A Debreceni Református Kollégium ezernyi szállal kapcsolódik az elmúlt fél évezred magyar szellemi kultúrájához. A Debreceni Kollégiumnak komoly befolyása volt az évszázadok alatt a mai teológiai, természettudományos, bölcseleti vagy politikai gondolkodásunkra. Kiemelkedő kapcsolata a Kollégiumnak a teológia mellett az irodalommal volt, ezt tükrözi az is, hogy a Debreceni Kollégium annyi jeles írót és költőt bocsátott útjára, mint egyetlen más hazai intézmény sem. Fontos azonban megemlíteni a kevésbé ismert tanárokat – akik sok esetben tankönyvszerzők vagy -szerkesztők is voltak –, írókat és költőket is, mert ugyan ha ők nem is futottak be nagy írói vagy költői karriert, legtöbb esetben hatással voltak a Kollégium falain belül tanuló ifjabb nemzedékre, akik sokszor eme kevésbé ismert személyeknek köszönhetően váltak nemzetünk irodalmi nagyjaivá.

A hitvallásos egyházi irodalom időszaka A Debreceni Kollégium fennállásának első két évszázadában elsősorban a hitvallásos, egyházi irodalom művelésében járt élen. A 16–17. századi imádság- és prédikációirodalom, valamint az egyházi énekszerzés számos jeles képviselője tanított vagy tanul Debrecenben. A városnak és Kollégiumának meghatározó szerepe volt abban, hogy a reformáció elterjedését követő két évszázadban a magyar irodalom bibliás nyelvi és poétikai elemekkel telítődött.

A Kollégium első ismert iskolamestere, azaz rektora, Dézsi András (1549–1551) bibliai históriákat hagyott az utókorra. Ez a műfaj még a következő században is népszerű volt Debrecenben: Örvendi Molnár Ferenc kollégiumi diák az egész Szentírást versbe szedte, és kinyomtatva is megjelentette (LelkiTárház, 1666). Az egyházi énekszerzés kiváló képviselője Ujfalvi Anderko Imre rektor (1596-1599) volt, aki Halott temetéskorra való énekek (1598) címmel az énekes kollégiumi diákok számára adott ki énekeskönyvet. 1602-ben megjelent debreceni énekeskönyvének előszavában kívánatosnak tartotta az egész zsoltároskönyv magyarra fordítását. Néhány évvel később ezt az álmot egy volt debreceni diák – Szenczi Molnár Albert – váltotta valóra németországi tanulmányútja ideje alatt.

A 17. században a Kollégium tanárai elsősorban a hitvitázó irodalom és prédikáció-írás műfajokban jeleskedtek. (Alvinczi Péter, Medgyesi Pál, Komáromi Csipkés György, Martonfalvi Tóth György, Diószegi Kiss István). Az ebben a korszakban végzett debreceni diákok közül Bojti Veres Gáspár történetíróként, Kocsi Csergő Bálint gályarabsága történetét megíró prédikátorként, Tofaeus Mihály nagy hatású hitszónokként, Debreceni Ember Pál egyháztörténet-íróként, ifj. Köleséri Sámuel pedig teológiai, filozófiai és orvosi íróként vált ismertté a magyar művelődés történelmében.

bélyegkép|jobbra|200px|Budai Ézsaiás A 18. század közepétől a felvilágosodás hatására a magyar irodalom egyházias, hitvallásos jellege háttérbe szorult, de a bibliás hagyományok a Debreceni Kollégium által közvetített műveltségnek továbbra is szerves részét képezték. A korai felvilágosodás időszakának polihisztor professzora, Hatvani István nemcsak kiváló természettudós, hanem megbecsült teológus is volt, aki rendszeresen végzett egyházi szolgálatot Debrecenben, és teológiai jellegű írásokat is megjelentetett. Szikszai György az egykori kollégiumi diák és a későbbi debreceni lelkész 1786-ban adta ki ma is népszerű imádságos könyvét Keresztyéni tanítások és imádságok címmel. Ebben az időszakban nőtt föl az egyházi énekszerzésnek is a debreceni diákok körében egy egész nemzedéke, akik énekei alkotják ma is a református énekeskönyv magyar dicséreteinek gerincét. Ezek közül kiemelhető: Szőnyi Benjámin, Budai Ézsaiás, Lengyel József, Szentgyörgyi József és Keresztesi József.

