Jean Léopold Nicolas Frédéric Cuvier,Található olyan forrás, amely feltünteti születési neveként a Johann Leopold Nicolaus Friedrich Küfer formát Példa erre a német hangzású névváltozatra. Gyermekkorában a hugenották üldözése miatt német fennhatóság alatt élt és ifjúként egyfajta franciaellenesség is kialakult benne. Egy volt iskolatársának, C. H. Pfaffnak 1788. május 30-án így írt Mömpelgardból: „Nincs időm hosszú levelet írni, a franciák terhemre kezdenek válni...” és egy évvel később, 1789. július 16-án ugyanennek írta: „Noha te, mint én is, idegen vagy Franciaországgal szemben” - de az idő haladtával még jóformán a német nyelvet is elfeledte és talpig franciává vált. aki korán elhunyt bátyja után nevét, a Georges-ot felvéve a Georges Léopold Chrétien Frédéric Dagobert Cuvier-re változtatta, de röviden Georges Cuvier néven ismert (Montbéliard, 1769. augusztus 23. – Párizs, 1832. május 13.) francia zoológus, geológus, az összehasonlító anatómia megalapítója, az őslénytan úttörője és korának egyik legnagyobb természettudósa. Pierre-Paul Royer-Collard az intelligencia Napóleonjának nevezte, míg Franciaországban sokan kora Arisztotelészeként üdvözölték.
A 19. század első felében vezető alakja volt azoknak a természettudományi kutatásoknak, melyek az élő állatokat és a fosszíliákat, más nevén az ősmaradványokat kutatta. Képes volt arra, hogy néhány darab csontból rekonstruáljon egy teljes élőlényt, amiből aztán még következtetéseket is levont az állat életmódját illetően. Ehhez nagy segítséget jelentett, hogy felismerte a részek viszonossági elvét, a korrelációs törvényt, mely szerint az állat egy adott része a test valamennyi többi részét is meghatározhatja.
Cuvier munkássága alapozta meg a gerincesek őslénytanát, kibővítette Linné rendszerét a törzzsel, amit mind az élő, mind a fosszilis fajok besorolásánál alkalmazott. Arról is ismert, hogy a fajok kihalásáról szóló tudományos ismereteket is ő alapozta meg, ami előtte még nem volt elfogadott nézet. Cuvier a földtörténetet elemző munkáiban azt feltételezte, hogy katasztrófák következtében, például egy nagyobb vízözön után az egyik helyen kipusztult élővilágot „újrateremtett fajok” pótolhatják. Ezeknek a nézeteinek az eredményeként a kora 19. századi katasztrofizmus meghatározó támogatójává vált. A Párizsi-medence geológiai rétegeinek vizsgálatakor Alexandre Brongniart-ral közösen rakták le a biosztratigráfia alapjait.
Egyéb nagyszerű eredményei mellett Cuvier állapította meg, hogy az addig a megtalálásának helyéről ohiói állatnak nevezett, az Amerikai Egyesült Államokban talált elefántszerű csont valójában egy kihalt mamut maradványa, és a Paraguayban kiásott nagy emlős csontváz az óriáslajhár-félékhez tartozó Megatherium.
Ő nevezte el (bár nem ismerték el hivatalosan) a vízben élő hüllőt, a moszaszauruszt és a pteroszauruszok rendjének egyik nemét, a Pterodactylust. Az elsők között állapította meg, hogy a prehisztorikus korban nem az emlősök, hanem inkább a hüllők voltak a domináns fajok. Arról is nevezetes, hogy ellenezte Jean-Baptiste Lamarck és Étienne Geoffroy Saint-Hilaire evolúciós elméleteit. Mivel nem talált bizonyítékot az evolúcióra, azt gondolta, hogy az állatfajok állandóak maradnak és nem változnak meg földi életük során. A kövületek és a létező élőlények közötti különbségeket a katasztrófaelmélettel magyarázta. Azt állította, hogy a kihalt állatokat és növényeket több lokális katasztrófa pusztította el, míg az élő fajok a pusztulás után újonnan fejlődtek ki.
Legismertebb és egyben egyik legjelentősebb műve a 15 kötetes Le Règne Animal (Az állatok birodalma, 1817). Természettudományi munkásságát már életében is elismerték, 1819-ben főnemesi címet, Franciaország pairje (Pairie de France) adományoztak neki. Ettől fogva Cuvier bárónak nevezték. Cuvier-t 1818-ban a Francia Természettudományi Akadémia negyven halhatatlanja közé választotta, és az Eiffel-tornyon megörökített nevek listáján szereplő 72 tudós között a nyolcadik helyen szerepel a felsorolásban. Munkásságát többen folytatták, talán a legnevezetesebb követői a svájci születésű amerikai Louis Agassiz és az angol Richard Owen.
