Muhammad Anvar asz-Szádát (arabul: محمد أنور السادات), közismertebb, bár helytelen változatban: Anvar Szadat (Mit Abu I-Kóm, 1918. december 25. – Kairó, 1981. október 6.), egyiptomi politikus, katonatiszt, Egyiptom harmadik elnöke 1970-től 1981-es meggyilkolásáig. Oszlopos tagja volt annak a Szabad Tisztek Mozgalmának, amely az 1952-es forradalomban megbuktatta az egyiptomi királyt, majd eltörölte a monarchiát és véglegesen felszámolta a brit befolyást, valamint közeli bizalmasa Gamal Abden-Nasszernek, a huszadik század legjelentősebb arab politikusának, akit az elnöki poszton követett.
Tizenegy éves elnöksége alatt sokat változtatott Egyiptom politikáján, többek között visszaállította a többpártrendszert és engedélyezte a külföldi magánbefektetéseket. A jom kippuri háborúban betöltött szerepe hőssé tette Egyiptomban, rövid időre pedig az arab világban is.
Izrael elismeréséért és a Camp David-i egyezmény aláírásáért megkapta a Nobel-békedíjat, de ezek ugyanakkor népszerűtlenné tették sok arab szemében (következményként Egyiptom tagságát az Arab Ligában egy időre felfüggesztették). Szadat egyik merénylője, Haled el-Iszlámbúli elmondása szerint tettük hátterében főként az egyiptomi–izraeli békeszerződés állt.
Ifjúsága Családi háttere Apja, a Mit Abu l-Kómban élő Muhammad Muhammad asz-Szádáti elemi iskolát végzett, és tolmácsi feladatokat ellátó altisztként a Nílus-deltában kutató brit orvosi alakulathoz csatlakozott. Első feleségét még lakhelyén vette el, de róla semmit sem tudunk; második felesége, a későbbi elnök anyja egy felszabadított afrikai rabszolga lánya volt, akitől örökölte sötét bőrszínét. Miután Szádátí alakulatát áthelyezték az akkor közös angol-egyiptomi ellenőrzés alatt álló Szudánba, ő feleségével együtt a katonákkal tartott. Kiküldetése alatt négy gyermekük született, akiket anyjuk hazautazott megszülni, majd az energikus nagymamára bízta őket elválasztásuk után, és visszatért a családfőhöz. Anvar volt a frigy második gyümölcse; nevét az ifjútörök Enver pasáról kapta (hasonlóan a Talát pasáról elnevezett bátyjához, illetve a Mustafa Kemal Atatürk után elnevezett öccséhez).
Gyermekévei Anvar, aki egészen az 1952-es forradalomig apja asz-Szádátí nevét használta, helyben tanult meg írni-olvasni, majd egy évet a közeli kopt keresztény iskolában töltött, ahol muszlim létére jobb híján egy ideig a padot koptatta.
Későbbi visszaemlékezéseiben kitüntetett szerep jut az első hét évnek. A felhőtlen, gondtalan, egyszerű élet, a sokat hangsúlyozott fellah-közeg sokszor indította nosztalgiára elnökként. Építtetett is egy rezidenciát szülőfalujában, ahol tartózkodva egyszerű köpenyt viselt, és sokat meditált – eközben tanulságos szavakkal fordult népéhez a rádión keresztül. Memoárjaiban kiemelt szerep jut a faluban igen tekintélyes nagyanyjának, akinek politikai szerep is jutott: annak idején a britek ellen lázadó Ahmed Orabi munkatársaként dolgozó nagybátyja nevelte fel, és sokat mesélt a felkelésről, illetve a környékbeli „mártírokról” (például egy bizonyos Zahránról, akit a britek felakasztottak). Ebben az időben ugyanis Egyiptom gyakorlatilag Nagy-Britannia gyarmata volt, amit Szadat – gyermekkori előzmények alapján is – felnőve hevesen ellenzett.
A fővárosban A családfőt 1925-ben Kairóba helyezték át, és az idősebb Szádátí ezúttal családját is magával vitte. Itt hamarosan két újabb feleséget is szerzett magának, és gyermekei száma 13-ra emelkedett. A családi hierarchiában Anvar fekete bőrű anyja és gyermekei a legalsó helyet foglalták el, ami mély nyomokat hagyott a későbbi elnökben. Hiányzott a barátságos falusi légkör, ahol egy kissé fel is néztek az „effendi családjára”. Ráadásul a kairói tanulmányok már nem mentek olyan fényesen, mint a falusi elemi iskolában: Anvar a középiskolát három tanintézmény között oda- és visszairatkozva tudta befejezni. Ettől kezdve egyre inkább az önképzés híve lett, és valóban sokat is olvasott. Később – propagandisztikus okokból is – sokszor kifejezte bizalmatlanságát az értelmiséggel kapcsolatban, mint a „nép egyszerű fia”.