A hitvallásos szemlélet a 19. századi liberalizmus hatására még Debrecenben is elerőtlenedett, de a század utolsó harmadától a belmissziós mozgalmak hatására újra jelei kezdtek mutatkozni. A századfordulón Balogh Ferenc kollégiumi professzor, majd a 20. században előbb S. Szabó József gimnáziumi vallástanár, majd Kiss Ferenc, Csikesz Sándor, Makkai Sándor teológiai professzorok képviselték ezt az irodalmi műfajt.

A kéziratos kollégiumi diákköltészet bélyegkép|200 px|Szenczi Molnár Albert Az iskolai versírás gyakorlata kezdettől fogva meghatározó szerepet játszott a Debreceni Kollégiumban. A poétika-oktatás a latin nyelv kötelező használata révén elsősorban a latin nyelvű versírási gyakorlatot szorgalmazta, de magyar nyelvűségnek még szigorú törvényekkel sem lehetett teljesen gátat vetni. Erről Szenczi Molnár Albert naplójának egy részlete is tanúskodik, aki a 16. század utolsó éveiben volt diák Debrecenben:

A poétikai osztály (a mai 9. osztály megfelelője) préceptorává (köztanítójává) a Kollégium professzorai minden évben az arra legalkalmasabb nagydiákot nevezték ki. Ez a gyakorlat egészen a 19. század közepéig élt Debrecenben. Így került ebbe a hivatalba 1794-ben Csokonai Vitéz Mihály is. Hogy a poétikai osztály diákjainak milyen feladatokat kellett megoldaniuk, arról nagy költőnk ránk maradt diákkori zsengéi tanúskodnak. De a deákos versgyártás nyomait még későbbi nagy versein is megfigyelhetjük.

A poétikai feladatok alapvetően két műfaj köré csoportosultak. Az egyik a szentencia, azaz bölcs gondolatok kifejtése egy megadott kérdéssel kapcsolatban. A másik a pictura, azaz valamilyen természeti jelenség, napszak vagy emberi magatartásforma leíró bemutatása. Csokonai későbbi verseiben is elsősorban a gondolati és a leíró költészet elemei váltakoznak, az iskolai hagyományoktól tehát érett költőként sem tudott vagy akart megszabadulni. Előbbinek filozófiai irányú kiteljesedését kései nagy versében, A lélek halhatatlansága című temetési búcsúztatóban, az utóbbiét, illetve a két elem összekapcsolását Az estve című korai (még a kollégiumi tanulmányok idején született) költeményében figyelhetjük meg.

A debreceni diákköltészet fénykora a 18–19. század fordulójára esik. Az iskolai versíró gyakorlat mellett ekkorra ennek a költészetnek egy másik változata is megerősödik, az úgynevezett alkalmi költészet. Ennek darabjait a diákok saját szórakoztatásukra vagy valamilyen jeles alkalomra készítették. Régi hagyomány volt ugyanis Debrecenben, hogy temetésre énekes diákokat hívtak a város polgárai, de szívesen látogattak el esküvőre, keresztelőre, névnapra, disznótorba is egy alkalmi költeménnyel. Szolgálatukért természetesen alamizsnát kaptak. Így jött létre az évszázadok során a sírversek, a névnapi, születésnapi, lakodalmi köszöntök műfaja. Ízelítőül egy korabeli debreceni névnapi köszöntőt idézünk, amely a Zöld erdő harmatját... kezdetű közismert kuruc kori búcsúvers ritmusát idézi:

bélyegkép|200 px|Sebestyén Gábor A disznótorok és más vidám események hangulatát tréfás, furfangos diákköltemények idézik. Sebestyén Gábor népszerű 18. századi diák poéta alábbi disznótoros verse Varjas János debreceni professzor „egyhangú” (egy azonos magánhangzóra írott) költeményeinek modorában született:

A kollégiumi diákköltészet néhány hosszabb terjedelmű epikus költeményt is létrehozott. Fazekas Mihály, Csokonai Vitéz Mihály és Arany János humoros hangvételű epikus költészetének a gyökereit is részben itt kereshetjük. Mátyási József vénlánycsúfoló verse (Egy hajadon fővel a hóltaknak hideg tartományába általvitetett, gyenge hajadon 60 esztendős szűznek halálán való kesergés és gyászolás végett iratott temetési versek) Csokonai Dorottya című vígeposzához kínálhatott ötleteket:

