Az Irán elleni inváziót a második világháború során a szövetségesek részéről a Szovjetunió, az Egyesült Királyság és több nemzetközösségi állam hajtotta végre. A MegegyezésÖsszhang, egyetértés, egyezmény… (Countenance) fedőnevű hadművelet 1941. augusztus 25-től szeptember 17-ig tartott. Az invázió célja az volt, hogy megszerezzék az iráni olajmezőket, illetve, hogy biztosítsák a Szovjetunióba tartó szövetséges utánpótlási vonalakat, amelyeken keresztül a kölcsönbérleti törvény keretében hadifelszerelést tudnak juttatni a keleti frontra, a tengelyhatalmak csapatai ellen küzdő szovjeteknek. Bár Irán hivatalosan semleges volt a háborúban, a szövetségesek híresztelése szerint Reza Pahlavi iráni sah baráti viszonyt ápolt a tengelyhatalmakkal. Az uralkodót a későbbi megszállás ideje alatt ezért eltávolították a hatalomból és fiát léptették a helyére.

A megszállás nem egyedülálló eset Irán történelmében. Az első világháború alatt az akkor még Perzsiának nevezett országot brit és orosz csapatok (előbbiek kötelékében pedig más gyarmatokról odavezényelt erők is) tartották megszállva, bár ez ellen voltak időszakos lázadások a helyi lakosság részéről. Az ország háborús hadszíntérré is változott, mivel nyugatról a megszálló antant erőket német és török csapatok támadták.

Az első világháború során az ország (akkoriban még Perzsia néven) egy csaknem pontosan ilyen inváziót élt át, amely hasonló okokra volt visszavezethető:Who did Russians fight against in Iran during WWI? (Russia Beyond) az akkor még a Kádzsár-dinasztia által vezetett Perzsia, mely hivatalosan semleges maradt a konfliktusban, brit és orosz érdekszférákra volt osztva már a háborút megelőzően, mialatt belső lázadások gyengítették. Ezt az antanttal szembenálló központi hatalmak (Németország és az Oszmán Birodalom) ki akarták használni, és sikerült is erős befolyásra szert tenniük, ami a Kádzsárok uralmát is veszélyeztette. Válaszul az oroszok és az angolok expedíciót indítottak Perzsiába, leverték ezeket a lázadókat és kiűzték a törökök és németek által támogatott gerillákat. Rövidesen az oroszok kivonultak Perzsiából, így az ország teljes területe brit befolyás alá került.

Háttér 1925-ben a polgárháborús és zűrzavaros évek után Perzsia (1935-től Irán) Reza kán uralma alatt egyesült, aki még ebben az évben megkoronázta magát és sah lett. Reza sah nagyszabású gazdasági, kulturális és katonai modernizációs programba kezdett, aminek következtében Irán – a Kádzsár-dinasztia uralma alatt egy visszamaradt, elszigetelt és megosztott ország – gyorsan fejlődő modern ipari állammá vált. Reza sah mindezek mellett számos más fejlesztést is véghezvitt. Ilyenek voltak többek közt az infrastruktúra fejlesztések; a városok és közlekedési-hálózatok bővítése, valamint egy iskolaépítési program.

A sah a külkapcsolatok terén elkötelezett volt a semlegesség megőrzése iránt, viszont a modernizációs törekvések finanszírozása végett nyugati segítségre volt szüksége.

Irán és Németország évtizedek óta jó kapcsolatokat ápolt, részben a Brit és Orosz Birodalom (valamint később a Szovjetunió) birodalmi törekvéseinek ellensúlyozása érdekében. A németekkel való kereskedés vonzó volt Irán számára, hiszen a britekkel és az oroszokkal ellentétben a németeknek korábban nem voltak a térségben imperialista törekvéseik. A nácik 1930-as évekbeli németországi hatalomátvétele sem volt különösképp hatással a két ország kereskedelmi viszonyára. A náci propaganda gyakran hangoztatta a két árja – tehát a német és iráni nép közti hasonlóságokat, Iránt nem különösebben érdekelték a náci vezérelvek, mint például az antiszemitizmus. Jó példa erre, hogy a második világháború során megszállt európai fővárosokban lévő iráni nagykövetségek több mint 1500 zsidónak nyújtottak menedéket, illetve adtak iráni állampolgárságot, lehetővé téve számukra az Iránba költözést, így megmentve őket a holokauszttól.

Mindezek ellenére a brit propaganda a nácik támogatásával, illetve németpártisággal kezdte vádolni Iránt.