A kamasz és ifjú Szádátíban mindinkább elmélyült a britellenes érzület, bár Egyiptom függetlenségének eszméjén kívül nem volt szilárd ideológiai háttere: egyaránt méltányolta Mahátma Gandhi, Kemal Atatürk, Adolf Hitler és a Muszlim Testvériség tevékenységét, és később sem válogatta meg, hogy kikkel szervezkedjen. Számos tüntetésen vett részt, és különféle demonstrációs módszerekkel próbálkozott (14 évesen például az Egyiptomban járó Gandhit kezdte utánozni).
A seregben A fordulópontot az jelentette a fiatalember életében, hogy altisztképző akadémiát nyitottak, ahova az alsóbb néprétegek fiai is bekerülhettek, ugyanis a britek érdeke az volt, hogy a Birodalom számára minél nagyobb létszámú és modernebb egyiptomi sereg álljon rendelkezésre. Szádátí protekcióval került be. A másfél évnyi képzés után hadnagyi rangban kezdett szolgálni Dél-Egyiptom Mankabád városában, ahol több, hasonlóan britellenes, fiatal tiszttársával (köztük a karizmatikus Gamal Abden-Nasszerrel) együtt üres óráikban a politikai helyzetről vitatkoztak, és megvetették a későbbi Szabad Tisztek Mozgalmának alapját. (Minden valószínűség szerint Nasszer volt a főszervező, bár későbbi életrajzában Szadat magát tüntette fel afféle ideológiai mérvadóként.)
Szervezkedés Az ezt követő években a tettvágytól égő Szadatot megkereste a világot iszlám fundamentalista módon átalakítani kívánó Muszlim Testvériség, egyenesen Haszan el-Banna kereste fel. A vallásos, fiatal tisztet nem szervezték be, bár lelkesedett a mozgalom céljaiért. A kísérletnek az vetett véget, hogy Szadatot – valószínűleg tudva a találkozókról – áthelyezték Marsza Matrúhba, a Földközi-tenger partjára. A közben kitört II. világháborúban hamarosan megnyílt az afrikai hadszíntér, és az Erwin Rommel vezette Német Afrika-hadtest diadalmas előrenyomulásán felbuzdulva Szadat kémtevékenységbe kezdett. Dilettáns intézkedései és nevetséges szervezkedései azonban semmiféle eredményt nem hoztak, de 1942-ben bebörtönözték. Mivel azonban egy ideje a királyi titkosszolgálat, az Egyiptomi Vasgárda is kapcsolatot tartott vele, nem túlzottan súlyos körülmények közé került, mint az később részletekben publikált börtönnaplójából kiderül. Az igencsak laza fogságból, ahol többek között színdarabot írt és rendezett, illetve megtanult németül (amiért Henry Kissinger később elismerőleg szólt róla), 1944-ben kétszer is kiszökött: először demonstratív céllal, miután önként visszatért a fogdába, másodszor pedig az éhségsztrájk miatt a kórházba szállították, ekkor szökött meg végleg. 1945-ig, amíg fel nem oldották a statáriumot, illegalitásban élt Háddzs Muhammad néven, szakállt növesztve.
A névtelen Szadat Merénylő és forradalmár A háború végeztével Szadat ismét visszakerült a föld alatti szervezetek, iszlamista, britellenes és forradalmár csoportok szövevényébe. 1946-ban ismét börtönbe került britbarát politikusok elleni merényletekben való részvételért (ő leginkább felbujtóként, tervezőként vett ezekben részt). 1949-ben, szabadulása évében elvált első asszonyától, Ikbál Mádítól, akitől három lánya született, és feleségül vette élete párját, a máltai származású, de magát angolnak valló Dzsíhánt, akitől három lánya és egy fia született.
Ebben az időben különféle vállalkozásokba fogott, de üzlettársai rendszerint kijátszották. Végül kérte visszavételét a seregbe, amit vasgárdista kapcsolatai el is intéztek számára, és a Sínai-félszigetre helyezték. Eközben Nasszer már komoly szervezkedést hajtott végre, és javaslatára a Szabad Tisztek Mozgalma befogadta az egyébként megbízhatatlannak tartott, de az udvarhoz fűződő kapcsolatai miatt értékes Szadatot.
