A Dogme 95 egy avantgárd filmes mozgalom volt, amelyet 1995-ben indított a dán Lars von Trier és Thomas Vinterberg rendezők. A mozgalom eredményei a Dogma-filmek.A filmek listáját ld: https://web.archive.org/web/20080430104505/http://www.dogme95.dk/dogme-films/filmlist.asp A Dogme-95 manifesztóban a két rendező meghatározta filmkészítésük alapelveit, ezek elsősorban a hagyományos filmes értékeket, mint a történet, a színészi munka, a témaválasztás, hangsúlyozták. A mozgalomhoz később csatlakozott a szintén dán Kristian Levring és Søren Kragh-Jacobsen rendezők, akikkel együttesen alkották a Dogme 95 Kollektívát vagy a Dogme Társaságot.
A Dogma-filmek nemzetközi népszerűségüket részben annak köszönhetik, hogy könnyen befogadhatók, emészthetők.
Trier és a Dogma
bélyegkép|jobbra|Lars Von Trier
Az 1990-es évektől kezdve egyre többször merült fel egy bizonyos Lars von Triernek a neve, aki dán hazájának határait kezdi áthágni, és némi frissülést hoz Európának. Hazájában már elismert rendező volt, mielőtt világhírnévre tett volna szert, a dán közönség mégis az 1994–1995-ben készített rendhagyó tévésorozata, a Birodalom (Riget) vetítésekor zárta szívébe. Az egyes részekben egyébként már föllelhetőek bizonyos formabontó elemek; különösen a vágás, képszerkesztés terén. A sorozat enyhe hasonlóságot mutat az amerikai David Lynch kultikus thriller folyamával, a Twin Peaks-szel, de Trier sokkal több humorral fűszerezi saját misztikus történetét. Egyfelől izgalmas szellemtörténet, másfelől a kórházsorozatok, s ezzel együtt a dán orvosok paródiája a Birodalom. A sorozattal egyébként a dán nemzeti televízió bízta meg a rendezőt, mely olyan sikert aratott a dán közönség körében, hogy a vetítések alkalmával gyakorlatilag kiürültek az utcák.
A mozgalom Külföldön a Hullámtörés sikere keltette föl az érdeklődést egy Trier által szervezett mozgalomra. Ez a Dogma95 volt, amely már megjelenését követően nagy port kavart filmes berkekben. Legelső hivatalos bejelentése egy nemzetközi szimpóziumon történt, melyet a mozi 100 éves évfordulójára rendeztek 1995 tavaszán Párizsban. A filmrendező itt beszámolt egy általa és honfitársa, Thomas Vinterberg által alapított csoportról, melynek a Dogma95 nevet adták. Az irányzat szerint a hanyatló színvonalú filmművészet megmenthető lenne, ha a rendezők nem tekintenék magukat művésznek, és névtelenek maradnának filmjeik mögött, illetve a forgatások során betartanának tíz szabályt. Ezt az alapítók le is írták mely „A szüzesség fogadalmaként” vált ismertté. Ebben a részt vevő filmrendezők (a megalakulás után szinte rögtön csatlakozott Kristian Levring és Soren Kragh-Jacobsen) egyfajta szakítást hirdetnek a múlttal, a konvencionális filmkészítéssel, s saját megfogalmazásuk szerint autentikus filmeket akarnak készíteni, hogy megmutathassák a valóságot a nézőknek. Ehhez egyes helyeken meglehetősen bizarr, formabontó, mégis a filmes világban felpezsdülést hozó „tízparancsolatot” alkottak. Magán a képi anyag tisztaságán kívül a legfontosabb alapelv az eszme tisztasága, az individuum háttérbe szorítása. „A közönséget ma becsapják a „túlkozmetikázott” tucatdramaturgiájú filmekkel, melyben minden előre kiszámítható ”-állítják a dogmások, s a filmművészet megváltására van szükség, akárcsak a nouvelle vague korában volt.