Bár Reza sah már a második világháború elején kinyilvánította országa semlegességet, Irán mégis hatalmas stratégiai jelentőséggel bírt a britek számára. A brit kormány attól tartott, hogy a brit tulajdonú Angol–Iráni Olajtársaság ábádáni olajfinomítója a németek kezébe kerülhet. Az olajfinomító 1940-ben nyolcmillió tonna kőolajat dolgozott fel, így az létfontosságú volt a szövetségesek háborús törekvései tekintetében. A brit–iráni kapcsolatok egyébként már 1931 óta feszültek voltak, miután Reza sah felmondta a D'Arcy-koncessziót. A koncesszió kimondta, hogy az iráni olajat kizárólagosan az Angol–Iráni Olajtársaság adhatja el, és a haszonból Irán mindössze 10%-ot kap.

A Szovjetunió elleni 1941-es német támadást követően a britek és a szovjetek hivatalosan is szövetségesekké váltak, ami újabb ösztönzést adott az Irán elleni invázióhoz.Esposito (1998), p. 127 A német hadsereg Szovjetunióba történő folyamatos előrenyomulása miatt a transziráni vasútvonal által képzett „Perzsa korridor” volt a legkönnyebb módja, hogy a szövetségesek az Egyesült Államokból érkező, és a szovjetek által egyre kétségbeesettebben várt hadianyag-szállítmányokat célba juttassák. A brit és szovjet tervalkotók tehát kezdték felismerni az iráni vasutak életbevágó fontosságát, és minél előbb meg is akarták szerezni azokat. Az oroszországi Arhangelszkbe tartó utánpótlás-szállító hajókonvojok ellen egyre fokozódtak a német tengeralattjárók támadásai, valamint a tengeri jégviszonyok is rosszabbra fordultak, ami ezeket az utánpótlási vonalakat egyre veszélyesebbé, ugyanakkor az iráni vasutat egyre vonzóbbá tette. Emellett a szovjetek az iráni Azerbajdzsán tartományt is a Szovjetunió részévé kívánták tenni, és esetleg egész Iránt kommunista állammá változtatni. A két szövetséges állam tehát nyomás alá helyezte Iránt és a sahot, de ez csak az országok közti viszony további romlásához, és britellenes tiltakozásokhoz vezetett. A brit propaganda ezeket a tüntetéseket németbarát demonstrációknak mutatta be.

A szövetségesek azt követelték a sahtól, hogy utasítsa ki Iránból a németeket (akik főként munkások és diplomaták voltak), de Reza sah ezt visszautasította. Egy brit nagykövetségi jelentés szerint 1940-ben körülbelül 1000 német tartózkodott Iránban. Az iráni Ettelaat című napilap ezzel szemben azt állította, hogy az országban mindössze 690 német tartózkodik. Az újság szerint az országban összesen 4630 külföldi tartózkodott, melyek közül 2590 brit volt. Mindemellett az irániak elkezdték csökkenteni a Németországgal való kereskedelem volumenét, engedve a szövetségesek ezen követelésének. Reza sah még ezek után is próbált semleges maradni, és jó viszonyra törekedni mindkét féllel, ám ez egyre nehezebbé vált a brit és szovjet követelések miatt. Az 1941 eleji angol–iraki háború miatt jelentős brit haderő érkezett a szomszédos Irakba, így Irán nyugati határánál már az invázió előtt is nagyszámú ellenséges haderő állomásozott.

Invázió

Bár az irániak szerint a szövetségesek akciója egy hadüzenet nélküli, meglepetésszerű támadás volt, az inváziót nyilvánvaló csapatmozgások előzték meg. Emellett két diplomáciai irat is érkezett az iráni kormányzathoz július 19-én és augusztus 17-én, melyben felkérték az iráni kormányt, hogy utasítsa ki a tengelyhatalmak állampolgárait, különben erővel lépnek fel Irán ellen.Encyclopedia Iranica "Anglo-Iranian Relations iii. Pahlavi period A második diplomáciai üzenetet Hasszán Ali Manszúr miniszterelnök egy burkolt ultimátumnak tartotta. A végső diplomáciai üzenetet – melyben az invázió kezdetét bejelentették – a brit és szovjet nagykövet csak a támadás éjszakáján adta át az irániaknak. A britek nem hitték, hogy a támadás meglepetés lenne. Archibald Wavell tábornok később ezt írta jelentésében: "... kétségtelen, hogy az iráni kormány számított egy Huzesztánba irányuló brit támadásra, így erősítést – többek közt könnyű és közepes harckocsikat – vezényeltek Ahvázhoz". Ennek ellenére a támadás taktikailag meglepetésszerű volt, és a szövetségesek gyors, illetve könnyen végrehajtott akcióként jellemezték.

