Tarzoszi Diodórosz vagy Tarszoszi Diodórosz (görögül: Διόδωρος ὁ Ταρσεύς; latinul: Diodorus Tarsensis; 330 körül – 390 körül, más keltezéssel 391 után és 394 előtt) késő antik keresztény püspök, görög nyelvű teológus, bibliamagyarázó és egyházi író. Tarzosz püspökeként, az antiochiai iskola egyik meghatározó alakjaként, valamint Aranyszájú Szent János és Mopszuesztiai Theodórosz tanítójaként vált jelentőssé.
Életében Diodóroszt a niceai hitvallás következetes védelmezőjeként tartották számon. I. Theodosius császár a 381-es első konstantinápolyi zsinat után kiadott rendeletében a hit megbízható tanúi között említette; a rendelet a Codex Theodosianus 16.1.3. alatt maradt fenn. Halála után azonban, különösen Nesztoriosz elítélése és az 5–6. századi krisztológiai viták nyomán, tanítása vitatottá vált. Alexandriai Kürillosz 438 körül külön művet írt Diodórosz és Mopszuesztiai Theodórosz ellen, és a későbbi vitákban Diodóroszt gyakran a nesztoriánus krisztológia egyik előzményeként értelmezték.
A modern patrisztikai kutatás Diodóroszt árnyaltabban vizsgálja. Egyfelől kétségtelen, hogy tanítványai és követői révén fontos szerepe volt az antiochiai krisztológiai nyelv kialakulásában; másfelől életében nem ítélték el, és műveinek nagy része csak töredékesen, gyakran ellenfelei idézeteiben maradt fenn. Ezért tanítását saját 4. századi kontextusában, különösen az ariánus, apollinarista és manicheus viták hátterében kell értékelni.
Neve és megítélése
A magyar szakirodalomban a Tarzoszi Diodórosz és a Tarszoszi Diodórosz névalak egyaránt előfordul. A „tarzoszi” jelző püspöki székhelyére, a kilikiai Tarzoszra utal. Születési helyeként több forrás Antiokheiát adja meg, bár életrajzi adatainak egy része bizonytalan.
A régebbi egyháztörténeti irodalomban gyakori volt az a rövid megfogalmazás, hogy Diodórosz „utat készített” a nesztorianizmusnak. Ez a megállapítás önmagában túl leegyszerűsítő. Diodórosz nem vett részt az 5. századi nesztoriánus vitában, mivel jóval az epheszoszi zsinat előtt meghalt. A későbbi vitákban azonban krisztológiai nyelve, különösen Krisztus emberségének erős hangsúlyozása és az isteni Ige változhatatlanságának védelme, olyan kérdéseket vetett fel, amelyek később Nesztoriosz és ellenfelei vitájában központi jelentőségűvé váltak.
A „Szent” cím használata Diodórosz esetében nem általános minden keresztény hagyományban. A keleti szír recepcióban és egyes régebbi egyházi felsorolásokban tiszteleti alak, a bizánci és latin zsinati hagyományban viszont később vitatott szerzőként jelent meg. Enciklopédikus összefüggésben ezért célszerűbb a semleges Tarzoszi Diodórosz névalak.
Élete
Tanulmányai és antiochiai működése
Diodórosz valószínűleg 330 körül született, feltehetően Antiokheiában vagy annak környezetében. A hagyomány szerint világi, klasszikus képzést is kapott, és egyes források Athénban folytatott tanulmányokat említenek. Teológiai és bibliai képzésében fontos szerepet tulajdonítanak Euszebiosz Emeszainak és Szilvánosz tarszoszi püspöknek.
Antiokheiában Diodórosz a Melétiosz köréhez tartozó niceai irányzat egyik fontos támogatója lett. A 4. század közepén Antiokheia egyházi élete különösen megosztott volt. A vita nem pusztán elvont teológiai kérdés volt: a császári udvar támogatása, a püspöki székek betöltése, a templomok használata, a száműzetések és a zsinati döntések mind összefonódtak benne.
A niceai hitvalláson belül is feszültség alakult ki. Melétiosz hívei a később „újniceainak” nevezett irányhoz álltak közel, amely a kappadókiai atyákhoz hasonlóan az „egy isteni lényeg, három hüposztaszisz” nyelvét használta. Velük szemben Antiokheiában működött Paulinosz csoportja is, amely szigorúbban ragaszkodott a korábbi niceai szóhasználathoz, és gyanakvással fogadta a Melétiosz-kör megfogalmazásait. Diodórosz Melétiosz melletti elköteleződése ezért nem pusztán személyes hűség volt, hanem egy meghatározott egyházpolitikai és teológiai pozíció vállalása.
