Karthágói Szent Ciprián (latinul: Thascius Caecilius Cyprianus, görögösen Küprianosz; valószínűleg Karthágó, 200/210 körül – Karthágó, 258. szeptember 14.) Karthágó püspöke, latin nyelvű ókeresztény író, egyházatya és vértanú. 248/249 körül választották Karthágó püspökévé, és tisztségét Valerianus üldözése idején bekövetkezett vértanúságáig viselte.
Ciprián a 3. századi észak-afrikai kereszténység egyik legfontosabb alakja. Jelentősége nem elsősorban elvont dogmatikai rendszeralkotásban, hanem a keresztény közösségeket érintő válságokra adott püspöki, lelkipásztori és egyházfegyelmi válaszaiban áll. Írásai különösen az Egyház egysége, a püspöki hivatal, a bűnbánati fegyelem, a lapsi – vagyis az üldözés alatt hitüket megtagadó, majd visszatérni kívánó keresztények – visszafogadása, valamint az eretnek vagy szakadár közösségekben kiszolgáltatott keresztség érvényessége miatt jelentősek.
Tertullianus után Ciprián a nyugati latin kereszténység egyik legjelentősebb szerzője. Életműve azért is különösen értékes, mert levelezése és traktátusai részletes bepillantást engednek a 3. századi egyház mindennapi kormányzásába, fegyelmi vitáiba, társadalmi gondoskodásába és önértelmezésébe. Tekintélye a későbbi nyugati és keleti hagyományban is megőrződött, bár egyes kérdésekben – mindenekelőtt az eretnekkeresztség ügyében – álláspontját a későbbi katolikus dogmafejlődés nem követte.
Életének forrásai
Ciprián életének és működésének legfontosabb forrásai saját levelei és értekezései. Ezek nem modern értelemben vett önéletrajzi művek, hanem konkrét történeti helyzetekben keletkezett püspöki iratok, körlevelek, vitairatok és lelkipásztori buzdítások. Éppen ezért különösen értékesek a Decius-féle üldözés, a lapsi visszafogadása, a karthágói belső ellenzék, a római novatianista szakadás, az afrikai zsinatok és az eretnekkeresztség-viták történetéhez.
A cipriáni levélgyűjtemény a kiadási és számozási hagyománytól függően 81 vagy 82 iratot tartalmaz; ezek közül nem mind Ciprián saját levele, mert hozzá írt levelek, római vagy afrikai klérustól származó iratok és zsinati állásfoglalások is bekerültek a korpuszba. A levelek a korai latin egyházi adminisztráció, püspöki fegyelem és pasztorális gondolkodás elsőrendű dokumentumai.
Életének korai keresztény életrajzi forrása Pontius diakónus Vita Cypriani című műve. Pontius Ciprián környezetéhez tartozott, ezért közeli és rendkívül értékes tanú, de műve hagiografikus célú: Cipriánt vértanú püspökként és példaképként mutatja be, ezért történeti forrásként óvatosan értékelendő. Vértanúságának eseményeit az Acta proconsularia Sancti Cypriani őrizte meg. Ez a szöveg a kutatásban a hitelesebb vértanúakták közé tartozik, bár fennmaradt alakja keresztény szerkesztés nyomait is viseli.
Későbbi adalékokat közöl Szent Jeromos is a De viris illustribus című művében. A 4–5. századi recepció szempontjából különösen fontos Hippói Szent Ágoston, aki a donatisták elleni vitáiban rendszeresen foglalkozott Ciprián tekintélyével. Ágoston számára Ciprián egyszerre volt nagy tiszteletnek örvendő vértanú és olyan egyházatya, akinek az eretnekkeresztségről vallott álláspontját nem tekintette követendőnek.
Történeti háttér
A 3. századi Észak-Afrika a latin kereszténység egyik legfontosabb központja volt. Tertullianus, Ciprián és később Ágoston is ebben a kulturális és egyházi közegben működött. Karthágó nemcsak politikai és kereskedelmi szempontból volt jelentős város, hanem a latin nyelvű keresztény irodalom egyik legkorábbi és legtermékenyebb műhelye is.
Ciprián püspöksége idején a keresztény közösségek már szervezett klérussal, püspökkel, presbiterekkel, diakónusokkal, özvegyekkel, szegénygondozással és saját belső fegyelmi gyakorlattal rendelkeztek. A püspök a 3. századi keresztény közösségben nem pusztán igazgatási vezető volt, hanem a helyi eucharisztikus közösség tanítója, pásztora és fegyelmi bírája. Ezért a püspöki tisztség körüli viták nem egyszerű személyi konfliktusok voltak, hanem az Egyház egységét és látható rendjét érintő kérdések.
