A Jules és Jim (Jules et Jim) 1962-ben bemutatott, fekete-fehér francia film, rendezőjének és narrátorának, François Truffaut-nak a harmadik új hullámos filmje.
Filológia értékű érdekesség, hogy a film alapjául szolgáló irodalmi művet – Henri-Pierre Roché alkotását – Szabó István fordította magyarra.
Alapmű: Henri-Pierre Roché: Jules et Jim Henri-Pierre Roché,Henri-Pierre Roché (1879. május 28. – 1959. április 9.) francia író, aki részese volt a párizsi művészet avantgárd és a Dada mozgalmainak. az életművész, utazó, jó tollú amatőr író, műgyűjtő szoros kapcsolatban állt a századelő több modern festőjével – egyes elbeszélések szerint ő mutatta be Picassot Gertrude Steinnek, együtt járt ökölvívó edzésekre Georges Braque-kal. Roché élt-halt a nőkért, két-három állandó szeretője mellett mindig is voltak futó kapcsolatai. 1901-től hatvan éven át vezetett naplójában, amely csak 1990-ben jelent meg nyomtatásban, aggályos pontossággal hódításait is feljegyezte. Henri-Pierre Roché 1959-ben bekövetkező halála után Truffaut saját pénzen gépírónőt fogad, hogy a kéziratot megmentse a pusztulástól. De a gépírónő – lásd Truffaut A férfi, aki szerette a nőket filmjét – két év munka után egy szép napon felmondott, annyira zavarta ennek a XX. századi Don Juannak a „tudattalan szívtelensége”. Truffaut tíz év múlva leforgatott még egy Roché-adaptációt, ez a Két angol lány és a kontinens (Les deux anglaises et le continent, 1971).
Roché regénye, amelynek szintén Jules et Jim a címe, 1953-ban jelent meg,Magyar nyelven 1993-ban adták ki. 1955 végén kerül Truffaut kezébe, amikor a leárazott könyvek közt keresgél a Palais-Royal előtti könyvkereskedésben. A műnek, amely a rangos Gallimard-nál jelent meg, alig volt visszhangja, és feltehetően el is felejtették volna, ha a későbbi film fel nem hívja rá a figyelmet. Truffaut úgyszólván első olvasásra felfedezi benne az adaptáció lehetőségét, és azonnal felveszi a kapcsolatot az akkor hetvennyolc éves szerzővel. A regény erősen életrajzi, Roché valóban hármasban élt egy másik férfival (Franz Hessel íróval) és feleségével, Helen Grunddal. Roché nem érte meg a premiert, ami Truffaut-t roppant szomorúsággal töltötte el, nagyon szerette volna látni, hogy mit szól az író az adaptációhoz, de Grund még igen, és elismerte, hogy több esemény is megtörtént a valóságban. Vallomásos, naplószerű regényében Roché több figyelmet szentel a két férfi barátságának.
Az olvasmányélményeiből filmötletet merítő Truffaut valósággal rajongott Roché regényéért. Hogy mi ragadta meg Truffaut-t a történetben? Legelőször a hang, a stílus, de nyilván az is, hogy háromszög-történet áll a középpontjában: a rendező, akinek nem is egy párhuzamos kapcsolata van a gyereket váró felesége mellett, nyilván önmagára ismert a történetben.
„Amikor felfedeztem a könyvet [...] valójában a címére figyeltem fel, és az ajánlásra, amely szerint ez egy hetvenhét éves ember első regénye. Ez nagyon kíváncsivá tett. Szeretem a »megélt« elbeszéléseket, az emlékiratokat, a visszaemlékezéseket, az életüket elmesélőket. A könyvet csodálatosnak találtam: megkapott mind a helyzetek pikantériája, mind a történet egészének tisztasága. Azt gondoltam, nem lehet filmen visszaadni, amíg csak később nem láttam UlmerEdgar Georg Ulmer (1904. szeptember 17. – 1972. szeptember 30.) zsidó-morva, osztrák-amerikai filmrendező, aki főként Hollywood B-filmeken és más alacsony költségvetésű produkciókon dolgozott. Stílusos és különc munkáit a nyugdíjba vonulását követő években nagyra értékelték a szerzőelméletet valló filmkritikusok. The Naked Dawn filmjét. Ez egy olcsó western, de negyedórán keresztül mutat egy nőt, aki nem tud választani két egyformán rokonszenves férfi közül, akárcsak a Jules és Jimben, és ugyanannyi üdeséggel.”