A hagyomány szerint I. Flavianosszal együtt a városon kívül szervezte a niceaiak istentiszteleti összejöveteleit, amikor a hivatalos egyházi épületekhez nem férhettek hozzá. A későbbi emlékezet szerint a niceai közösség ilyenkor gyakran a városfalakon kívüli temetőkben és nyílt tereken gyűlt össze. Diodórosz és Flavianus nevéhez kapcsolják az antifonális, vagyis két kórus váltakozó énekére épülő zsoltáréneklés antiochiai elterjedését is. Még ha a részletek nem mindenben ellenőrizhetők, a hagyomány jól mutatja, hogy a liturgia ebben a helyzetben nemcsak istentiszteleti forma, hanem a közösségi ellenállás és önazonosság eszköze is volt.
Tanító és szerzetesi vezető
Diodórosz Antiokheia közelében aszketikus és tanulmányi közösséget vezetett. Ez a közösség nem modern értelemben vett egyetem vagy intézményes teológiai kar volt, hanem olyan szerzetesi, kateketikai és exegetikai műhely, amelyben a Szentírás értelmezése, a hitvédelmi vita és az aszketikus élet összekapcsolódott.
Tanítványai közül a legismertebb Aranyszájú Szent János és Mopszuesztiai Theodórosz. János később Konstantinápoly pátriárkája, az egyik legjelentősebb görög egyházi szónok lett; Theodórosz pedig az antiochiai bibliaértelmezés és krisztológia egyik legnagyobb hatású képviselője. Diodórosz tanítóként különösen a bibliai szöveg nyelvi és történeti értelmezését, valamint az önkényes allegorikus magyarázat kritikáját adta tovább.
Száműzetése és püspöksége
Diodóroszt Melétiosz antiochiai püspök 361 és 365 között pappá szentelte. Valens császár uralma alatt, az ariánus vagy pontosabban homoiánus egyházpolitika idején Diodórosz a niceai irányzat támogatása miatt száműzetésbe került. A homoiánus irányzat a Fiút az Atyához „hasonlónak” vallotta, de kerülte vagy elutasította a niceai hitvallás kulcsszavát, az „egylényegű” jelentésű homoousios kifejezést. Valens nem csupán teológiai véleményt képviselt: császárként püspököket mozdított el, száműzetéseket rendelt el, és ezzel közvetlenül alakította a keleti egyház viszonyait.
Diodórosz száműzetésének helyeként a források többnyire Örményországot említik. A száműzetés 372 és 378 közé tehető, vagyis Valens haláláig tartott. A száműzetésben kapcsolatba kerülhetett a niceai irányzat más fontos alakjaival, köztük Nagy Baszileiosz körével is.
378 után Diodórosz visszatért, és Tarzosz püspöke lett. Püspökként továbbra is a niceai hitvallás védelmezőjeként működött, és részt vett a 379-es antiochiai zsinaton, majd a 381-es konstantinápolyi zsinaton is. A konstantinápolyi zsinat után Theodosius császár rendelete Diodóroszt olyan püspökként nevezte meg, akinek közösségéhez az ortodox hithez ragaszkodóknak tartozniuk kell.
Halálának pontos éve bizonytalan. A szakirodalomban a 390 körüli keltezés, illetve a 391 után és 394 előtt meghatározás egyaránt előfordul. Valószínűleg Tarzoszban halt meg.
Rövid időrend
Év Esemény 330 körül Diodórosz születése, valószínűleg Antiokheiában. 350-es–360-as évek Klasszikus és teológiai tanulmányok; kapcsolat az antiochiai niceai körökkel. 361–365 között Melétiosz pappá szenteli. 372–378 Száműzetés Valens uralma alatt. 378 után Tarzosz püspöke lesz. 379 Részt vesz az antiochiai zsinaton. 381 Részt vesz az első konstantinápolyi zsinaton; Theodosius rendelete a hit megbízható tanúi között említi. 390 körül / 394 előtt Halála, valószínűleg Tarzoszban. 438 körül Alexandriai Kürillosz megírja Diodórosz és Mopszuesztiai Theodórosz elleni művét. 499 Egy konstantinápolyi helyi zsinat elítéli Diodórosz krisztológiai örökségét. 553 A második konstantinápolyi zsinat a háromcikkely-vita keretében elsősorban Mopszuesztiai Theodóroszt ítéli el személy szerint; Diodórosz neve közvetetten, az antiochiai hagyomány előzményeként marad vitatott.
Munkássága
Diodórosz rendkívül termékeny szerző volt. A késő antik források és a szír hagyomány hosszú műlistákat őriztek meg róla. Ezek alapján írt bibliai kommentárokat, dogmatikai és vitairatokat, apologetikai műveket, hermeneutikai értekezéseket, valamint kozmológiai, csillagászati és kronológiai tárgyú írásokat is.