bélyeg|Szovjet és indiai katonák találkoznak augusztus végén

Mindazonáltal Reza sahot az invázió meglepte. Személyesen bekérette Sir Reader Bullard brit és Andrej Szmirnov szovjet nagyköveteket, és azt tudakolta tőlük, hogy miért támadták meg országát, illetve, hogy miért nem küldtek előbb hadüzenetet. Mindketten azt válaszolták hogy az Iránban tartózkodó németek miatt. Mikor a sah megkérdezte, hogy ha kiutasítja a németeket, akkor a szövetségesek abbahagyják-e a támadást, a nagykövetek nem válaszoltak. Reza sah ezt követően táviratot küldött Franklin D. Roosevelt amerikai elnöknek, melyben az elnök közbenjárását kérte a támadás leállításában. Roosevelt a kérést elutasította, de azt mondta, hogy Irán területi egysége tiszteletben lesz tartva.

Katonai műveletek A Brit és az Ausztrál Királyi Haditengerészet a Perzsa-öböl felől indította a támadást, míg a szárazföldi és légi támadás Irakból indult. Hat nappal az invázió után és Dél-Irán a szövetségesek általi megszállását követően a britek korábban Iraki Parancsnokság (vagy Iraqforce) néven ismert egységeit átnevezték Perzsa és Iraki Erőkké (Paiforce). A parancsnokuk Edward Quinan altábornagy lett. A Paiforce magában foglalta a 8. és 10. Indiai Gyalogoshadosztályt, a 2. Indiai Páncélosdandárt, a 4. Brit Lovasdandárt (később ez lett a 9. Páncélosdandár), valamint a 21. Indiai Gyalogosdandárt.

Eközben a szovjetek észak felől támadtak, főként a Dél-Kaukázusból. A Kaukázusontúli Front 44., 47. és 53. hadseregei Dmitrij Kozlov tábornok vezetésével elfoglalták Irán északi tartományait. Szovjet részről is részt vettek a hadműveletben légi és vízi egységek. Harckocsik tekintetében a szovjetek főként T–26-os tankjaikat használták, melyből csak nekik több mint 1000 állt rendelkezésükre.

A támadó szövetséges csapatok létszáma meghaladta a 200 000 főt, emellett pedig modern repülőkkel, harckocsikkal és tüzérséggel is rendelkeztek.

A támadásra válaszul az iráni hadsereg kilenc gyalogoshadosztályt mozgósított, melyek közül néhány gépesített volt. Két hadosztály harckocsikkal is rendelkezett. A védekező haderő 126 000-200 000 fő körüli emberállománnyal bírt. Bár Irán ez előző évtizedben számos lépést tett annak érdekében, hogy haderejét megerősítse és egységesítse, így létrehozván egy modern hadsereget; a katonák nem voltak elég képzettek, illetve nem állt rendelkezésre elegendő páncélos és légi egység, hogy képesek legyenek több frontos háborút vívni. Reza sah modernizálta az iráni haderőt, de a háború kirobbanásakor ez a fejlesztés még nem fejeződött be.

Irán 1941-re önellátó volt a kézifegyver gyártás tekintetében. Az 1. és 2. hadosztály felfegyverzéséhez 200 darab Renault FT–17, illetve ČKD-Praga TNHP könnyű harckocsit, továbbá American LaFrance TK–6 páncélgépkocsikat vásároltak. A többi iráni megrendelést a világháború miatt elhalasztották. Bár a beszerzett harckocsik megfelelőek voltak, valamint sok is volt belőlük, ahhoz kevesek voltak, hogy két ilyen nagyhatalmat megállítsanak egy többfrontos háborúban. Az Iráni Birodalmi Légierő repülőgép állománya 150-200 Hawker Audax, Hind és Fury gépekből állt, melyek némelyikét Iránban szerelték össze. A légierő számos Európában képzett pilótát is soraiban tudhatott. Bár a gépeket nem sokkal korábban szerezték be, a légi hadviselés természetének 1930-as években történő megváltozása miatt 50 repülő kivételével az egész gépállomány elavultnak számított a támadás idején. A támadás előtt a Brit Királyi Légierő szórólapokat szórt az iráni katonáknak, arra kérvén őket, hogy ne harcoljanak, mivel országuk nincs fenyegetve, csupán „megvédik” egy esetleges náci pusztítástól.

A szövetségesek meglepetésszerű támadása miatt, az irániaknak időbe telt, mire hatékony védelmet szerveznek.

bélyeg|Szovjet és brit katonák találkozása Kazvin közelében