Jókai Mór És mégis mozog a föld (1872) című regényének diákhőseit a 18–19. század fordulóján azért csapják ki a Debreceni Kollégiumból, mert titkos nagyerdei összejöveteleiken a Csittvári Krónikába jegyzik politikai tárgyú írásaikat. A Krónika máig sem került elő, valószínűleg csupán az író fantáziája szülte, a korabeli kéziratos költészetben azonban megtalálható a Jókai által cím szerint említett írások jó néhány darabja. Ezek a politikai színezetű versek leginkább császárgyalázó vagy a Habsburg-hatalommal szimpatizáló katolikus klérust bíráló írások. Sajátos színt jelentenek ezek sorában az imádság-átdolgozások (Bécsi Miatyánk, Az elnyomott jobbágyok Miatyánkja, Katona Miatyánk, Hiszek Bonapartéban). Ezek a merész hangú imádság átiratok azt jelzik, hogy a korabeli diákirodalomban a felvilágosodás hatására megjelenik a vallásos szemlélet elvilágiasodása.

bélyegkép|jobbra|200px|Hatvani István a Kollégium 400. évfordulójára, 1938-ban kiadott bélyegen A korabeli kéziratos debreceni diákirodalom jellegzetes színfoltját képezik a Hatvani István alakjához fűződő mondák. Hogy egyszerű diákhumorról van-e szó, vagy Hatvani ellenségeinek rosszindulatáról, ma már nemigen lehet eldönteni. Az ördöggel cimboráló „magyar Faust”-ról szóló történetek mindenesetre igen népszerűek voltak a 19. században; néhányukat Jókai Mór is újraírta (A magyar Faust, 1871), de ugyanezzel a címmel Mikszáth Kálmán is írt karcolatot róla. Arany János pedig balladás hangú verset írt Hatvani egyik legismertebb mondatából. E történet szerint egyik éjjel 12 órakor híre futott a Kollégiumban, hogy Hatvani előadást tart. A diákság össze is gyűlt a hallgatóteremben, s ámulattal hallgatta a professzor csillagászati fejtegetéseit. Amint Hatvani leejtette a krétát, egy kisdiák odasietett a katedrához, hogy felvegye, s észrevette, hogy a professzornak lólába van. A hír futó tűzként terjedt a teremben, s az ifjúság rákezdett Luther énekére: „Erős várunk nekünk az Isten!” Erre az ördög – mert hát ő volt az, mi tagadás – kénköves bűzt hagyva maga után elillant, s megjelent az ajtóban az igazi Hatvani, hogy megtartsa előadását. Az író némi malíciával hozzáfűzi még:

A kéziratos diákköltészet a poétika-oktatás térvesztésével a 19. század első felében hanyatlásnak indult, de az ekkor kibontakozó irodalmi önképzőkörök és diákújságok révén nyomokban a 20. századig tovább élt. Művészi értékeit tekintve nem volt igazán nagy költészet, de helyzetéből következően sajátos hidat alkotott a klasszikus európai és az ösztönös népi ízlés között. Jelentősége nem utolsósorban abban áll, hogy ösztönzéseket adott számos későbbi jeles költőnknek. A versírás kollégiumi gyakorlatát és az alkalmi költészetet Csokonain kívül más debreceni neveltetésű költök is ismerték és gyakorolták, így a 18. században Pálóczi Horváth Ádám, Péczely József, Földi János, Szentjóbi Szabó László, Fazekas Mihály, a 19. században pedig Kölcsey Ferenc és Arany János.

A felvilágosodás hatása a Kollégium irodalmi életére bélyegkép|jobbra|200px|Maróthi György a Kollégium 400. évfordulójára, 1938-ban kiadott bélyegen A külföldi tanulmányútjukról hazatérő professzorok és az iskola könyvtárába kerülő könyvek hatására a 18. század elejétől a Debreceni Kollégiumban is jelentkeznek az európai felvilágosodás reformgondolatai. Szilágyi Sámuel professzor Voltaire-t fordított, Maróthi György és Hatvani István működésével pedig egyre nagyobb teret nyernek az oktatásban a természettudományok, különösen a kísérleti fizika és kémia, a csillagászat, majd a század második felében a botanika. A század végén Rousseau pedagógiai reformelképzeléseinek is kimutathatók a nyomai. Mindez természetesen a Kollégium irodalmi életére is rányomta a bélyegét, s hatást gyakorolt ott tanuló több jeles költőnk gondolkodására. Földi János, Pálóczi Horváth Ádám, Péczely József vagy Szentjóbi Szabó László nem emelkedett ugyan a magyar irodalom élvonalába, de a felvilágosodás eszméinek hazai terjesztésében mindnyájuknak szerepe volt. A századvég két legjelentősebb debreceni költő-diákja Fazekas Mihály és Csokonai Vitéz Mihály.