Bár a könyv 1955-ben került a kezébe, Truffaut egyelőre nem érzi magát érettnek a regényadaptációra, ezért az ötletet – amin majd 1956-ban és 1957-ben is sokat dolgozik – elteszi a későbbi évekre. Filmrendezői tapasztalatlansága mellett főleg az lehetett a probléma, hogy mindenképp szakítani akart az irodalmi átdolgozások általa is sokat bírált akkori gyakorlatával. Truffaut inkább az egymással váltakozó dialógusnak és narrátori felolvasásnak híve, ő mindig is idegenkedett az adaptáció hagyományos – kizárólag a dialógusra építő – koncepciójától. A tervet csak 1960 szeptemberében veszi újra elő, ekkor határoz úgy, hogy Catherine-nak két igen különböző férfi, két jó barát iránt érzett egyidejű szerelmére hegyezi ki a történetet: Jim francia, Jules német; Jim afféle nőcsábász dandy, művelt és elegáns, Jules viszont szelíd, naiv és nagylelkű férfi. Catherine-t végül az utóbbi veszi feleségül, és lesz az apja a nő Sabine nevezetű kislányának. De a forgatókönyv még mindig sántít egy kicsit. Ezért Truffaut, 1961 januárjában, a Párizs a miénk forgatókönyvírójához, Jean GrubichhozJean Gruault (1924. augusztus 3. – 2015. június 8.) francia forgatókönyvíró és színész. 1960 és 1995 között huszonöt filmet írt. Az 1980-ban a Mon oncle d'Amérique című filmért Oscar-díjra jelölték a legjobb eredeti forgatókönyv kategóriában. fordul segítségért.
Forgatás Truffaut 1957-ben ismeri meg Jeanne Moreau-t, az 1960-as végére kerülnek közel egymáshoz. Moreau ekkor lesz híressé, Brigitte Bardot mellett a francia mozi másik nagy sztárja. Jeanne Moreau már a Négyszáz csapásban is felbukkan egy pillanatra. Ő volt az első igazi sztár Truffaut életében, ő itatott vele először pezsgőt, ő fedeztette fel vele Henry Jamest. Könnyen lehet, hogy a becsvágyát is ez a barátság vagy szerelem szabadította fel benne. Akárhogyan is, Truffaut-nak minden vágya, hogy újra forgathasson, mégpedig Jeanne Moreau-val a főszerepben.
Truffaut a forgatás előtt néhány hetet tölt a Francia Riviérán. Találkozik Jeanne Moreau első férjével, Serge Rezvanival. Így kerül majd a filmbe a volt férj szerezte Les tourbillon de la vie című sanzon, amely szövegével és dallamával jó kifejezője a film központi témájának, vagyis a szenvedélyek destruktív erejének. Ez a néhány hét az egyik legfelajzottabb, legharmonikusabb és legfiatalosabb időszak Truffaut életében. Mintha a jelenlevők szükségét érezték volna, hogy előre átéljék mindazokat az érzelmeket és helyzeteket, szorongásokat és fájdalmakat, amiket Truffaut épp a tervezett filmben készül ábrázolni.
A forgatás 1961. április 10-én kezdődött a normandiai tengerparti Saint-Pierre-du-Vauvray-ban, ahol Truffaut, három évvel korábban, a Négyszáz csapás utolsó képsorát forgatta. A rendező ideges, csupa feszültség, csupa kétség. „Még szerencse – meséli később –, hogy ilyenkor Jeanne Moreau mindig lelket öntött belém. Színészi és asszonyi tulajdonságainak hála a szeszélyesen szenvedélyes, őrült és imádni való Catherine a szemünk láttára vált hiteles és hihető valósággá. Jeanne Moreau első pillanattól fogva hitt a filmben. És mintha a stáb, a filmbeli cselekménnyel párhuzamosan, a valóságban is átélte volna a „bonyodalmat”: „A férfiaknak nem volt könnyű dolguk – emlékszik vissza Liliane David, Truffaut akkori barátnője –, szinte mindegyik belezúgott Jeanne Moreau-ba. Néha euforikus volt a hangulat, néha meg feszélyezett, majdhogynem drámai.”
„Talán mert egy öregember írta, a Jules és Jim számomra himnusz az élethez. Ezért hosszú időközöket akartam érzékeltetni, amit a gyerekek születése jelez, de megszakít a háború, a halál, amelyek teljesebb jelentést adnak egy egész életnek. Talán nagyravágyás volt öreguras filmet készíteni, de a távlat elbűvölt, és így egy bizonyos távolságot tudtam tartani.” – mondta Truffaut.