Kronológiai áttekintés
Év Esemény 200/210 körül Ciprián valószínűleg Karthágóban vagy annak környékén megszületik. 245/246 körül Megtér, megkeresztelkedik, és keresztényként megkezdi írói működését. 248/249 körül Karthágó püspökévé választják. 249/250 Decius áldozatbemutatási rendelete súlyos válságot idéz elő a keresztény közösségekben. 250–251 Ciprián rejtekhelyről irányítja egyházát; kibontakozik a lapsi visszafogadásának vitája. 251 Kornél római püspökké választása és Novatianus ellenpápaként fellépése után Ciprián Kornél mellett foglal állást. 252–254 körül Járvány sújtja Karthágót és a birodalom több részét; Ciprián megírja a De mortalitate és a De opere et eleemosynis című műveket. 255–256 Afrikai zsinatok tárgyalják az eretnek vagy szakadár közösségekben kiszolgáltatott keresztség kérdését. 257 Valerianus üldözése idején Cipriánt Curubisba száműzik. 258. szeptember 14. Karthágó közelében lefejezik.
Élete
Származása, műveltsége és megtérése
Ciprián valószínűleg Karthágóban vagy annak közelében született a 3. század elején. Származásáról kevés biztos adat maradt fenn. A modern szakirodalom rendszerint romanizált észak-afrikai előkelő családból származóként írja le; a pun vagy berber háttér lehetősége felmerül, de ezt a fennmaradt források alapján nem lehet pontosan igazolni.
A késő antik Karthágóban nagy tekintélye volt a retorikai képzésnek. Ciprián megtérése előtt a szónoki, jogi és irodalmi műveltség világában mozgott; a hagyomány rétorként, a közéletben jártas, művelt férfiként mutatja be. Az a régebbi állítás, hogy a Thascius név gúnynév vagy csúfnév lett volna, nem tekinthető bizonyítottnak, ezért a modern összefoglalások inkább eredeti névelemeként kezelik.
A hagyomány szerint megtérésében nagy szerepe volt egy Caecilius nevű keresztény presbiternek, akinek emlékére Ciprián felvette a Caecilius nevet. Keresztségét többnyire 245 vagy 246 körülre teszik. Az Ad Donatum című művében megtérését belső újjászületésként írja le: a keresztségben kapott új élet után elfordult korábbi életmódjától, és a keresztény hitben találta meg életének új rendjét.
A hagyomány szerint vagyonából bőkezűen juttatott a szegényeknek. Ez nem pusztán magánaszketikus gesztus volt: a 3. századi egyházban a szegények, özvegyek, betegek, bebörtönzöttek és üldözöttek támogatása a helyi keresztény közösség egyik legfontosabb feladata volt. A püspök felelőssége ezért nemcsak tanításra és liturgiára, hanem szociális gondoskodásra is kiterjedt.
Püspökké választása
Ciprián viszonylag röviddel megtérése után került egyházi szolgálatba. Előbb diakónussá, majd presbiterré szentelték, végül 248/249 körül Karthágó püspökévé választották. Gyors előmenetele egyesekben ellenérzést válthatott ki, amit későbbi konfliktusai részben felerősítettek.
Ciprián levelei alapján a 3. századi afrikai gyakorlatban a püspöki tekintély nem elszigetelt személyes döntéshozatalként, hanem a klérussal, a hitvallókkal, a püspöktársakkal és a hívő néppel való egyeztetésben működött. Ez nem jelent modern értelemben vett demokratikus egyházkormányzatot, de azt igen, hogy a püspöki döntéseknek a közösség hitbeli és fegyelmi rendjében kellett gyökerezniük.
Karthágó püspökeként Cipriánnak kiemelkedő regionális tekintélye volt Africa Proconsularis, Numidia és Mauretania püspökei között. Ezt azonban nem szabad a későbbi metropolitai vagy pápai joghatóság kategóriáival egyszerűen azonosítani. A karthágói püspök zsinatokat hívott össze, levelezésével széles körű befolyást gyakorolt, és az afrikai egyház egyik természetes központja volt, de tekintélye a 3. században még nem a későbbi kánonjogi formák szerint működött.
