bélyegkép|jobbra|260px|A sárospataki vár Lorántffy-loggiája bélyegkép|jobbra|260px|Pest címere a budapesti belvárosi plébániatemplom egyik tabernákulumánPattantyús Manga: Nagyrévy András és a pesti belvárosi plébániatemplom reneszánsz tabernákulumai. In: Művészettörténeti Értesítő, 1998/3-4. 219–228. o. bélyegkép|jobbra|260px|A gyergyószárhegyi Lázár-kastély pártázata
Ez a szócikk a középkori Magyar Királyság, illetve utódállamai, a korai újkori királyi Magyarország és az Erdélyi Fejedelemség építészetéről szól, így olyan földrajzi területeket is érint, amelyek ma nem Magyarország részei.
A magyarországi reneszánsz építészet a középkori Magyar Királyság, illetve az 1526-os mohácsi csatavesztést követően létrejött utódállamai, a korai újkori királyi Magyarország és az Erdélyi Fejedelemség területén megjelenő, itáliai és német reneszánsz mintákat követő, elsősorban külföldi mesterekhez kötődő építészeti stílus- és korjelenség.
A sajátos történelmi körülmények folyamán a stílus két évszázadon át volt jelen a magyarországi művészetben: míg Hunyadi Mátyás udvarában Európában az elsők között jelent meg az érett reneszánsz építészet a 15. században, addig az Erdélyi Fejedelemség 17. század végi építészete a késő reneszánsz utolsó fellángolásai közé sorolható. Utóbbival párhuzamosan jelennek meg magyar földön a barokk első jegyei.
A mai Magyarország területén kevés jelentős emléke maradt a kornak; a legfontosabbak közé sorolható az esztergomi Bakócz-kápolna, valamint Mátyás és utódainak budai és visegrádi palotái, illetve a későbbi időszakból a sárospataki Rákóczi-vár, Sárvár és Egervár erősségei. A török fenyegetés erősödésével a reprezentatív építkezések helyét a hadi építészet veszi át, már a 15. századtól. A magyar területen épített erősségek eleinte főleg itáliai, később német példákat követnek; mestereik közül keveset ismerünk név szerint.
A mai Ausztria, Szlovákia, Ukrajna és a Romániához tartozó Erdély és Partium területén számos emlék maradt fenn a korból, amelyek több-kevesebb szállal a magyar történelemhez köthetőek. A török hódoltság területén eközben az Oszmán Birodalomhoz kötődő stílusban építkeztek; a mai Magyarország ennek jelentős emlékeit is őrzi.
Periodizáció, területi jellegzetességek A magyarországi reneszánsz művészet történetében az 1526-os mohácsi csata történelmi fordulópont. A művészetpártolás hagyományos helyszíne, a királyi udvar ezt követően elköltözik Budáról, számos főúri és egyházi központ az Oszmán Birodalom részévé válik, az ország fennmaradó része pedig kettészakad.
A hagyományos periodizáció ezért a magyarországi reneszánsz építészet első szakaszát Hunyadi Mátyás és a Jagelló uralkodók idejére teszi. Erre az időszakra jellemző, hogy a késő gótika és az itáliai reneszánsz formavilága párhuzamosan, olykor együttesen jelennek meg az építészetben – ez az ún. „hibrid reneszánsz”.Lővei Pál: Hibrid reneszánsz: szentségházak, stallumok, síremlékek. In: Műemlékvédelem, 2008/6. 351-359. o.