Műveinek nagy része elveszett. Ennek oka részben az 5–6. századi krisztológiai vitákban keresendő: amikor Diodórosz tanítását a későbbi vitákban gyanússá tették, írásainak görög nyelvű továbbhagyományozása megszakadt vagy meggyengült. Fennmaradt szövegei ezért többnyire töredékek, katénákban megőrzött részletek, szír vagy latin közvetítések, illetve ellenfelei által idézett szakaszok.
Írásmagyarázata
Diodórosz az antiochiai iskola egyik alapvető exegetikai alakja. Írásmagyarázatának középpontjában a bibliai szöveg történeti, nyelvtani és retorikai értelmének keresése állt. Ez nem jelentette azt, hogy ne ismerte volna a Szentírás teológiai vagy spirituális jelentőségét, de óvatosan kezelte az olyan allegorikus magyarázatokat, amelyek szerinte elszakadtak a szöveg konkrét értelmétől.
Az alexandriai hagyományhoz képest Diodórosz erősebben ragaszkodott ahhoz, hogy a magyarázat először a szerzői szándékot, a történeti helyzetet és a szöveg nyelvi felépítését vegye figyelembe. A későbbi antiochiai szerzők, különösen Mopszuesztiai Theodórosz, ezt a módszert továbbfejlesztették. A modern kutatás ugyanakkor arra figyelmeztet, hogy az „alexandriai allegória” és az „antiochiai literalizmus” merev szembeállítása leegyszerűsítő; a két hagyomány között voltak átfedések, és Diodórosz módszerét saját vitatörténeti környezetében kell értékelni.
Diodórosznak tulajdonították A theória és az allegória különbségéről című elveszett hermeneutikai művet is. A cím jól mutatja az antiochiai módszer egyik kulcsproblémáját. A theória nem egyszerűen allegória: nem a történeti jelentéstől független, tetszőleges lelki értelmet keres, hanem olyan magasabb, teológiai vagy profetikus értelmet, amely a szó szerinti és történeti jelentésre épül. E különbségtétel azért volt fontos, mert Diodórosz és köre szerint a Szentírás mélyebb értelme nem rombolhatja le a szöveg elsődleges, történeti értelmét.
Legjelentősebb fennmaradt exegetikai műve a Kommentár a Zsoltárokhoz. Ennek első ötven zsoltárra vonatkozó része modern kritikai kiadásban is hozzáférhető. A zsoltármagyarázat jól mutatja Diodórosz módszerét: a zsoltárokat elsősorban történeti kontextusukban próbálta értelmezni, és csak korlátozott számban tekintette őket közvetlen messiási próféciának. A kutatás gyakran említi, hogy a fennmaradt kommentár alapján csak néhány zsoltárt – például a 2., 8., 44. és 109. zsoltárt – értelmezett közvetlenül messiási értelemben.
Teológiája
Niceai és antiariánus elkötelezettsége
Diodórosz teológiai működésének elsődleges háttere a 4. századi szentháromságtani vita volt. A niceai hitvallás védelmezőjeként elutasította az ariánus és homoiánus irányzatokat, amelyek szerinte nem vallották meg megfelelően a Fiú teljes istenségét. Ebből a szempontból Diodórosz korában ortodox, azaz niceai teológusnak számított.
A későbbi krisztológiai viták miatt gyakran háttérbe szorul, hogy Diodórosz teológiai tekintélye életében elsősorban a niceai hit védelméből fakadt. Theodosius 381 utáni rendelete ezért említhette őt a hit megbízható tanúi között.
Apollinarisz elleni vitája
A 4. századi keresztény teológia egyik nagy kérdése így fogalmazható meg: hogyan lehet egy és ugyanaz a Krisztus egyszerre teljesen isteni és teljesen emberi anélkül, hogy az egyik valóság a másik rovására sérülne? Diodórosz erre a kérdésre elsősorban Apollinarisz tanításával vitatkozva kereste a választ.
Apollinarisz Krisztus egységét úgy próbálta megmagyarázni, hogy szerinte az isteni Logosz foglalta el Krisztus emberi értelmes lelkének vagy értelmének helyét. Diodórosz ezzel szemben ragaszkodott Krisztus teljes emberségéhez: Krisztusnak nemcsak emberi teste, hanem teljes emberi lelki-szellemi valósága is volt. Ha Krisztus nem teljes ember, akkor Diodórosz szemében a megváltás emberi oldala is sérül: az, amit Krisztus nem vett magára, nem is gyógyulhatott meg.