VII. Gergely (Sovana, 1020/1025 körül – Salerno, 1085. május 25.) néven állt a keresztény világ élén a történelem 157. pápája. A pápaság történetének egyik legkiemelkedőbb vezetője, az európai középkor egyik meghatározó alakja. A szegény sorból származó Gergely életére nagy hatással volt a clunyi bencés kolostorban elsajátított értékrend, amely az egyház megreformálására hívta fel figyelmét. Később ez tette lehetővé, hogy valóban egészen más alapokra helyezze az egyre erkölcstelenebb egyházi szervezetet. Mielőtt 1073-ban megválasztották volna a legfőbb egyházi méltóság betöltésére, Gergely több pápa pontifikátusa alatt is meghatározó szerepet vállalt. VI. Gergely pápa uralkodásától kezdve jelentős szerepet vállalt a római irányításban. Regnálásának egyik legismertebb szakaszában Gergely az egyház hatalmát védelmezte a Német-római Birodalom császáraival szemben. A korábban is közismert politikai tehetsége ekkor igazán megmutatkozott.
Származás és tanulmányok Hozzávetőleg 1020 és 1025 közöttMás forrás 1028/1029-re valószínűsíti a dátumot. született a toszkánai Sovana városában. Eredetileg a Hildebrand nevet kapta szüleitől, amelynek másfajta betűzése (Hellebrand) trónra jutása után különböző magyarázatokkal egészítette ki pontifikátusát. Támogatói szerint ez a név fényhozót jelent (a német hellig, világos szóból), míg ellenfelei a pokol küldöttjeként értelmezték nevét.
A Hildebrand név mindenesetre azt jelzi, hogy a család valószínűleg lombard származású. (Egyes történészek összefüggésbe hozzák Gergely családját a nemes Aldobrandini családdal.) A későbbi nagy hatalmú pápa származását illetően szinte kétséget kizáróan állíthatjuk, hogy szegény családból emelkedett fel. Apját Bonizónak hívták, és a történetírók szerint asztalos vagy földműves volt. Anyjának neve nem maradt fenn.
A szerény körülmények között élő család még igen fiatal korában Rómába küldte Hildebrandot, ahol az Aventinus dombon álló Santa Maria monostorban kezdte meg tanulmányait. A monostort Laurentius apát irányította, aki Hildebrand anyai nagybátyja volt. Valószínűleg ezért engedhette meg magának a család gyermekük taníttatását. Ebben az időben a clunyi apátság reformeszméi már teret hódítottak Itáliában is, így volt ez Laurentius monostorában is, ahol Hildebrand ezen elvek alapján nevelkedett. A kitűnő elmével, szónoki és politikai tehetséggel megáldott ifjú később az örök városban letette a bencés szerzetesi esküt. Élete korai szakaszában csak rövidebb időt töltött el a híres Clunyben, mégis életének meghatározó elemévé vált az ott kialakult egyházszemlélet.
Évek múltán a bencés rend klerikusaként társult a Latin kapunál álló San Giovanni-templom archipresbiteréhez, Johannes Gratianushoz. Hamarosan Gratianus gyóntatója lett, és a viharos éveket élő pápaság történetében 1045-ben mellette állt akkor is, amikor VI. Gergely pápa néven trónra emelkedett. A rövid ideig uralkodó pápa egyik leghűségesebb követője lett, aki annak bukása után követte őt Németországba, Kölnbe.
200px|bélyegkép|balra|VII. Gergely pápa
In via Domini Vagyis az Úr útján. Hildebrand Gergely pápával Kölnben maradt egészen annak 1048-ban bekövetkezett haláláig. Ekkor úgy döntött, hogy visszavonul a franciaországi Clunybe. Itt több mint egy évig az egyházi reformokkal foglalkozott és békésen elmélkedett, imádkozott. 1049-ben Besançonban találkozott Bruno, touli püspökkel a császár javaslatára. Ugyanis Hildebrand németországi tartózkodása során közelebbi kapcsolatba került a császári udvarral, és III. Henrik rá gondolt, mint az általa kinevezett új pápa védelmezőjére és támogatójára.