Élete bélyegkép|150px|jobbra|Cuvier szülőháza Mömpelgardban bélyegkép|150px|jobbra|Cuvier szülőháza napjainkban Montbéliard-ban
Cuvier a ma Franciaországhoz tartozó Doubs megyében, a svájci határhoz közeli Montbéliard-ban született. A város neve akkoriban a német Mömpelgard volt, ahol hugenotta ősei a reformáció óta éltek. Apja Jean George Cuvier hadnagyként szolgált a Svájci Gárdában, és a város megbecsült polgára, anyja pedig Anne Clémence Chatel volt. Öccse Frédéric Cuvier is neves zoológus. A család nem volt tehetős, az apa szerény nyugdíja biztosította megélhetésüket. Akkoriban a város a Württembergi Hercegséghez tartozott, melyet aztán 1793. október 10-én csatoltak Franciaországhoz. Anyja sokkal fiatalabb volt apjánál, és Cuvier gyermekkori nevelésében oroszlánrészt vállalt. Tehetségének és az otthoni törődésnek köszönhetően az iskolában könnyedén múlta felül társait. A gimnáziumi évei során a latin és a görög nyelv tanulásában voltak nehézségei, de a matematika, a történelem és a földrajz tantárgyakból osztályelső volt. Az emberiség története volt az, melyet először, fáradságot nem ismerve megtanult. Az uralkodók és a fejedelmek hosszú listáit és a legszárazabb kronológiai adatokat úgy az eszébe véste, hogy soha többé nem felejtette el.
Nem sokkal később, miután gimnazista lett, talán úgy tízéves korában vette kézbe először Conrad Gessner művét, a Historiae animaliumot, amely felkeltette érdeklődését a természetrajz iránt. Ezután kezdett olvasni és kölcsönözni hasonló műveket, így például Buffon Histoire Naturelle-jét is. Mindezeket a könyveket újra meg újra elolvasta, és ezzel olyan tudásra tett szert, hogy tizenkét éves korára már a négylábúak és a madarak kiváló ismerőjévé vált.
Négy évig járt gimnáziumba és további négy évet tanult Stuttgartban, a Károly Akadémián, ahol messze kitűnt az évfolyamából. Taníttatását Károly Jenő württembergi herceg ingyenesen biztosította. Bár érkezésekor még nem tudott németül, de kilenc hónap tanulás után már iskolai elismerést kapott a nyelvtudásáért. Az akadémián a kamarai tudományok szakon folytatott tanulmányokat, amit azért választott, mert itt képezték a gazdatiszteket és erdészeket, és ez volt az a szakirány, melyen a legtöbbet megtudhatott kedvenc szakterületéről, a természettudományról.
További felsőbb szintű tanulmányaihoz viszont nem volt elég pénze, ezért 1788-ban állást vállalt Normandiában, a Fiquainville kastélyban, ahol Comte d’Héricy, protestáns előkelőség fiának lett a tanítója. Az 1790-es években kezdett foglalkozni az ősmaradványok és a létező élőlények közötti különbségek összehasonlításával. Rendszeresen részt vett a közeli városban, Valmontban rendezett mezőgazdasági kérdéseket megvitató összejöveteleken. Itt ismerkedett meg Henri Alexandre Tessier (1741–1837) francia orvossal, aki akkor már országszerte jól ismert mezőgazdász volt, de Párizsból a forradalmi terror elől menekülnie kellett, és álnéven éppen Normandiában tartózkodott. Cuvier, amikor hallotta mezőgazdasági ügyekben nyilatkozni, akkor felismerte és megnevezte, hogy ő a szerzője olyan mezőgazdasági cikkeknek, amelyek az Encyclopédie Méthodiqueban találhatók. Tessier döbbenten csak azt válaszolta: „Oly mértékben vagyok ismert, hogy valószínűleg már el is vesztem”. Cuvier erre azt válaszolta: „Elveszett? Nem, ezentúl Önnek még több védelem jár”.