Ám nem csak az 1960-as évek francia filmeseinek nyomdokain haladtak, a háború utáni olasz neorealizmus szikár, puritán valóságképe, s általában a törekvés arra, hogy ezentúl ne hazudjunk a közönségnek, szintén rokonítható a csoport eszméivel. Sőt, ők maguk, manifesztumuk elődjének tekintik az 1962-ben aláírt oberhausen-i nyilatkozatot, melyet 26 német rendező írt alá. Leginkább azonban a Dziga Vertov által kijelentett „filmigazság” jelszavát teszik magukévá. Vertovtól a francia új hullámosok is sokat tanultak, rengeteg újító filmes tartotta őt példaképének. A szovjet rendező főleg propaganda filmeket készített az októberi szocialista forradalmat követő időkben. Elítélte a filmdrámákat, az „emberek ópiumának” nevezte, s a rövid, nem-narratív politikai-propaganda filmeket támogatta. Manifesztumok hosszú sorát adta ki, melyekben például bátorítja a filmkészítőket a könnyű, kézben hordozható kamera használatára. A dánok tehát nem tagadják, hogy jócskán merítettek elődjeik gondolkodásából, s sok elképzelésük éppen ezeknek az eszméknek, elképzeléseknek az újragondolása, továbbfejlesztése. Talán pont ezért hozott olyan „friss levegőt” magával ez a vállalkozás, mert emlékeztetett a filmművészet „dicső” korszakaira, egy kicsit visszahozták a lázadás eszményét.
A filmek Egy filmes csoportosulás viszont nem ér semmit, ha nincsenek filmjeik, melyekkel igazolni tudnák az általuk felvállalt eszme létjogosultságát, hatékonyságát. A Dogma esetében viszont jóval előbb volt meg a „kiáltvány”, minthogy előálltak volna akár egyetlen filmmel is. Ebből -és, persze Trier személyiségéből adódóan – a szakma először egy tréfának vette a „Szüzesség fogadalmát”. Különösen, hogy a rendező korábbi Európa-trilógiáját is manifesztumok kíséretében mutatta be.
Az elismert dán „mester” neve először is nehezen volt kapcsolható egy olyan kezdeményezéshez, mely a manipulatív technika teljes elutasításával próbálkozik. Aki ismeri ugyanis, az tudja, hogy Trier szinte már-már technika-fetisisztának bélyegezhető, olyannyira agyonmanipulált filmeket forgatott korábban. Elég csak az Európára (1991) gondolni, mely váltogatott színes és fekete-fehér felvételekből áll, illetve a rendező végig a képtől elkülönített narrációt alkalmaz és különböző képi trükköket. Trier a film elkészítése után még azt nyilatkozza, hogy „mindig jobban kedvel egy szegényes fekete-fehér filmet, mint egy mutatós színeset”. Sőt, állítása szerint pénzügyi nehézségek is kényszerítik arra, hogy a fekete-fehér filmnél maradjon. Ezeket az egybeeséseket – vagyis inkább egybe-nem-eséseket – a „Tisztasági Fogadalommal" nem tekinthetjük véletlennek. Könnyen rájöhetünk, hogy a rendező lázadása önmaga ellen is irányult. Ezt persze elmondhatnánk mindenkiről, aki stílust vált, ily módon maga mögött hagyva, valamennyire meg is tagadva korábbi műveit, tetteit. Lars „mester” viszont nem ilyen alapon tagadja meg korábbi tetteit. Ő ténylegesen azok ellen irányul. Valójában ismét kísérletezik, ahogyan nem sokkal a Dogma létrehozása előtt nyilatkozta: „Meg kell újulnia a gyártásnak, véget kell vetni az egy kaptafára készülő filmek tömeggyártásának. Ezért igyekszem én új dolgokkal kísérletezni.” . Mindenesetre az általa és Vinterberg által kidolgozott forgatási stílus sokkal inkább hajtja Trier malmára a vizet, mint bármely más – az irányzatot képviselő- alkotónak. Tehát ez könnyen lehet, hogy a sokak által vitatott művészi értékű filmeket készítő rendezőnek a Dogma csak egy állomás volt. Bár nem bizonyító erejű, de szintén erre enged következtetni az a tény, miszerint Trier csupán egyetlen igazi Dogma-filmet forgatott (Idióták, 1998), s egy évvel utána Táncos a sötétben (1999) című filmjével rögtön meg is szegte az általa felállított szabályok nagy részét.
Tagadhatatlan viszont, hogy az ő neve rengeteget használt a mozgalomnak. Mivel a korábbi filmjeivel már ismertséget szerzett magának, a közönség egyből hozzá tudott kötni egy nevet a csoportosuláshoz. 1994-1995 táján futott nagy sikerű sorozata, a Birodalom, ami azt jelentette, hogy ő a Dogma95 megjelenésekor, 1995 tavaszán éppen reflektorfényben volt. Nem túlzott gyanakvás arra gondolni, hogy esetleg a kiáltvány megjelentetése szándékosan volt ilyen jól időzített. Mindenesetre a média figyelemnek nagy hasznát vette az újonnan alakult filmes csoportosulás. Sőt, maga Vinterberg is azt nyilatkozta egy ízben, hogy Trier igen jól ért a marketingfogásokhoz.
A filmvallás hatása Dániára Ami tény, a négy rendező által alapított „filmvallás” rendkívül sikeressé vált Dániában. A statisztikák szerint a skandináv film történetében soha annyian nem mentek el egy dán filmet megnézni, mint az 1995-öt követő években. Az ötmillió lakosú országban közel egymillióan látták a Születésnapot (1998). Igaz, hogy ez gyakorlatilag egy igen tudatos népszerűsítő kampány eredménye. A rendezők minden lehetőséget kihasználnak, hogy felhívják magukra és készülő filmjeikre a figyelmet. Trier-nek ez nem nehéz, hiszen minden újonnan készülő alkotásával ott van Cannes-ban, ahol vagy csüngnek minden szaván, vagy határozottan elutasítják, de senkit sem hagy közömbösen. Ismertségük és egyes körökben elismertségük tehát egyre nő. (Bár nehéz lenne megmondani, hogy mi lenne a Dogma95-tel a karizmatikus „mester” nélkül, annyi bizonyos, hogy a nézők közül többen tudják fölsorolni Lars von Trier filmjeit, mint a huszonegynéhány külföldi dogma szabályú alkotásokat.).
Elsősorban természetesen hazájukban hódítanak, ahol még támogatást is sikerült szerezniük az első négy Dogma-filmre(Születésnap, Idióták, Mifune utolsó dala, A király él).
A 'D' nap A hazai sikeren felbuzdulva Vinterberg, von Trier, Kragh-Jacobsen és Levring egy közös munkát terveztek, melyhez sikerült megnyerniük az összes dán nyelvű csatornát. A projekt terve egyidejűleg négy filmet forgatni élőben a millennium tiszteletére. Ez egyfajta interaktív adás lett volna, melyben a nézőnek meg van a lehetősége, hogy a csatornák között váltogatva ő maga döntse el, milyen filmet is néz meg. Az ún. „D-nap” igen sikeresnek ígérkezett: a becslések szerint másfélmillió dán polgár követte nyomon a filmes vállalkozást.
A 4 filmet 1999. december 31-én, éjjel 11.05-től 2000. január 1. éjjel negyed egyig forgatták és rögzítették, melyek kisebb vágási munkálatok után egyenként hetven percesek voltak. A négy rendező csak saját filmjének főszereplőjét rendezte. A film tulajdonképpen négy ember (két férfi, két nő) történetét meséli el, akik az új évezred hajnalán találkoznak Koppenhágában, hogy végrehajtsák közös tervüket. A néző ekkor kapcsolódik be, és ha van egy távirányítója, máris eldöntheti, kinek a történetét követi nyomon. Így-a dogmások szerint-teljes szabadságot kaphat, hiszen maga választhatja meg, hogy mikor mit néz. Már abból is látható, hogy a 4 rendező módszere igen divatos és magas érdeklődésre tarthat számot, hogy Szilveszter éjszakáján 7 televíziós csatorna is vállalta a projektben való részvételt. Ez nem kis kockáztatatása egy tévétársaságnak, akinek elsődleges a haszon, különösen egy „jól jövedelmező” estén. Négy csatorna 1-1 főszereplőt követett nyomon, míg az egyiken osztott képernyőn látható volt mind a négy film. További két csatornán pedig a kontroll szobákról láthattak élő felvételeket a nézők. Trier eredeti elképzelése szerint az egész forgatás teljesen spontán lett volna, ő egyfajta „kísérleti bábjátékot” képzelt el, melyben a rendezők mint egymással összekötött számítógépeket használó játékosok, a saját játékukon kívül alakíthatnák, beleszólhatnának a másikakéba is. Sőt, az is megtörténhet, hogy a „bábok” „mestereik” ellen fordulnak.
A végső változat ennél kidolgozottabb volt, számos jelenetet előre megterveztek. Azonban még így is akadtak váratlan szituációk, amiket nem lehetett előre számításba venni. Az egyik ilyen a „bábuk lázadásához” kapcsolódik: Levring főszereplője egy másikat odaláncol egy irattartó szekrényhez, minekutána a szerencsétlenül járt hős nem tud egy másik jelenetben részt venni, ahol a forgatókönyv szerint éppen nézeteltérésbe kellene bonyolódnia egy harmadik szereplővel. Végül rendezői utasításokkal megoldották a dolgot, de ez és az ehhez hasonló hibák rámutattak a kísérlet gyenge pontjaira.
Hasonló filmek