thumb|250px|Verescsagin 1881-ben készült híres festménye a szipojlázadás leverését követő brit megtorlásban elrettentő céllal alkalmazott, ágyúval történő kivégzésekről. A foglyokat katonai parádé keretében a lövegek csöve elé kötötték, majd elsütötték azokat. A módszert az indiaiaktól vették át. a britek A szipojlázadás az Indiában 1600 óta folyamatosan hegemóniát szerző és a 19. század közepére már a tényleges hatalmat birtokló Brit Kelet-indiai Társaság (East India Company), ezzel együtt a gyarmati uralom elleni felkelés volt, amely 1857. május 10-én tört ki a gyarmati hadsereg indiai katonái (a szipojok) részvételével. Az elsősorban India északi, központi területein terjedő felkelés során a lázadók elfoglalták a fővárost, Delhit és az utolsó mogul császárt, II. Bahádur mogul sahot tették meg szimbolikusan vezetőjüknek. A britek az ország más területeiről verbuvált, hozzájuk lojális bennszülött csapatok támogatásával egy év alatt fokozatosan visszahódították a lázadók által birtokolt területeket és elrettentő erejű megtorlást hajtottak végre nemcsak a felkelőkön, hanem a civil lakosságon is. Az ekkor már névleges Mogul Birodalom végső felszámolása is a lázadás leveréséhez köthető, melynek eredményeként India a brit korona gyarmatává vált. Viktória brit királynő 1877-ben India császárnőjévé nyilvánította magát. A brit korona ékköveként aposztrofált indiai gyarmatbirodalom a lázadás leverését követően még kilencven éven át regnált, míg India 1947-ben elnyerte függetlenségét.

A szipojlázadás Indiában, mint India első függetlenségi háborúja, „nagy lázadás”, „indiai lázadás”, „1857-es felkelés” néven is ismert.

Előzményei A gyapot, selyem, kávé, tea, indigó kivitelére alakult Brit Kelet-Indiai Társaságot angol kereskedők alapították, akik számára 1600-ban I. Erzsébet királyi adománylevélben biztosított kereskedelmi előjogokat a kelet-indiai térségre. Kezdetben a jávai Bantam, illetve a gudzsaráti Szúrat városában alapítottak telepeket akkor még a Holland Kelet-indiai Társasággal (Vereenigde Oostindische Compagnie) közösen, a portugál és spanyol hasonló társaságok ellenpólusaként. 1623-ban azonban ez a kapcsolat megszakadt, és az angolok elsősorban Indiára koncentráltak, ahol az 1630-as évektől kezdve a mogulok jelentős kedvezményeket biztosítottak számukra. A Kalkuttát, Bombayt és Madrászt központjának kijelölő társaság így fokozatosan növelte befolyását a szubkontinensen, erődítményeket emeltek, katonaságot toboroztak, akiket aztán európai tisztekkel képeztettek ki és modern európai fegyverekkel láttak el. A kereskedőcégből a Társaság igazi hatalommá fejlődött, megszerezve az ehhez szükséges kormányzati és katonai előjogokat is, így a helyi közigazgatásban és a hadseregben jelentős súlyt képviselt, és pozícióinak védelmére a helyi lakosokból verbuvált katonákból (szipojokból) saját hadsereget is fenntartott. Államot hoztak létre az államban, így elkerülhetetlenül konfliktusforrássá váltak a helyi politikában. Beavatkoztak a helyi ügyekbe, és a kisebb helyi fejedelmek és hatalmi központok között egyfajta igazságosztóként léptek fel.

A moguloktól 1717-ben kapott adómentesség birtokában helyzeti előnyével kiszorította a rivális franciákat és hollandokat, ezzel a társaság egyeduralkodó lett a térségben. 1757-ben Bengália is közvetlenül irányítása alá került, miután a mogulokkal ellenséges indiai uralkodók támogatásával és alvezéreit korrumpálva a palási csatában legyőzték a mogul alkirályt. 1764-ben már közvetlenül a mogul szultán seregeivel ütköztek meg; őt Buxarnál vertek le. Ekkor kapták meg a mogul császártól az adószedés jogát három államban (Bengál, Bihár, Orisza). A britek területei a hétéves háború után tovább gyarapodtak, gyarmati kormányzatot szerveztek, amelyet az 1773-as és 1784-es törvények a brit kormány és parlament közvetlen fennhatósága és ellenőrzése alá helyeztek. A Társaság katonai, politikai szolgálataival gazdaságilag lekötelezte a helyi hatalmasságokat, akik fokozatosan átengedték a tényleges hatalmat, és a 18. század végére már ténylegesen a Társaság kormányozta ezeket a területeket.

