Szalamiszi Epiphaniosz (, ), egyházi nevén Szent Epiphaniosz (Besanduk, Palesztina, 315 körül – a Földközi-tengeren, 403) görög nyelven alkotó késő ókori keresztény püspök, egyházatya, szerzetesi elöljáró és író. 366 vagy 367 körül választották az ókori Szalamisz, akkori nevén Constantia püspökévé és a ciprusi egyháztartomány metropolitájává. A 4. század második felének egyik legjelentősebb eretnekség-ellenes egyházatyája volt; művei a niceai hit, a patrisztikus teológia és a késő ókori vallástörténet fontos forrásai. A katolikus egyház, az ortodox egyházak és az antikhalkédóni egyházak szentként tisztelik; liturgikus emléknapja május 12.
Legismertebb műve a 374 és 377 között összeállított Panarion, amely nyolcvan, a szerző által eretnekségnek vagy vallási tévelygésnek minősített irányzatot ismertet és cáfol. Számos, másutt elveszett ókeresztény és gnosztikus szöveget, levelet, hitvallási formulát és zsinati dokumentumot őrzött meg, ezért az ókeresztény eszmetörténet egyik alapvető forrása. A mű ugyanakkor polemikus alkotás: az egyes csoportokról közölt adatok értéke eltérő, Epiphaniosz olykor hallomásból, korábbi eretnekségkatalógusokból vagy a műfaj retorikai sémái alapján dolgozott. A kutatás ezért a Panariont egyszerre használja történeti forrásként, valamint a késő ókori keresztény önmeghatározás és eretnekségtan dokumentumaként.
Epiphaniosz a niceai hitvallás következetes védelmezője volt. Írásaiban az ariánus, a pneumatomakhosz, az apollinarista, a manicheus és az órigenista tanításokkal szemben fejtette ki a Szentháromság, a megtestesülés, Krisztus teljes embersége és a test feltámadása mellett szóló érveit. Élete utolsó évtizedében az órigenista viták egyik legaktívabb résztvevőjévé vált; ennek során Jeruzsálemi Jánossal, Rufinusszal és végül Aranyszájú Szent Jánossal is konfliktusba került. Fellépése a 4. századi dogmatikai, szerzetesi, egyházfegyelmi és egyházpolitikai küzdelmek része volt: Órigenész örökségének megítélése ekkor a Szentháromság, a lelkek eredete, az egyetemes helyreállítás (apokatasztaszisz) és a testi feltámadás kérdéseit egyaránt érintette.
Élete
Források és korai évei Epiphaniosz életének fő forrásai saját művei és levelei, Szent Jeromos közlései, Palladiosz Párbeszéde Aranyszájú Szent János életéről, valamint Szókratész Szkholasztikosz és Szozomenosz egyháztörténete. A későbbi, János és Polübiosz nevén fennmaradt görög Vita Epiphanii sok legendás elemet tartalmaz, ezért történeti adatai csak más forrásokkal összevetve használhatók.
A 4. század elején született a palesztinai Eleutheropolis közelében fekvő Besanduk faluban. Családi hátteréről kevés biztos adat áll rendelkezésre. Egyes késői hagyományok zsidó származásúnak mondják, de ezt a modern kutatás nem tekinti bizonyítottnak. Görögül és szírül bizonyosan tudott; Szent Jeromos pentaglosszosznak, „öt nyelvűnek” nevezte, és a görög, szír, héber, kopt, valamint bizonyos fokú latin nyelvismeretet tulajdonított neki. A jelző azonban nem bizonyítja, hogy mindegyik nyelvet azonos szinten használta. Görög prózája a késő ókori koiné fontos emléke, műveltsége pedig elsősorban bibliai, egyházi és szerzetesi jellegű volt, nem a klasszikus rétori képzés eszményeit követte.
Fiatalon Egyiptomba került, ahol több évet töltött szerzetesi közösségben. Nem tudni biztosan, melyik monostorhoz tartozott, de az egyiptomi aszketikus hagyomány és a palesztinai szerzetesség úttörőjének tartott Szent Hilárión egyaránt hatott rá. Saját elbeszélése szerint Egyiptomban személyesen is találkozott olyan csoporttal, amelyet később a gnosztikus irányzatok közé sorolt. Ez az élmény hozzájárulhatott ahhoz, hogy egész életében a tanbeli eltérések és az aszketikus gyakorlat kapcsolatát kutatta, bár a több évtizeddel később megfogalmazott beszámoló polemikus és önéletrajzi célját is figyelembe kell venni.