Hamarosan Wormsban Brunót IX. Leó pápa néven megválasztották az egyház fejének. Hildebrand azt ajánlotta a frissen megválasztott pápának, hogy a rómaiak megnyugtatására a városi klérus és a nemesség bevonásával tartsanak még egy választást, amely megerősíti pozícióját, mert a császár embereit nem fogadják kitörő örömmel az örök városban. Hildebrand előre sietett és elrendezett mindent a megfelelő kimenetelű választáshoz. Leó tisztelete és hálája jeléül bíborosi rangra emelte Hildebrandot, és kinevezte őt a pápai patrimóniumok kezelőjének. Ez a felelősségteljes poszt lett az első, amelyben megmutatkozott Hildebrand kivételes vezető tehetsége. Az egyházi birtokok (amelyek később a római nemesek, majd a normannok birtokába kerül) rendkívül leromlott állapotban voltak. A hatalmas birtokokat személyesen végigjárta, és rendbe szedte őket. A szabályozott és hozzáértő vezetésnek hála a kiürült pápai kincstár hamarosan gyarapodni kezdett. A sikereket látván Leó újabb nehéz feladatot tűzött ki számára. Hildebrand megkapta a elöljárói kinevezését a San Paolo fuori le mura bazilikához kapcsolódó kolostor újraszervezéséhez. A Champagne-ban dúló harcok elszegényítették az apátság területét, és a kolostor lakóinak erkölcse is felbomlott. A szerzetesek nőkkel háltak szobáikban, a gazdaságot pedig elhanyagolták (olyannyira, hogy a jószágok ki-be járkálhattak a beszakadt ajtókon). Hildebrand reformjai és erős irányítása alatt a kolostor ismét a környék vezető gazdasága lett. A későbbi időkben is szívesen tért ide vissza a reformpárti pápa.
1054-ben Hildebrand pápai utasításra Tours-ba utazott, hogy megoldást találjon egy egyházi vitára. Ott tartózkodása idején kapta meg Leó halálhírét. Azonnal útra kelt Rómába, de utazása alatt olyan hírek ütötték meg a fülét, hogy a rómaiak őt akarják megválasztani az egyház élére, mint Leó pápa bizalmasa. Hildebrand visszautasította a megtiszteltetést, és a német-római udvarba vette az irányt, hogy a császár áldását megszerezze jelöltje számára. A hosszas tárgyalások végül Hildebrand győzelmét hozták, és Gebhard, eichstätti püspököt 1055-ben II. Viktor pápaként felszentelték a legmagasabb egyházi méltóságba. Ekkor Hildebrand hatalma már vetekedett a pápáéval. Valójában mindenki őt tartotta az egyház fejének, és Róma urának. És ez a valóságban is így volt. Viktor azonban 1057-ben meghalt, és Hildebrand irányításával újabb reformpárti egyházfőt választottak meg, X. István pápa személyében. A császári udvar nem akarta elismerni a választást, így Hildebrand év végén ismét Németországba utazott, hogy Ágnes régensnőt meggyőzze István legitimitásáról.
Távolléte alatt azonban István meghalt, és még mielőtt visszatérhetett volna a reformellenző Crescenti család X. Benedek néven kinevezték az új egyházfőt. A választás azonban törvénytelen volt, és ezt felhasználva Hildebrand okos és higgadt politikája révén legyőzte a tusculumi grófok jelöltjét, és sajátját, II. Miklóst állította helyére.
Ekkor már nyilvánvalóvá vált, hogy a valódi hatalom Hildebrand kezében összpontosul. Miklós pontifikátusának két legnagyobb horderejű döntése is hozzá köthető. Az ő sugallatára készült el az új pápaválasztási törvény, amely a bíborosok kollégiumán kívül mindenkit kizár az egyházfő megválasztásából. Másrészt a normann szövetség is az ő sugallatára jött létre. Ezen döntések egyértelműen a nemesség és a német-római császárság ellen jöttek létre. Ezért aztán nem volt meglepő, hogy Miklós halála után azonnal harcok robbantak ki ezen törvények megsemmisítéséért. A reformellenzők II. Honorius néven ellenpápát állítottak Hildebrand jelöltje ellen, II. Sándor ellen. A több éves egyházszakadás végén mégis a reformpártiak győzedelmeskedhettek, és Sándor elfoglalhatta szent helyét. Sándor az Apostoli Szék kancellárjává nevezte ki Hildebrandot.
bélyegkép|200px|jobbra|VII. Gergely pápa
1073, a pápaválasztás éve Sándor 1073-ban meghalt, és a kánoni törvények szerint a bíborosok kollégiuma a San Pietro in Vincoli templomban Hildebrandot választotta meg pápának. Ebben a választásban nagy szerepe volt a római tömegnek is, amely egyöntetűen Hildebrand nevét kiáltotta jelöltjükként. Emiatt aztán Hildebrand ellenségei gyakran megkérdőjelezték megválasztásának törvényességét, de a felhozott vádak csak koholmánynak bizonyultak. A bíborosok április 22-én mutatták be az új egyházfőt, aki a VII. Gergely nevet választotta uralkodói nevének. A név egyértelműen Hildebrand első patrónusára, VI. Gergelyre utalt, de a Gergely név választásával azt is el akarta érni, hogy elismerjék törvényes egyházfőnek támogatóját.