Azért, hogy az Indiában termesztett ópiumot Kínába exportálhassa, kirobbantotta és megnyerte a két ópiumháborút.

Kegyetlen kormányzati módszerekkel párosult profitéhsége miatt a Társaságot terheli a felelősség az 1770–1773-as, milliós áldozatokkal járó bengáli éhínségért.

Miután az idegen hatalom ellen felkelt maráthák 1803-ban vereséget szenvedtek az angoloktól, a Társaság terjeszkedésének már csak a független Pandzsáb szabott határt. Annak 1848-as megszállása után Indiát gyakorlatilag már a brit gyarmatbirodalom részének tekintették.

Kisebb elégedetlenségek, felkelések az indiai hadseregben már a 19. század kezdetén voltak. 1806-ban Madrászban a brit típusú katonai egyenruhák bevezetése ellen lázadtak fel a szipojok, 1824-ben a bengáli gyalogosok tagadták meg a külszolgálatot. 1844-ben a zsold szűkössége robbantott ki felkelést.

A tizenkilencedik század első felében ellenállás bontakozott ki a brit fennhatóság ellen a muszlimok közt is. A szélsőséges vahhabita Szajjid Ahmed (1783–1831) vallásháborút hirdetett az angolok ellen. Leverésére a főként szipoj katonákból álló Bengáli Hadsereget (Bengal Army) küldték ki, de azt „megfertőzték” Szajjid Ahmed lázadó nézetei.

A brit haderő Indiában A Kelet-Indiai Társaságnak és a brit kormányzatnak indiai uralmuk és a további hódítások biztosítása végett folyamatosan ütőképes hadsereget kellett állomásoztatnia a szubkontinensen. Ez a haderő elsősorban brit tisztek parancsnokolta indiai zsoldosokból állt, akik gyalogos (szipoj), könnyűlovas (sowar), vagy tüzérezredekben és utászalakulatokban szolgáltak, őket egészítették ki a társaság brit legénységű saját ezredei, valamint a londoni kormány által a 18. század közepétől Indiában állomásoztatott, a legnagyobb harcértéket képviselő brit csapatok (King's, vagy Queen's Forces) ezredei – H. M.'s Regiments (Őfelsége ezredei), vagy más néven Royal Regiments (Királyi ezredek). 1757 és 1858 között a Kelet-Indiai Társaság közvetlen uralma alatt álló indiai területek közigazgatását három elnökségre (Presidency) – Bombay (Bombay Presidency), Madrász (Madras Presidency, vagy Presidency of Fort St. George) és Bengál (Bengal Presidency, vagy Presidency of Fort William) osztották, ezek tulajdonképpen igen nagy kiterjedésű tartományok voltak. A társaság bennszülött zsoldosait és brit csapatait ennek megfelelően három jelentős méretű reguláris elnökségi hadseregbe (Presidency Army) szervezték, ezek: a Bengáli Hadsereg, a Bombay-i Hadsereg és a Madrászi Hadsereg. A csapatok élén 1748-tól az indiai brit főparancsnok (Commander in Chief of India) állt. A brit indiai hadsereg atyjának és igazi megteremtőjének az első indiai főparancsnokot Stringer Lawrence (1697-1775) vezérőrnagyot tekintik. Az első szipoj zászlóaljakat egyébként, melyeket a brit vöröskabátosok mintájára öltöztettek, fegyvereztek fel és képeztek ki, 1757-ben, a Bengáli Elnökségben állította fel báró Robert Clive (1725-1774) vezérőrnagy, a harmadik indiai főparancsnok. Ezt a példát a Madrászi Hadsereg 1759-től, a Bombay-i Hadsereg pedig 1767-től követte. Reguláris sowar könnyűlovasezredeket a britek 1784-től szerveztek. Csekély számú brit tiszt vezette, kisebb harcértékű, gyengébben képzett irreguláris gyalogságot és lovasságot is alkalmaztak a feudális indiai silladar hadkiegészítési rendszer alapján az 1840-es évektől. Végül bennszülött tüzér és utászalakulatok is létrejöttek a társaság szolgálatában, azonban a szipojlázadás miatt 1857 után a bennszülött tüzéralakulatokat megszüntették. Ezek a katonai alakulatok Indián kívül is szolgáltak. Szipoj katonák harcoltak még Kínában is, az ópiumháborúban.