Decius üldözése és a lapsi kérdése
Ciprián püspökségének első nagy válsága Decius rendelete volt. 249/250-ben Decius a birodalom szabad lakosait és a helyi hatóságok által ellenőrzött közösségeket nyilvános áldozatbemutatásra kötelezte. A rendelet nem kifejezetten keresztényellenes törvényként maradt fenn, hanem a római vallási és politikai lojalitás általános próbájaként: a lakosoknak áldozniuk kellett a római isteneknek és a birodalmi rendért. A keresztények számára azonban ez bálványimádásnak és hitehagyásnak számított, ezért a rendelet a keresztény közösségeket súlyos üldözésként érintette.
A rendelet különlegessége abban állt, hogy a korábbi, többnyire helyi jellegű keresztényellenes fellépésekkel szemben ez volt az első birodalmi léptékű, hatóságilag szervezett üldözés, amely a keresztények tömegeit kényszerítette nyílt döntésre. Az áldozatot bemutatók igazolást, úgynevezett libellust kaptak. A fennmaradt egyiptomi papiruszok alapján ezek rövid hatósági tanúsítványok voltak, amelyek igazolták, hogy az illető eleget tett a rendeletnek.
A válság során több csoportot különböztettek meg. A confessores, vagyis hitvallók azok voltak, akik hitükért börtönt, kínzást, vagyonvesztést vagy más szenvedést vállaltak, de nem haltak vértanúhalált. A ténylegesen áldozatot bemutatókat sacrificati néven emlegették. A tömjént égetőket gyakran thurificati vagy turificati néven különböztették meg. Azokat, akik tényleges áldozatbemutatás nélkül, vesztegetéssel vagy hamis tanúsítással próbáltak igazolást szerezni, libellaticinek nevezték. Mindnyájan a lapsi, azaz „elbukottak” tágabb körébe tartoztak.
Az üldözés idején Ciprián nem maradt nyilvánosan Karthágóban, hanem rejtekhelyről irányította egyházát. Kortársai közül egyesek távollétét vitatták, sőt ellenfelei gyávaságként értelmezték. Ő azonban leveleiben pásztori indokokkal védekezett: nem önkéntes mártíromságkeresést tartott feladatának, hanem a közösség irányítását, a szegények gondozását, a bebörtönzöttek támogatását és az egyházi fegyelem megőrzését.Cyprianus: Epistulae 5–43, in:
A hitvallók különleges lelki tekintéllyel bírtak a közösségben, mert szenvedésüket sokan a vértanúság előszobájának tekintették. Ezért volt nagy súlya annak, amikor egyes hitvallók libelli pacis, vagyis „békelevelek” formájában ajánlást adtak az elbukottak gyors visszafogadására. Ciprián nem magát a hitvallók tekintélyét tagadta, hanem azt, hogy püspöki vizsgálat és bűnbánati fegyelem nélkül dönthettek volna a kiengesztelésről.
A válság kezelésében három irány rajzolódott ki. Az engedékenyebb, laxista csoport a gyors visszafogadást támogatta, gyakran a hitvallók békeleveleire támaszkodva. A mérsékelt püspöki irány – amelyhez némi habozás után Ciprián is csatlakozott – az elbukottak visszafogadását nem zárta ki, de azt bűnbánathoz, püspöki mérlegeléshez és az egyházi rend helyreállításához kötötte. A másik végletet a rigoristák jelentették, akik szerint az apostata keresztények teljes egyházi kiengesztelése életük során nem volt megengedhető, hanem legfeljebb Isten végső ítéletére lehetett bízni őket.
Az ókeresztény bűnbánati fegyelem szigora miatt a lapsi kérdése nem volt egyszerűen „gyónási” probléma a szó későbbi értelmében. A keresztség utáni súlyos bűnök – különösen a hitehagyás, a gyilkosság és a házasságtörés – bocsánata az első századokban súlyos teológiai és fegyelmi kérdés volt. Ciprián ezért egyszerre akarta megőrizni a hit megtagadásának súlyát és a bűnbánók visszatérésének lehetőségét.
A Felicissimus-féle konfliktus és a novatianista szakadás
A Decius utáni fegyelmi válság Karthágóban belső ellenzéket is előidézett. Ciprián helyi ellenfelei között szerepelt Novatus presbiter és Felicissimus, akik a püspöki tekintélyt megkerülve támogatták az elbukottak gyorsabb visszafogadását. A konfliktus részben a bűnbánati fegyelemről, részben az egyházi vagyon és segélyezés kezeléséről, részben pedig Ciprián gyors püspökké emelkedéséről szólt.