klasszikus kínai kultúra vizsgálata filológiai eszközökkel, amely elsősorban a történelem, a filozófia, az irodalom és a nyelvészet kutatására korlátozódik, de tágabb értelemben valamennyi, Kínával – legyen az akár az ókori, középkori, újkori vagy modern kori Kína – kapcsolatos stúdium a sinológia tárgykörébe tartozik. A sinológiában tevékenykedő szakembereket sinológusoknak, vagy Kína-kutatóknak nevezik.
A fogalomról A sinológia kifejezés a 'Kína' jelentésű, latin-görög Sinae és az ógörög logosz 'tudomány' szavak összevonása. A Kínára vonatkozó Sinae megnevezés az arabból került az ógörög nyelvbe, amely szó eredetileg a -dinasztia nevének arab megfelelője, a Szin.
Kína kutatásának igénye Kína határain kívül először a középkori Japánban merült fel, ahol a sinológiát a mai napig kangaku (漢学), vagyis „Han-tanulmányok” vagy „Han-tudomány” elnevezéssel illetik, amelyben a Han (漢) szó a Han-dinasztia nevéből származik, amely néven a kínaik magukat is nevezik (lásd: 漢人 / 汉人, vagyis „han-ember(ek)”, vagyis kínai(ak)).
A sinológia kínai elnevezése: (國學 / 国学), vagyis „nemzeti-tanulmányok”, „nemzeti tudomány”.
Története A kínai stúdiumok kezdetei A sinológia legtávolabbi gyökerei az első európai, arab utazók, Marco Polo, Ibn Battúta Kínába tett látogatásairól készült írásos beszámolókig, feljegyzésekig nyúlnak vissza, azonban az igazi kezdetei csak a 16. század végére tehetők, amikor a Kínába érkezett jezsuita misszionáriusok hozzá láttak a tudományos igényű, rendszerezett kutatásoknak. A kereszténység terjesztésének érdekében a jezsuiták jelentős erőfeszítéseket tettek a kínai kultúra megismeréséért, a kínai nyelv elsajátításáért és európai megismertetéséért. Így az első igazi sinológusoknak Matteo Ricci (1552-1610) és rendtársai tekinthetők, akik 1594-ben Makaón megalapították a Szent Pál Kollégiumot, amely a nyugati sinológia bölcsőjévé vált.
A kínai keresztényüldözés és a hírhedt hitvita eredményeképpen a jezsuiták által nagy lendülettel végzett Kína-kutatás a 18. század második felében megtorpant.
A 18. század elejéig a nyugati világ leginkább csak alkalmi utazók, illetve a keresztény hittérítők – elsősorban a jezsuiták – tudósításaiból értesülhetett Kínáról. A magas tudomány berkeiben jó ideig nem született meg az a késztetés, hogy megfelelő alapossággal tárják fel, elemezzék és értékeljék a Kínával kapcsolatos ismereteket, annak ellenére, hogy a 16. századtól kezdve hatalmas mennyiségű információ áramlott Európába. Épp ezért a nyugati nagyközönség és a tudós világ számára is Kína sokáig csupán az egzotikumok országa maradt. A kínai tárgyú kutatások és tanulmányok megmaradtak a jezsuita tudomány zárt köreiben, amely csak időről-időre egy-egy nagyobb műben adott népszerű áttekintést Kínáról. A 19. századra tehetők Európában a nemzeti sinológiai kutatások megindulása, amelyet egyes országokban elősegítettek a jezsuiták és más keresztény misszionáriusok korábbi tevékenysége és eredményei.
A Szent Pál Kollégium jelentősebb sinológus szerzetesei Alessandro Valignano (1578) a kollégium alapítója, aki japán és kínai nyelvi stúdiumokat folytatott Michele Ruggieri (1579) a portugál–kínai szótár társszerzője, amely az első európai nyelvű kínai szótár Matteo Ricci (1582) a portugál–kínai szótár társszerzője Johann Adam Schall von Bell (1619) a császár tanácsadója, és a császári csillagvizsgáló igazgatója Michał Boym (1643) a kollégium tanára, természettudós, Ázsia faunájának, flórájának és geográfiájának szakértője Ferdinand Verbiest (1659) matematikus, csillagász, aki kiigazította a hagyományos kínai naptárat
A francia sinológia thumb|250px|A 13. századi, A -ház árvája ( 趙氏孤兒) című dráma Joseph Prémare francia fordításában (1736) A kínai tanulmányok a nyelv elsajátítása nélkül elképzelhetetlen, ezért a szélesebb körű tudományos kutatások elindulásához leginkább egy megbízható szótárra és nyelvtani leírásra lett volna szükség. Ehhez tette meg az első lépések egyikét a Joseph Prémare (1666–1736) misszionárius, aki 1698-tól végzett hittérítői tevékenységet, miközben összeállította művét a kínai nyelv kiejtéséről, írásáról, valamint elkészítette az első kínai nyelvtankönyvet is, amelyet annak ellenére, hogy időközben meglehetősen elavult, egészen 1831-ig rendszeresen kiadtak. Prémare volt az első európai tudós, aki különbséget tett a klasszikus és beszélt kínai nyelv között. Nyelvészeti tanulmányai mellett érdeklődést mutatott a félig beszél nyelvű -kori drámaszövegek iránt is. Ő tekinthető a modern tudományos sinológia kialakulását elősegítő első úttörőnek Franciaországban.