1824-től a szipoj gyalogezredek zászlóaljainak számát kettőről egyre csökkentették, az ilyen egy zászlóaljas szipoj gyalogezredeket 22 brit tiszt irányította.Jackson, Major Donovan (1940). India's Army. London: Low, Marston. 1–8. oldal Az 1813-as orosz-perzsa megállapodással kezdetét vette a Közép-Ázsia feletti uralom és befolyás megszerzéséért folytatott brit-orosz hatalmi vetélkedés, a nagy játszma. Indiát a londoni kormány a cári birodalom közép-ázsiai expanziója által katonailag is közvetlenül fenyegetve látta. Mivel a brit csapaterősítéseknek csaknem fél évbe telt volna az út Európából Indiába, egy esetleges Afganisztánon, vagy Perzsián keresztüli orosz invázió kivédésére való felkészülés szintén szükségessé tette nagy haderő fenntartását Indiában. 1824-ben a három elnökségi hadseregben 170 gyalogos szipoj és könnyűlovas sowar ezredben és 16 fehér brit ezredben összesen 200 000 katona szolgált.Wolpert, Stanley (2009). A New History of India (8th ed.). New York, NY: Oxford UP. 223. oldal . Míg 1857-ben a brit kormány által Indiában állomásoztatott, s a Kelet-Indiai Társaság rendelkezésére bocsátott fehér csapatok (Queen's Forces) száma a krími háború következtében rekord alacsony volt, a társaság európai zsoldosaival együtt mindössze 4000 katona, addig a brit tisztek által vezetett bennszülött szipojok, sowarok 300 000 főt tettek ki.http://www.britishempire.co.uk/forces/armycampaigns/indiancampaigns/mutiny/mutiny.htm

A Bengáli Hadsereg

A felkelés tulajdonképpen szinte csak a Bengáli Hadseregre korlátozódott, ennek 84 ezredéből 64 bennszülött regiment a lázadókkal tartott. A másik két elnökségi haderő – két Bombay-i zászlóalj kivételével – feltétlenül lojális maradt a brit koronához és a Kelet-Indiai Társasághoz, eleve eldöntve az események kimenetelét és megkönnyítve a lázadás leverését. A nagyjából a mai Franciaország és Németország együttes területének megfelelő Bengáli Elnökségben meglehetősen kevés európai brit katona állomásozott, Kalkuttában és Dinapurban egy-egy gyalogoszászlóalj, Agrában és Lucknowban pedig tüzérütegekkel megerősített egy zászlóaljból álló gyalogezredek láttak el helyőrségi szolgálatot.

A Madrászi Hadsereg

A Bombay-i Hadsereg

Az 1857-es lázadás 1857 elején elterjedt annak a híre, hogy a britek erőszakosan keresztény hitre akarják téríteni az őslakosokat. Ez nem volt igaz, azonban a szóbeszéd annyira bevette magát a köztudatba, hogy a kultúrájában már többször megalázott lakosság és a másodrendűként kezelt bennszülött katonaság hitelt adott ezeknek. A brit kormányzó legújabb törvénye további megalázó intézkedések sorozatát készítette elő, többek között, hogy a fiúutód nélküli örökösödés esetében az indiai földek birtokjoga a Kelet-Indiai Társaságot illeti meg. Ezzel a törvénnyel mintegy 650 ezer négyzetkilométer területtel növelhette volna tulajdonát a Társaság. thumb|250px|II. Bahadur sah A britek észak-indiai, azaz bengáli hadsereg 23 ezer brit és 129 ezer indiai zsoldosból álló seregének tagjai között elterjedt annak a híre, hogy az angolok új patronokat vezettek be a rendszeresített Enfield karabélyokhoz, és a híresztelések szerint azok marhafaggyúval és disznózsírral voltak bekenve. Mivel a patronok tömítését szokás szerint a fogukkal kellett feltépniük, a muszlim és hindu katonákat ez vallási érzéseiben sértette, hiszen akár a disznózsír, akár a marhafaggyú érintése vagy ízlelése vallási előírásaik szerint tiltott. Bár az első panaszok után azonnal visszavonták ezeket a töltényeket, és nem kényszerítettek arra senkit, hogy vallásával ellentétesen cselekedjen (a zsírt és a faggyút később növényi olajra cserélték), a hír futótűzként terjedt, Agrában, Alláhábádban, illetve Amhalában ahol jelentős csapatösszevonások voltak az éves lövészgyakorlatok lebonyolítása miatt. Ezekben a városokban szórványos gyújtogatások kezdődtek, a feszültség érezhetően nőtt.