Palesztinai monostora Palesztinába visszatérve, valószínűleg harmincéves kora körül, monostort alapított Eleutheropolis közelében, és mintegy három évtizeden át annak elöljárója volt. Pappá szentelésének pontos ideje nem ismert. Közössége a niceai hitvallás egyik helyi támaszává vált. Epiphaniosz kapcsolatban állt a száműzetésben levő Vercelli Euszebiosszal és más, a homoúsziosz, vagyis az Atyával egylényegű Fiú tanítását védelmező püspökökkel. A 359-es szeleukeiai zsinat után szembekerült Eleutheropolis püspökének, Eutükhiosznak ingadozó hitvallási álláspontjával; Szent Jeromos későbbi közlése szerint szerepe volt abban, hogy a püspök a niceai állásponthoz közeledett.
Szerzetesi tekintélyét nem pusztán szigorú aszkézise alapozta meg. Művei kiterjedt bibliaismeretről, az egyházi dokumentumok gyűjtéséről, levelezésről és szervezőkészségről tanúskodnak. A későbbi püspök sem követelt általános hús- vagy bortilalmat, és gyanakvással tekintett azokra az aszketikus vezetőkre, akik az önmegtartóztatás egyes formáit mindenkire kötelező szabályként írták elő. Szemléletében az aszkézis a helyes hit és az egyházi közösség szolgálatában állt.
Szalamisz püspöke A ciprusi püspökök 366 vagy 367 körül választották a sziget fővárosa, Szalamisz – a későbbi Constantia – püspökévé. Szalamisz püspöke a ciprusi egyháztartomány metropolitája volt; a későbbi hagyomány ezért Ciprus érsekeként is említi. Epiphaniosz püspökként is megtartotta szerzetesi életmódját, támogatta a monostorokat, és a sziget határain túl is jelentős tekintélyre tett szert. Távoli egyházközségek és szerzetesi vezetők fordultak hozzá hittani kérdésekkel; az Ankürótosz és több levele ilyen megkeresésekre adott válaszként született.
Püspöksége idején a római császári hatalom valláspolitikája és a keleti püspöki székek közötti kapcsolatok gyorsan változtak. Valens alatt támogatott, niceai szóhasználattól eltérő irányzatokkal szemben Epiphaniosz megőrizte a niceai álláspontot. A császár más ismert niceai püspökökkel ellentétben nem száműzte. Szent Jeromos ezt Epiphaniosz széles körű aszketikus tekintélyével magyarázta: szerinte egy nagyra becsült szerzetespüspök üldözése politikailag és erkölcsileg is visszaüthetett volna. A közvetlen okot azonban a források nem rögzítik, ezért Valens magatartása nem vezethető vissza egyetlen bizonyítható tényezőre.
Az antiochiai egyházszakadás és a római út A 370-es évek közepén Epiphaniosz bekapcsolódott az antiochiai egyházszakadás rendezésének kísérletébe. Antiochiában egyszerre több püspöki csoport működött. Meletioszt a keleti püspökök jelentős része támogatta, Paulinosz mögött Damasus római püspök és az eusztathiánus közösség állt, Vitalis pedig Laodikeiai Apollinarisz köréhez kapcsolódott. Epiphaniosz Paulinosz hitvallását fogadta el, míg Vitalis krisztológiáját azért utasította el, mert az isteni Logoszt Krisztus emberi értelmének helyére állította. Meletiosszal sem lépett közösségre, noha ennek minden indoka nem rekonstruálható. Fellépése jól mutatja korabeli tekintélyét, de azt is, hogy állásfoglalása nem tudta megszüntetni az antiochiai megosztottságot.
A 381-es konstantinápolyi zsinaton való részvétele bizonytalan. 382-ben viszont Paulinosszal és Szent Jeromossal Rómába utazott, ahol Damasus pápa zsinata a keleti és nyugati egyházak kapcsolatával, valamint az antiochiai helyzettel foglalkozott. Római tartózkodása idején ismerte meg a később Betlehemben monostort alapító Szent Paulát, akinek szerzetesi elhatározására jelentős hatást gyakorolt.