„Ezt a filmet úgy próbáltam tető alá hozni mintha már ősz öreg ember volnék, mintha a végére értem volna az életemnek.”Truffaut a Henri-Pierre Rochénak szentelt esszéjében „Most fordul elő velem harmadszor abban a hiszemben vágok bele egy filmbe, hogy csupa derű lesz, és csak menet közben veszem észre, hogy egy valami mentheti meg, a mélabú...”Truffaut levele 1961 októberében egyik barátjának. – írja leveleiben Truffaut.
A Jules és Jim olyan kicsi költségvetéssel készült, hogy a stáb mindössze 15 embert számlált, és egy adott ponton elfogyott a pénz. Jeanne Moreau, aki akkor már befutott színésznőnek számított, tehetségén kívül a saját pénzével is beszállt, hogy kisegítse a produkciót. Sőt, a Rolls Royce-át is odaadta kelléket meg felszerelést szállítani, meg az étkeztetést is megoldotta időnként, például annál a jelenetnél, amikor Jim meglátogatja Jules-t és Catherine-t Németországban. Cserébe megtarthatta a filmben viselt ruhái nagy részét. Moreau elkötelezettségére jellemző, hogy az egyik forgatási napon maga kellett beleugorjon a folyóba, mert a dublőrje matt részegen érkezett meg a forgatásra. Moreau meghűlt, és két napot feküdt betegen, mielőtt újból forgathattak volna.
Az újhullámos operatőr, Raul Coutard teljesen új felszerelésekkel kísérletezett a forgatáson, még biciklire is szerelt kamerát. Ekkor váltak elérhetővé az egészen könnyű és kicsi felvevőgépek.
„A Jules és Jim forgatása közben ébredtem rá, – írja Truffaut – hogy eddigi filmjeimben éppen az a közös, hogy melodrámai témára épülnek. A Négyszáz csapás tulajdonképpen egy olyan gyerek története, akit nem szeretnek. A Lőj a zongoristára! egy lesüllyedt zongoraművészről szól, a Jules és Jim pedig egy asszonyról, aki két férfit szeret, és ebbe belehal.”
Az utolsó képsorokat június közepén rögzítik filmszalagra. A jelenetek összeállításakor kiderül, hogy a film első változata két és fél órás. De nemcsak a tömörítés a probléma, hanem az is, hogy a Georges Delerue szerezte kísérőzenét a kísérőszöveg időnként elnyomja. Truffaut végül merész megoldást választott, elmozdította a hangot, vagyis hol előrébb, hol hátrább tolta a képhez képest. A filmnek egyébként a véletlen is kezére játszott. Amikor Jeanne Moreau az emlékezetes Rezvani-sanzont énekli, egyik felvételen véletlenül összekeveri a strófákat, az utolsót énekelve az utolsó előtti helyett. Amikor észreveszi a tévedést, mint igazi profi, nem hagyja abba, csak körkörös kézmozdulattal jelzi a rendezőnek a hibát. Truffaut végül mégis ezt az „elrontott” felvételt illesztette a filmbe, meglehet, azért is, mert észrevette a tudattalan gesztusnak a cselekményre utaló mélyebb jelentését.
Bemutató és utána A filmnek 1962. január 24-én volt a hivatalos bemutatója, három hónapig vetítették a párizsi mozikban. Truffaut annyira ideges volt, hogy a saját filmjének bemutatója helyett inkább beült egy Marx fivérek filmre. A bemutatón inkognitóban ott volt az idős Helen Hessel, aki a regény- és filmbéli Catherine-t inspirálta. A fogadtatás Franciaországban közepes, külföldön – Németországban, Angliában, Belgiumban és Svédországban – viszont óriási a siker. A filmet Olaszországban kis híján betiltják, és a hatóságok csak néhány jelentős személyiség (Alberto Moravia és Roberto Rossellini) erélyes tiltakozására adták ki a vetítési engedélyt. A film a rendező barátainak is tetszik: Raymond Queneau, Jacques Audiberti, Jean Cocteau – mindenki szuperlatívuszokban áradozik róla. Jean Renoir is, akinek elismerő levelét Truffaut évekig őrzi majd a zakója belső zsebében: „a Jules és Jim olyan pontos ábrázolása a jelenkori francia társadalomnak, amilyenhez foghatót még nem láttam moziban. Azzal, hogy 1914-re datálja a cselekményt, csak még hitelesebb színezetet ad a képnek, ez a mai mentalitás és viselkedésmód ugyanis egyidejű a fényes rézabroncsoknak az automobilok karosszériáin való megjelenésével.”