Meghitt barátság alakult ki köztük, és Tessier abbé később Cuvier-t bemutatta kollégáinak Párizsban. Azt írta róla barátjának, Antoine-Augustin Parmentier-nek, hogy „Normandia trágyadombján találtam egy igazi gyöngyszemet.”Tessier abbé a következőket írta francia nyelven Cuvier-ről Parmentier-nek: Je viens de trouver une perle dans le fumier de la Normandie. Barátságuknak volt köszönhető, hogy Cuvier a kor neves természettudósaival, például Geoffroy-val, Lacépède-del, Lamarckkal került levelező viszonyba, és meghívták Párizsba is. 26 éves korában, 1795 tavaszán érkezett a fővárosba, és Jean-Claude Mertrud (1728–1802) asszisztense lett. Őt éppen akkor nevezték ki a Királyi Füvészkert (Jardin du Roi) helyébe lépő Füvészkert (Jardin des Plantes) vezető beosztású összehasonlító anatómusának.
bélyegkép|balra|200px|François-André Vincent: Fiatalkori Cuvier-portré
A Institut de France is ezekben az években alakult, és Cuvier a Francia Természettudományi Akadémia (Académie des Sciences) titkára lett. 1796-ban az École centrale du Panthéonban kezdett előadásokat tartani, és áprilisban az intézet megnyitó ünnepségén felolvasta első paleontológiai tanulmányát, amit később, 1800-ban a Mémoires sur les espèces d'éléphants vivants et fossiles (Tanulmány az élő és kihalt elefánt fajokról) címen adtak ki. Ebben a tanulmányában elemezte az indiai és az afrikai elefánt csontvázát és egy mamut fosszíliát, melyet akkoriban „ohiói állat” néven ismertek. Cuvier elemzése először azt mondta ki, hogy az indiai és az afrikai elefánt külön faj. A mamutokról megállapította, hogy egyik fajhoz sem tartoznak, azok már régen kihaltak, de azt is bebizonyította, hogy a jégkorszak óriás ormányosa közelebb állt az indiai, mint az afrikai elefántokhoz. Ezt a vizsgálatát sokkal később a szerodiagnosztikai módszerrel elvégzett vérvizsgálatok is megerősítették. Továbbá azt is kijelentette, hogy az ohiói állat egy, az elefántoktól és a mamutoktól is teljesen külön álló, már szintén kihalt fajhoz tartozik. 1806-ban egy másik tanulmányban visszatért az ohiói állathoz és elnevezte masztodonnak.A masztodont Cuvier a görög mastos (mell) és odous (fog) szavakból képezte utalva az állat mellbimbót formázó fogaira azaz gumósfogú, mastos-fogú állatoknak nevezte el.
Másik, 1796-ban írt jelentős tanulmányában egy Paraguayban talált nagyméretű emlős csontvázról értekezett, melyet ő nevezett el Megatheriumnak. Itt arra a következtetésre jutott, hogy ez is egy már kihalt állatfaj képviselője, amelynek koponyáját összehasonlította a létező fajokéval, és megállapította, hogy az óriáslajhár-félékhez tartozó, de a fán lakó létező fajokkal szemben egy talajlakó lajhárról van szó. Ez a két 1796-os tanulmánya mérföldkő lett a paleontológia történetében, és az összehasonlító anatómia fejlődését is megalapozta. Ezek a tanulmányok továbbá nagyban növelték Cuvier személyes hírnevét is, de tudományos értékű jelentőségük az volt, hogy véget vetettek azoknak a korábbi hosszan tartó vitáknak, amelyek a kihalást kérdőjelezték meg.
Többnyire egyedül dolgozott, műveinek közreadásában azonban volt esetenként segítsége is. Behatóan foglalkozott a halakkal, de ezt a szakterületet barátjával Achille Valenciennes-nel közösen tanulmányozta. Öccse, Frédéric is segítségére volt, hiszen fő művének utolsó kiadását ő rendezte sajtó alá, aki egyébként írt önállóan egy könyvet is az emlősök fogazatáról. 1799-ben a neves természetrajzi professzor, Louis-Jean-Marie Daubenton örökébe léphetett a párizsi Francia Kollégiumban (Collège de France). 1802-ben kapta meg a címzetes professzor titulust a Füvészkerttől, és még ebben az évben az intézet közoktatási főfelügyelőnek nevezte ki. Ebben a minőségében járt Dél-Franciaországban is. 1803-ban állandó titkárnak választották a Tudományos Akadémia Fizikai Tudományok Osztályára, és így korábbi megbízatásait kénytelen volt feladni és végleg visszatért Párizsba. 1806-ban a Royal Society felvette külsős tagjának, és 1812-ben a Svéd Királyi Tudományos Akadémia is ugyanígy tett. Minden erejét a tudománynak szentelte, de különösen három szakterületre ásta be magát. Belefogott a puhatestűek (Mollusca) osztályozásába és besorolásába, a halak (Pisces) összehasonlító anatómiai vizsgálatába és szisztematikus rendezésébe, valamint a fosszilis emlősökhöz és a hüllőkhöz hasonló létező állatok oszteológiai (csonttan) vizsgálatába.