Gergely közvetlenül megválasztása után több levelet is írt távoli barátjainak, ismerőseinek. A levelekben aggasztó dolgokról írt. Felismerte, hogy a kereszténység történelmének egyik mélypontján veszi át az uralmat az egyház felett. A kereszténység intézményei immár beleolvadtak a rendetlen középkor viszonyaiba. A pogány invázió, az összeomlott birodalmak és társadalmak romjai egyedül az egyház tudott reményt, és biztatást nyújtani az embereknek, de a 10. századra elvesztette ezt a képességét, és az erkölcstelenség mocsarába süllyedt. Lesújtó véleménye ellenére nem tétlenkedett a pápai trón birtokában, és nekilátott az egyház teljes reformjának.
Ugyan Miklós pápaválasztási törvényei már megengedték Gergelynek, hogy felszenteljék, mégis az új pápa meg akarta várni a császári beleegyezést. A Német-római Birodalom Gergely trónra lépésének idejében nem volt éppen ereje teljében. III. Henrik halála után megerősödtek a birodalmi hercegségek, és a trónra lépő IV. Henrik mindössze huszonhárom éves volt. 1073-ban a szász területek főurainak támadásait próbálta kivédeni a császári udvar. Ekkor érkezett meg Henrikhez Gergely levele, amelyben a pápa a koronás fő megerősítését kéri. A levél egyúttal azt is kifejezi, hogy Gergelynek uralkodói jogai vannak, és ezért jogában állhat szövetségre lépni bármely független herceggel (ne adj' Isten épp a szász hercegekkel), így aztán nem ajánlatos elutasítania a megerősítést.
Henrik döntését befolyásolta a német klérus, amely megijedt Gergely személyétől, és félt a szigorú reformoktól, ezért ők le akarták beszélni Henriket a megerősítésről. De hamarosan az udvarba érkezett Eberhard, Nettenburg grófjának levele, amelyben az állt, hogy amennyiben a pápa megerősíti a gróf jogait, igényt tart a császári koronára. Henriknek ezek után nem maradt túl sok választása, és 1073 szeptemberében írt Gergelynek egy igen nyájas hangvételű levelet. Ebben az uralkodó elismerte a bíborost a keresztény egyház fejének. Ez volt a történelem folyamán az utolsó császári megerősítés, amelyet pápa kapott. VII. Gergelyt 1073. június 29-én, Szent Péter és Szent Pál napján a törvényeknek megfelelően beiktatták hivatalába.
Német-római konfliktus A hatalmi vita gyökere IV. Henrik 1073-ban íródott levelében igen szelíd hangnemben szólt a pápához, és megígérte neki, hogy a császári korona minden támogatást megad Rómának az egyházi reformok kivitelezéséhez. Henrik felesküdött rá, hogy birodalmában megfosztja rangjától a törvénytelenül beiktatott egyházi méltóságokat. A levél stílusa a történelemben soha meg nem ismételt alázattal íródott, és azt nagy örömmel fogadták a Lateránban. De Henrik egy betűt sem gondolt igazán komolyan. Mindössze időt akart nyerni serege összeszedéséhez, hogy annak élén véget vessen a szászok és türingiaiak felkelésének. Hamarosan sikerült felszámolnia a birodalmában dúló bizonytalanságot, és trónját megszilárdítva elhatározta, hogy megjutalmazza híveit. A szász püspököket egytől egyig leváltotta, és helyükre saját embereit nevezte ki. A korábban trónkövetelő Eberhard gróf is a császár mellé állt, mivel meglátása szerint a pápa elárulta őt. Ezért a grófi seregek lerohanták Lombardiát, és a reformpárti milánói érseket leváltották.
Henrik tudta jól, hogy Gergely hamarosan reagál a történtekre, ezért igyekezett szövetségre lépni a szent szék legnagyobb támogatóival, a normannokkal. Robert Guiscard, normann herceg végül megegyezett a császárral, aki katonai segítséget ígért neki hűségéért cserébe, hogy elfoglalja a többi normann területet, amelyek Gergelyhez hűségesek maradtak. A pápa ugyanis felszentelése után pár nappal ellátogatott Beneventóba, Capuába és Salernóba, ahol felújította szövetségét a normann hercegekkel. Robert azonban elfoglalta Beneventót és Capuát is.