A második szakaszt az ezt követő, nagyjából a 17. század végéig tartó időszakra tehetjük.Kovács András egészen 1720-ig követi figyelemmel az erdélyi késő reneszánsz fejlődését. Ld. Kovács András: Késő reneszánsz építészet Erdélyben. 1541–1720. Teleki László Alapítvány – Polis Könyvkiadó, Budapest-Kolozsvár, 2003 Gócpontjait az Erdélyi Fejedelemség területén a meghatározó városok (Gyulafehérvár, Kolozsvár, Nagyvárad), valamint a nemesi családi birtokok jelentik, míg a királyi Magyarországon a felvidéki polgár- és kereskedővárosok (Kassa, Lőcse, Selmecbánya, Eperjes stb.), illetve a nyugat-magyarországi nemesi családok. Ebben az időszakban erőteljesebbé válik a német területek hatása, és a török fenyegetéstől nem érintett területeken sajátos helyi jellegzetességek alakulnak, mint az erdélyi „virágos reneszánsz”, vagy a felvidéki területek pártázatos építészete.
Építészet a politikai és történelmi körülmények tükrében A reneszánsz megjelenése Magyarországon. Mátyás és a Jagellók bélyegkép|jobbra|400px|Buda 1493-ban, a kép bal szélén a királyi palotával, Hartmann Schedel Világkrónikájából bélyegkép|jobbra|260px|Az urbinói Palazzo Ducale árkádos udvara Mátyás budai palotájával egy időben, hasonló stílusban épült bélyegkép|jobbra|260px|A krakkói Wawel árkádos udvara Mátyás budai palotájának mintájára készült, így segíthet elképzelni az egykori állapotokat
Luxemburgi Zsigmond uralkodásának idején, a 15. század első felében több neves itáliai művész érkezett Magyarországra. 1425–1427 között tartózkodott itt Masolino da Panicale, a Firenzében élő kiváló festőművész, és vélhetőleg évtizedekig itt élt a Filippo Brunelleschi köréhez tartozó építész, Manetto Ammanatini. Mára nyomtalanul elenyészett működésük vélhetően szorosan a királyi udvarhoz és a főnemesek köréhez kötődött, az itáliai késő gótika hazai térhódításának jegyeként. A Zsigmond halálát követő két évtizedben az udvari művészetpártolás eltűnik, a humanista szellem hagyományai azonban tovább élnek, többek közt a Budán élő Szánoki Gergely, Filippo Podocataro, Pier Paolo Vergerio, illetve tanítványa, Vitéz János és a magyar főpapok külföldön tanult tagjai, Janus Pannonius, Vetési Albert veszprémi püspök vagy Handó György kalocsai érsek működésének köszönhetően.
A Hunyadi-családhoz tartozó, az esztergomi palotában kialakított studiolójáról Európa-szerte emlegetett Vitéz lehetett az, aki megismertette a humanista műveltséget a fiatal Mátyással. Bár az 1458-ban trónra került Mátyás 1471–72-ben határozottan fellép Vitéz és köre ellen, 1476-os Aragóniai Beatrix-szel kötött házassága megnyitja a budai királyi udvar kapuit az itáliai művészek előtt. Az ókori művészet újjáélesztésén fáradozó, az antik irodalmat és építészetet hatékonyan propagáló reneszánsz ezáltal Itálián kívül elsőként Magyarországon jelenhetett meg, hatékony uralkodói támogatással.
Nagyszabású építkezéseihez Mátyás neves művészeket hívott Budára, és nem idegenkedett a külföldi megrendelésektől; foglalkoztatta Andrea del Verrocchio műhelyét, portréját pedig Andrea Mantegna festette meg. Az építészet személyes érdeklődési körével is egybeesett: könyvtárában tartotta Leon Battista Alberti építészeti traktátusát, 1488-tól pedig Filarete építészeti szakkönyvét is. Amellett, hogy a korszak egyik legnagyobb könyvtára az uralkodó kétségbevonhatatlan tudományszeretetéről árulkodik, az „all’antica”, azaz antik módra készült faragványok mellett az ókori nagyságot felidéző szobroknak, feliratoknak a királyi udvarban sajátos politikai szerepet nyertek: Mátyás ezzel próbálta megteremteni saját történelmi legitimitását, és megkönnyíteni a tervezett trónátadást törvénytelen fiának.