A francia forradalmat megelőzően az „orientalisztika” kutatások a Collège royal intézményében zajlottak, amelyből később a Collège de France lett. 1814-ig a kelet tanulmányozását leginkább a közel-keleti térség nyelvének, kultúrájának vizsgálata jelentette. Igaz, ezt megelőzően, a Collège arabista vezetője, Silvestre de Sacy (1758–1838) már szorgalmazta egy kínai tanszék felállítását, sőt maga is publikált kínai témában. Amikor 1813-ban Jean-Pierre Abel-Rémusat (1788–1832) egy, a kínai orvoslással kapcsolatos nagyjelentőségű tézisével felhívta magára a figyelmet, Sacy azonnal felismerte, hogy ő lehet a legalkalmasabb személy a kínai tanulmányok megszervezésére. Így jött létre 1814-ben, Európában elsőként kínai tanszék, amelynek 1815. január 15-én, az akkor huszonhét esztendős Rémusat lett az első hivatalosan kinevezett előadója. Így lehetősége nyílt arra is, hogy korlátlanul hozzáférhessen a királyi könyvtár anyagához, ahol rábukkant Prémare kiadatlan kézirataira is. Ezek felhasználásával állította össze Rémusat a tudományos igényű kutatásokhoz szükséges referencia anyagot, amely a maga nemében ugyancsak egyedülálló volt Európában. Kínai nyelvtant és szótárat is készített, amelyek majd a sinológusok következő nemzedékének segítették munkáját. Tudományszervező tevékenysége mellett saját kutatásokat is végzett, elsősorban a buddhizmus és a kínai–indiai kulturális érintkezések, kapcsolatok érdekelték. A sinológiai kutatásokat kibővítette a belső-ázsiai tanulmányokkal is, amely később a francia sinológia egyik erősségévé vált. Rémusat kolerában halt meg 1832-ben. Egyik jelentős fordítása, amely a kínai buddhista szerzetes, Indiába tett zarándokútjáról tudósít, csak halála után 1836-ban jelent meg.
A francia sinológia következő nemzedékének kiemelkedő alakjai között meg kell említeni Stanislas Julient (1797–1873), aki a Menciusz latin nyelvű fordításával szerzett érdemeket. Osztozott továbbá mestere, Rémusat buddhizmus iránti elkötelezettségében is, ő zarándokútjának leírását fordította le, de Prémare-hez hasonlóan a kínai népszerű és színházirodalom is érdekelte.
Léon d’Hervey de Saint-Denys (1823–1893) talán a legkevésbé ismert a francia sinológia nagy öregei közül, aki a kínai költészet, különösen a Tang-kori líra vizsgálatával és fordításával végzett úttörőmunkát.
Édouard Chavannes (1865–1918) volt az első francia tudós, aki kínai tanulmányútra vállalkozott. A Han-kori kutatásokra specializálódott szakember a fordításával szerzett elévülhetetlen érdemeket, és a vált a francia sinológia egyik ikonikus alakjává.