Az első órigenista vita Palesztinában Epiphaniosz már az Ankürótoszban és a Panarionban bírálta Órigenész egyes nézeteit. Nem Órigenész teljes életművét vetette el: nagyra értékelte például a Hexaplát, és bizonyos írásait hasznosnak tartotta. Veszélyesnek ítélte azonban azokat a tételeket, amelyeket az órigenészi hagyománnyal kapcsolt össze: a Fiú alárendelésének lehetőségét, a lelkek földi élet előtti létezését és bukását, minden értelmes lény végső helyreállítását, valamint a feltámadott test azonosságának gyengítését. A 4. század végi „órigenizmus” nem egységes iskola volt, és Epiphaniosz ellenfelei nem minden esetben vallották az összes neki tulajdonított nézetet.
393-ban vagy 394-ben Palesztinába utazott, és Jeruzsálemi János püspök jelenlétében Órigenész tanításai ellen prédikált. A vita nemcsak dogmatikai, hanem egyházfegyelmi jelleget is öltött. Epiphaniosz saját, Eleutheropolis melletti monostorában pappá szentelte Szent Jeromos öccsét, Paulinianust, aki azonban Jeruzsálemi János egyházmegyéjében, a betlehemi közösségben szolgált volna. A felszentelés ezért János joghatóságának megsértéseként volt értelmezhető. Epiphaniosz Jánoshoz írt levelében igyekezett megindokolni eljárását, és egyúttal részletesen kifejtette órigenizmusellenes álláspontját. A levél Szent Jeromos latin fordításában maradt fenn.
A konfliktusban Szent Jeromos Epiphaniosz mellé állt, míg Rufinus és a jeruzsálemi Olajfák hegyének egyes szerzetesi körei János püspökkel maradtak közösségben. A vita során az „órigenista” és az „antropomorfita” megjelölések egymással versengő szerzetesi és exegetikai irányzatok polemikus címkéivé váltak. Antropomorfizmuson ebben az összefüggésben azt a Teremtés könyvére hivatkozó értelmezést értették, amely az „Isten képmását” és az isteni megjelenéseket erősen testi, ember alakú módon fogta fel. Az órigenészi hagyomány képviselői ezzel a váddal gyakran a szó szerinti bibliaértelmezéshez kötődő egyiptomi szerzeteseket illették; Epiphaniosz azonban nem dolgozott ki olyan tanítást, amely Istennek anyagi testet tulajdonított volna. Fellépése nem redukálható pusztán személyes ellenszenvre, de egyes intézkedései – különösen az idegen egyházmegyében végzett felszentelés és a közösség megszakítása – a korabeli kánoni rend szerint is vitathatók voltak.
Konstantinápoly és halála Az alexandriai Theophilosz püspök a 390-es évek végén korábbi türelmesebb álláspontjáról az órigenista szerzetesek határozott ellenfelévé vált. 400 körül zsinaton ítélte el Órigenész műveinek olvasását, majd fellépett a nitriai monostorok több vezetője, köztük az úgynevezett „Hosszú Testvérek” ellen. A menekülő szerzetesek Konstantinápolyba mentek, ahol Aranyszájú Szent János püspök menedéket és meghallgatást biztosított számukra. Theophilosz Epiphanioszt is támogatásra kérte; a ciprusi püspök helyi zsinaton elítélte az órigenista tanokat, majd magas kora ellenére Konstantinápolyba utazott.
402-ben vagy 403-ban érkezett a fővárosba. Nem fogadta el Aranyszájú János szállását és egyházi közösségét, saját istentiszteletet tartott a városon kívül, és a források szerint János engedélye nélkül diakónust szentelt. Szókratész és Szozomenosz eltérően számol be távozásának közvetlen okáról: az egyik elbeszélés szerint a várható zavargás és a kánoni kifogások késztették visszavonulásra, a másik szerint az egyik száműzött szerzetessel folytatott beszélgetésben felismerte, hogy nem rendelkezik kellő ismerettel az ellenük felhozott vádakról. Nyilvános eljárás nélkül elhagyta Konstantinápolyt, és a Ciprus felé tartó tengeri úton meghalt. Aranyszájú János ellenfelei később Epiphaniosz közösségmegtagadását is felhasználták a 403-as tölgyfa-zsinat előkészítésében.
Művei
Ankürótosz Az Ankürótosz (, , „A lehorgonyzott”) 374-ben készült a pamphüliai Szüedra keresztényeinek kérésére. Címe azt a hívőt jelképezi, akit az apostoli hit „horgonya” megőriz a tanbeli viták hullámai között. A mű középpontjában a Szentháromság, a Szentlélek istensége, a megtestesülés és a test feltámadása áll. Epiphaniosz az ariánusok, a pneumatomakhoszok, a manicheusok és az órigenista feltámadásértelmezések ellen érvel, elsősorban bibliai szövegek összekapcsolásával.