A reneszánsz építészet Mátyás uralkodásának végéig nem igazán jut túl a királyi udvar határain, jellemző, hogy önálló egyházi épület 1541-ig nem készült reneszánsz stílusban. Utóda, I. Ulászló pedig korántsem szánt ilyen komoly szerepet a művészetpártolásnak udvarában. Ennek ellenére az 1490-es évektől Magyarországon és a környező országokban is megjelennek a reneszánsz formajegyei, eleinte elsősorban a főurak és a főpapok körében – bár egyházi épületre egészen a 16. század első évtizedéig kell várni. Esztergomban az özvegy Beatrix királyné kezdett reprezentatív építkezésekbe. A nyéki királyi villa mellett Itália hatását mutatja Szatmári György pécsi püspök tettyei palotája, és követte a stílust a Buzali Mózes királyi ajtónállómester által átalakíttatott simontornyai várkastély is. Fontos műpártolónak számított a Báthori-család. Báthori Miklós váci püspök székhelyén, a család más tagjai Nyírbátorban kezdtek jelentős építkezésekbe, a reneszánszot ismerő és értő mestereket foglalkoztatva.
Beatrix távozását követően Bakócz Tamás esztergomi érsek vette birtokba az esztergomi palotát. 1506–1509 között felépült sírkápolnája a centrális „all’antica” építészet első Itálián kívüli példája. Míg a Bakócz-kápolna az itáliai reneszánsz elsőrangú példája, a kor másik, nagyjából épségben megmaradt hasonló emlékén, a gyulafehérvári Lázói-kápolnán az úttörő stílus jegyei a helyi késő gótikus hagyományokkal keverednek. Ez a keveredés igen jellemzővé válik a Felvidék és Erdély építészetében; nyomait mutatja például a bártfai városháza (1505–1509), Horvát János szepesi prépost lőcsei háza (1530), vagy a kisszebeni plébániatemplom déli kapuja is. Mivel az építészeti emlékek nagy számban elpusztultak, a korszak kőfaragásának fontos emlékei közé tartoznak a tabernákulumok és a síremlékek.
A korban erősödő török fenyegetés hatására mind nagyobb szerephez jut a hadi építészet. Ez eleinte ugyancsak az itáliai, majd a német befolyás erősödéséhez vezet. A végvári rendszer az 1570–80-as évekre alakul ki, a központi erődítmények (Győr, Komárom, Eger) körül csoportosuló másodrendű (Tata, Pápa, Veszprém, Gyula) és harmadrendű várakkal.Kelényi György: A végvári rendszer kialakulása. „Hevenyészett várak.” In: Deák Zoltán (szerk.): Pannon Enciklopédia. A magyar építészet története. Urbis Könyvkiadó, Budapest, 2009. 168–171. o.
A mohácsi vész után Szulejmán szultán 1526-ban felégette Budát, amelyet még többször megostromolt, míg 1541-ben végleg elfoglalta. Az 1526–1538 közötti magyar belháború tovább rontja a helyzetet; az ország jelentős része az Oszmán Birodalom fennhatósága alá kerül, a fennmaradón pedig a Habsburg-házból való I. Ferdinánd, illetve Szapolyai János osztozik. A megosztottság tartósnak bizonyul, és másfél évszázadon át nem csupán a Kárpát-medence politikájára, de művészetére is rányomja bélyegét: a korábbi meghatározó, központi szerep helyett perifériává válik. Az Oszmán Birodalom által uralt területeken a nyugati művészet hegemóniája értelemszerűen megszűnik; helyét a terület provinciális mivoltának megfelelő nívójú, oszmán-török művészet veszi át. A korábbi meghatározó művészeti központok közül Pécs, Kalocsa, Székesfehérvár, Vác és Esztergom is török uralom alá kerül. A szuverén területeken a hadi építészet elsődleges fontosságúvá válik.
A budai királyi udvar szerepét részben veszik át más városok: Pozsony és Bécs különféle intézményei, valamint a gyulafehérvári fejedelmi székhely.Pálffy Géza: Szétdarabolódva a közép-európai kultúrkörben. In: Mikó Árpád – