Az amerikai polgárháború (1861–1865) Észak-Amerikában, az Amerikai Egyesült Államok területén lezajlott fegyveres konfliktus, 24, többnyire északi szövetségi állam (unionisták) és az Amerikai Államok Konföderációjába (konföderációsok v. szecesszionisták) tömörült 11 déli állam között. A déli államok 1860 és 1861 között kikiáltották függetlenségüket és kinyilvánították jogukat az Uniótól való elszakadáshoz (szecesszió). A háború több mint fő veszteséget követelt (a lakosság 3,09%-a), ebből kb. elhalálozás (1,78%), ami magasabb veszteség, mint amit az Egyesült Államok bármely más háborújában elszenvedett. A polgárháború okai illetve maga a háború elnevezése is vita tárgyát képezi (például többen nem fogadják el a konfliktus polgárháború jellegét, mondván, független államok közti összetűzésről van szó).
Az amerikai polgárháború ikonjának számítanak a két harcoló fél jellegzetes egyenruhái. Az északi és a déli hadsereg uniformisai formailag ugyanazok voltak, csak a színük volt más. Az északiak (a jenkik) sötétkék zubbonyt és sapkát vagy kalapot viseltek, míg a délieknél az egyenruhák csak szürke színüket tekintve különültek el az északiaktól. Érdemes megjegyezni, hogy mindkét oldalon akadtak egységek, amelyek a szokványostól eltérő színű egyenruhát viseltek, amely lehetett vörös, zöld vagy sárga.Confederate States of America (History)Basics about Confederate Uniforms – Fred Adolphus, May 10, 2014, (Updated 21 December 2020)THE BERDAN’S SHARPSHOOTER UNIFORM (American History and ancestry)
Okok
A déli és az északi államok különválásnak okai összetettek és ellentmondásosak mióta a háború elkezdődött – ezen viták a különböző pártállású történészek által csak tovább mélyültek James C. Bradford szerint. A számos gazdasági, illetve politikai okok mellett legtöbb akadémikus abban megegyezik hogy a rabszolgaság a kiválás egyik központi kérdése.
Rabszolgaság 300px|bélyegkép|jobb|Négy generációs rabszolgacsalád a dél-karolinai Beaufortban, a Smith-ültetvényen Habár számos ellentétes nézet él az Egyesült Államokban, | és sok paradox, mai szemmel csalódást jelentő szempontot lehet említeni az északiak oldalán is, például az északi katonák többsége közömbös volt a rabszolgaság kérdésében, ki lehet mondani, hogy az északiak egy olyan társadalmi rend ellen harcoltak, amelynek a rabszolgatartás szerves része volt, míg a déliek társadalmi rendjük szerves részeként a rabszolgaság fönntartásáért is küzdöttek.
Rabszolgaság-ellenes nézőpontból a rabszolgatartás egy túlhaladott kor kegyetlensége amely összeegyeztethetetlen a köztársaság intézményével. Az északi államok nagy részében a késő 18. és a korai 19. századtól törvény tiltotta a rabszolgaságot, dél felé haladva a rabszolgákkal működtetett gyapotültetvények profitja egyre inkább meghatározta a vidék gazdaságát. A rabszolgaság-ellenes oldal szerint a rabszolgaság fokozatos megszüntetéséhez annak terjedését kell megállítani. A rabszolgatartásban érdekelt dél szerint ez sérti az alkotmányos jogokat és a rabszolgák emancipációja tönkretenné a dél gazdaságát.Chadwick, French Esnor. Causes of the civil war, 1859–1861 (1906) p. 8
Így a rabszolgaság megítélésében elvi kérdéseken túl erős gazdasági érdekek is fűződtek. Északon a farmerek kis parcellák foglalásában voltak érdekeltek, ezzel szemben a déliek ültetvények kialakításában. Amikor egy új állam felvételre került, felmerült a kérdés, hogy engedélyezzék-e ott a rabszolgatartást, hiszen ha engedélyezik, akkor az északi farmereknél jóval tőkeerősebb déli birtokosok felvásárolhatják a jó minőségű termőföldeket és ültetvényeket hoznak létre rajtuk, ha pedig nem, akkor kisbirtokos farmok jönnek létre. A kérdés tehát a kisbirtok kontra nagybirtok versengésének is tekinthető.
A rasszista meggyőződések korántsem korlátozódtak csak a déli államokra, hanem az egész Egyesült Államokban jelen voltak. A rabszolgatartást eltörlő északi államoknál se volt elképzelhető, hogy a teljes egyenlőség jegyében állampolgári jogot, szavazati jogot (ami az 1965-ös választójogi törvényig rendezetlen maradt), hivatalviselési jogot adjanak a négereknek. A század elején megjelent a feketék felszabadításáért küzdő abolicionista mozgalom. Ám az abolicionisták politikai pártja, a Free Soil Party alacsony támogatottsággal bírt, a Republikánus Párttal való 1856-os összeolvadásáig nem tudott érdemi eredményt elérni a választásokon.
Észak több államában (Oregon, Illinois, Indiana) törvényileg akadályozták a szabad négerek letelepedését. New Jersey-ben a rabszolgák behozatalát tiltó 1788-as törvény egyidejűleg a letelepedést is betiltotta. Más államokban magas jövedelmi korlátot állítottak a bevándorló színesbőrűek elé. Massachusetts korbácsolással büntette a két hónapnál hosszabb ideig ott tartózkodó nem helybeli négereket. Ohio államban 500$-os kauciót kellett letenni a hatóságoknál, amennyiben valaki egy színesbőrűt akart letelepíteni az államban, jó magaviselete zálogaként. 1829-ben azonban Cincinnati (Ohio) városa a néger lakosok növekvő számán felháborodva a feketéket érintő törvények megszegésére hivatkozva pogromot rendezett. Ennek keretében a néger lakosság felét Kanadába űzték. Pennsylvania, Rhode Island, Massachusetts és Maine (más, déli államok mellett) a fajkeveredés megakadályozása végett tiltotta a fehérekkel való házasodást.
Az iparosodás előretörése, a gazdálkodás megváltozása hosszú, tartós folyamat eredményeképpen a rabszolgaság fokozatos felszámolásához vezetett Északon, mely a déli államokhoz hasonlóan korábban rabszolgatartó volt.
New Jersey állama például 1788-ban tiltotta be új rabszolgák behozatalát, azt követően, hogy a fehér népesség a polgári forradalom után sokkal gyorsabban nőtt a behurcolt négerek számánál. Ennek oka az volt, hogy a munkáltatók meg tudták fizetni a szabad munkavállalóikat, nem kellett rabszolgákat foglalkoztatniuk. 1804-ben egy új törvénnyel a rabszolgák gyermekei már szabadnak születtek, de a nők 21 éves korukig, a férfiak pedig 25 éves koruk eléréséig szolgálni, inaskodni tartoztak anyjuk rabszolgatartó gazdájának. Az 1804 előtt születetteket rabszolgából átnevezték "bekvártélyozott szolgálóknak" a nők esetében, illetve „élethosszig tartó inasoknak” a férfiaknál. A rabszolgatartást csak 1846-ban tiltották be véglegesen, de akkor még éltek 1804 előtt született rabszolgák, akikre a felszabadítás nem vonatkozott és a polgárháború kitörése idején 18-an még mindig életben voltak közülük.
A jövedelmi és tulajdon viszonyok sérülésével, a gazdasági megalapozottság nélküli abolíció társadalmi nyugtalanságot szított fel a déli államokban. Észak és Dél között nagyon nagyra nőtt a társadalmi, demográfiai különbség. Ennek a különbségnek a jelentőségét gazdasági, megélhetési körülmények nagyították fel és élezték ki. Az 1860-as évekre egyértelmű népességi, gazdasági fölénybe kerülő Észak érvényesíteni akarta érdekeit.
Gazdasági és pénzügyi okok Az ipari termelésben érdekelt Észak, valamint az ültetvényes, rabszolgatartó Dél között a század folyamán egyre élesebb gazdasági ellentétek alakultak ki. Dél nagyrészt földműves társadalmat alkotott. Mezőgazdasági termelésének nagyjából 80%-át exportálnia kellett, mivel azt Észak nem tudta felszívni. Ezért az USA exportjának 75%-át adva árucikkeit a világpiacon értékesítette; ebből származott bevételeinek legnagyobb része. Az északi államok fokozatosan kiépülő ipara protekcionista vámokkal akarta magát védeni a nemzetközi versenytől, főleg az akkoriban a világ műhelyének számító brit ipari potenciáltól. A két országrész között a 19. század elejétől fogva "vámháború" dúlt. Ebben az időben az Egyesült Államokban nem létezett személyi jövedelemadó; a szövetségi állam bevételeit 90%-ban a vámok és illetékek képezték. Ezért a föderalista meggyőződésű elnökök adminisztrációja rendszeresen megpróbálta a vámokat növelni a szövetségi költségvetés bővítésének érdekében.
1818-ban a brit–amerikai háborút követően a kongresszus elhatározta a vámemelést és a vámok mértékét átlagban 20%-ban állapította meg. A déli államok képviselői javarészt egyetértettek az emeléssel, mert a háborús kiadások miatt magas államadósságot csökkenteni kellett. A vám következtében megugró árszínvonal Észak számára bevételnövekedést jelentett, mert belső piacán csökkent a külföldi versenytársak jelenléte, emiatt több árut tudtak értékesíteni, ráadásul növekvő árakon. Délen viszont versenyképesség-romlást és bevételkiesést érzékeltek, noha nem mindenhol egyforma mértékben. Főleg a fontos kikötőkkel rendelkező tengerparti államok, az úgynevezett Mély-Dél szenvedett emiatt, míg a szárazföld belsejében levő államokat kevésbé érintette. 1825-ben a vámokat immár 37%-osra emelték, amitől például Dél-Karolinában a kereskedelem 30%-kal esett vissza. 1828-ban a Kongresszus a hazai ipar védelmében 50%-ra emelte a vámot, melyet Délen hamarosan Vám-szörnyként kezdtek emlegetni.
1832-ben a terhelt Dél-Karolina bejelentette, hogy nullifikálja a szövetségi törvényt, és a kirótt vámot nem hajlandó begyűjteni. Az érdekeit sértő jogok nullifikálására minden államnak joga volt az Alkotmány értelmében. Az Egyesült Államok alkotmányát 13 már létező állam ratifikálta egy olyan garancia ellenében, hogy a szövetségi kormány esetleges jogtiprásai ellen nullifikálással védekezhet. Ezt a jogot a federalista politikusok elvitatták és Andrew Jackson elnök szövetségi erői, valamint a Dél-Karolina állami hadereje között összecsapás fenyegetett. Henry Clay befolyásos whig kongresszusi képviselő és John C. Calhoun volt alelnök, ekkor szenátusi tag által folytatott tárgyalásokon kompromisszumot kötöttek a felek, és a vám 1842-ig fokozatosan visszacsökkent 20%-ra.
Az alacsony vám természetesen megint az északiak érdekeit sértette. 1842-ben a kongresszusi többség hazai iparvédő vámemelést léptetett életbe, melyet főleg a Whig Párt harcolt ki. 1844-ben azonban a whigek elvesztették az elnökválasztást a demokratákkal szemben. 1846-ban a demokraták Walker-vámnak nevezett intézkedése 32%-ról 25%-ra csökkentette a vámokat a Dél érdekében. Az 1850-es években így is masszív költségvetési többlet halmozódott fel évről évre, ezért a többlet szétosztása érdekében az 1857-es vámtörvény 17%-ra csökkentette az átlagos vámtarifát. Ekkoriban a szövetségi vámbevételeknek 87%-a Délen keletkezett.
Ugyanebben az évben azonban bankpánik és gazdasági recesszió sújtotta Európát és az Egyesült Államokat egyaránt. Henry C. Carey protekcionista közgazdász magyarázata szerint ez a vámcsökkentésnek és a szabad kereskedelem fokozódásának volt köszönhető. Ez a magyarázat érthetően megnyerte az iparbárók szimpátiáját és új erőt adott a vámemelési követeléseknek. 1859-ig a demokraták a kongresszusban elkaszálták, obstrukcióval akadályozták az ilyesfajta törekvéseket, azonban az ezt követő kongresszusi választások eredményeképpen a republikánusok teret nyertek a képviselőházban. 1860 májusában a kongresszus megszavazta a 48%-os átlagvámot jelentő Morrill-vám tervezetét, de a demokrata többség által uralt szenátusbizottság keretében továbbra is "fektette" az ügyet. Így a téma fontos kérdéssé vált az 1860-as elnökválasztási küzdelemben. A választást a republikánus Abraham Lincoln nyerte, akinek programjában központi szerepet töltött be az erős vámfalak felhúzása a szavazóbázisának számító Észak érdekében. A nemzeti vámhuzavonát és a minduntalan a rabszolgaság kérdésére kifutó vitát, több évtizedes felfokozott közhangulatot megelégelő déli államokban a politikusok legtöbbje eddigre eldöntötte magában, hogy az Unió egysége fenntarthatatlan a továbbiakban.
Harc Kansasért thumb|left|Az 1855-ös törvények elleni tiltakozó felirat