Henri Maspero (1883–1945), akit nem csak a francia, hanem minden idők egyik legnagyobb sinológusaként tartanak számon, apja nyomdokait követve egyiptológusként indította tudományos karrierjét. 1907-ben jogi licenciátust szerez, és lediplomázik az École des Langues Orientalesen. 1908-ban az École française d'Extrême-Orient ösztöndíjasként Hanoiba érkezik, és mintegy tizenhárom évet tölt a francia Indokínában. Már 1908-ban eljut Kínába is, de elsődleges feladata, hogy Hanoiba kínait tanítson. 1911-től szabad kutató lesz, és alapvető kutatásokat végez Hanoi történeti geográfijának tárgykörében. Ezt követően azonban érdeklődése a kínai kultúra felé fordul, és a kínai buddhizmus kezdeteivel foglalkozik. Páratlan nyelvtudását is kamatoztatja, így a délkelet-ázsiai nyelvek tudományos vizsgálatának alapjait is ő fekteti le, de a távol-keleti nyelvek összehasonlító vizsgálatának megalapítójaként is számon tartják. 1920-ban felajánlják neki Édouard Chavannes megüresedett helyét a Collège de France, kínai nyelv és irodalom tanszékét. 1927-ben jelenik meg fő műve, és tulajdonképpen egyetlen könyve: La Chine antique (magyarul: Az ókori Kína). Művét további kötetekkel kívánta bővíteni, amelyhez élete végéig anyagokat gyűjtött. Széles körű érdeklődése a vallástörténeti kérdések felé terelték, így a taoizmus kutatásában szintén elődök nélküli úttörő munkát végzett. Tragikus körülmények között Buchenwaldban hunyt el 1945 márciusában.
Maspero utódja a Collège de France kínai tanszékén tanítványa, Paul Demiéville (1894–1979) lett, aki 1946-ban Henri Maspero et l’avenir des études chinoises („Henri Maspero és a sinológia jövője”) címmel tartotta meg első előadását.
A francia és egyben a világ másik nagyformátumú sinológusa Paul Pelliot (1878-1945), aki mintegy tucatnyi nyelvben szerzett jártasságát egyedülálló módon ötvözte a terepmunkával járó expedíciók iránti elkötelezettségével és éles elemző képességével. Legjelentősebb tudományos teljesítménye 1908 júniusában kezdődött, amikor is a magyar származású angol, régész, Sir Aurel Stein (1862–1944) nyomdokaiban maga is felkereste ot, ahol mintegy 15 ezer kéziratot vizsgált át, melyek közül kb. hatezret magával is vitt Párizsba. Mindemellett az Ezer Buddha Barlangtemplomoknál asszisztensével lefényképeztette az akkor hozzáférhető összes cella falfestményét. Az üregeket sorszámozással látta el, az összegyűjtött dokumentumokat, fényképeket pedig hat hatalmas kötetben adta közre, megalapozva ezzel a nagy jelentőségű cellák művészettörténeti feldolgozásának munkáját. Pelliot tudományos módszerének stílusa modellértékűvé vált a sinológusok későbbi nemzedékének körében.
Pelliot kortársa volt Marcel Granet (1889–1940), aki Chavannes-hoz hasonlóan a szociológus Émile Durkheim tanítványa volt. A francia sinológia kiemelkedő alakjai között tartják számon Henri Cordier-t (1849–1925), aki teljesen más háttérrel és motivációkkal sodoródott a Kína-kutatás felé, mint például Maspero, Pelliot vagy Granet. Cordier az üzletember, kereskedő apja révén több évet töltött Kínában, anélkül, hogy megtanult volna kínaiul. Nevét mégis két jelentős teljesítményével írta be a sinológia történetébe. Az egyik a nyugati sinológia hatalmas mennyiségű bibliográfiájának összeállítása, a másik pedig a T’oung Pao című tudományos szakfolyóirat megalapítása 1890-ben (a holland Gustaaf Schlegellel közösen), amely mind a mai napig az európai sinológia vezető szaklapjának számít.
A francia sinológia ismertetése nem lenne teljes a magyar Balázs István (1905–1963), aki Étienne Balázs néven vált világhírű sinológussá. Balázs 1923-ban hagyta el Magyarországot és Berlinben Otto Franke tanítványa lett. Doktori fokozatot is itt szerzett a Tang-kori Kína gazdaságáról, német nyelven írt disszertációjával 1931-ben. 1935-ben elhagyta Németországot és Párizsban telepedett le, ahol a Collège de France kurzusain folytatta tovább sinológiai tanulmányait és kutatásait. A háború miatt 1945-től 1948-ig családjával kénytelen vidékre költözni. 1949-ben állást kap Centre National de la Recherche Scientifique keretében, és ekkortól a főművének számító Recherches sur l’économie et la sosiété de la Chine traditionnelle („Tanulmányok a középkori Kína társadalmáról és gazdaságáról”) című sorozat elkészítésével foglalkozhat. Csak 1955-ben kapja meg a francia állampolgárságot, majd 1963-ban szívinfarktusban meghalt.
A francia sinológia ma is élő kiemelkedő alakja, a kínai történelem kiváló szakértője, Jacques Gernet (1921–2018), akinek 1972-ben megjelent, 900 oldalas Le Monde chinois művét számos nyelvre, többek között magyarra (2001) is lefordították.