1952. július 23-án a Szabad Tisztek átvették a hatalmat, amiről Szadat – akit Kairóba hívtak, de nem találkozott senkivel, ezért családjával moziba ment – gyakorlatilag lemaradt. Saját emberei majdnem letartóztatták, mert még a jelszót sem tudta, de végül rábízták a hatalomátvétel rádión keresztül történő bejelentését. Fárúk egyiptomi király alexandriai búcsúztatásán is jelen volt, ahol elájult.
A politikus Szadat, bár a Mozgalom végrehajtó tanácsában tag volt, semmiféle hatalommal nem rendelkezett az Egyiptomi Köztársaságban. Jelentéktelen propagandaszerepeket és kulturális funkciókat kapott (ő lett az egyik új kormánylap, az al-Gumhúrija (A Köztársaság) szerkesztője), és mindenben támogatta Nasszert, aki a „Bik-Bik basi” (Igen-igen ezredes) gúnynevet ragasztotta rá. Szadat stratégiája mégis bevált, ugyanis az 1960-as évek második felére Nasszer barátjává nőtte ki magát.
1959-ben az egyiptomi képviselőház elnöke lett. Szadatnak nagy szerepe volt abban, hogy Nasszer nagy erőkkel avatkozott be a jemeni polgárháborúba, amely vállalkozás végül pénzpocsékolásnak bizonyult. 1969-ben a megromlott egészségű Nasszer váratlanul kinevezte alelnökévé rabati útja előtt, ám baklövései miatt (egy zsarolással fűszerezett gyanús ingatlanügylet és a Nasszer által elfogadott Rogers-terv elutasítása) közelgett bukásának ideje. Ebben Nasszer halála (szeptember 28.) akadályozta meg.
Szadat elnöksége A hatalom megszilárdítása Szadat ügyvezető elnök lett, október 15-én pedig megválasztották az elhunyt politikus utódjának. Helyzetére és ismertségére jellemző, hogy a CIA szakértői nem egészen hat hónapot adtak neki, míg egy erősebb vezető megdönti a hatalmát.
Szadat elnök elnöksége kezdetén mindent megtett a nasszeri tömegpárt, az Arab Szocialista Unió soraiban támogatást kereső volt miniszterelnök, Ali Szabri és többi potenciális ellenfele ellen. 1971 májusában titokban még azt is felajánlotta a térségben tartózkodó amerikai külügyminiszternek, William Rogersnek, hogy hátat fordít a szovjeteknek, akik ellenfelei mögé álltak. Az amerikai külügy nem tudta mire vélni a felajánlást, mivel nem voltak információi arról, hogy mire számíthat az ismeretlen Szadattól. bélyegkép|400px|Az 1971. január 15-én hivatalosan átadott, szovjet támogatással épült asszuáni gátnál felállított orosz-arab kétnyelvű emlékmű, rajta Nasszer és Szadat képmása Az elnök végül megőrizte és megerősítette hatalmát. Az 1970-ben politikailag aktív 26 Szabad Tiszt közül csupán 8 került az új elitbe, sokan elhallgattak, néhányan pedig Szadat ellenzékének vezetői lettek (így Hálid Muhji ad-Dín a baloldalon, Kamál ad-Dín Huszejn pedig a nacionalistáknál). Ez azzal is együtt járt, hogy a katonai elem is visszaszorult a vezető körökben. Természetesen továbbra is voltak ős-szadatista tisztek: Hoszni Mubárak alelnök, Ahmed Iszmáíl Ali, Abd al-Gáni al-Gamaszi és Kamál Haszan Ali, de sokkal nagyobb súlyt kapott a technokrata nagypolgári elem: Abd al-Azíz Hidzsázi, Mamdúh Szalím és Musztafa Halíl miniszterelnökök, Iszmáíl Fahmi külügyminiszter, Abd al-Munim Ajszúni miniszterelnökhelyettes, Ahmad Izz ad-Dín Hilál olajügyi miniszter és Ahmad Szultán hadügyminiszter mind-mind nagy hatalommal bírtak. Még ezen a belső körön belül is volt azonban egy csoport, az agrár- és ipari elit, akik talán a legközelebb álltak Szadathoz. Legjelentősebb képviselőik a multimilliomos iparmágnás Oszmán Ahmed Oszmán és a nagybirtokos Szajjid Marei voltak. Mindketten összeházasították egy-egy fiukat Szadat egy-egy lányával, így gyakorlatilag az elnök családjának tagjai lettek. Oszmán egy ideig az újjáépítési miniszteri posztot töltötte be, és hozzátartozóit is jövedelmező pozíciókba juttatta, Szajjid pedig több alkalommal vezette az elnök pártját.
Belpolitika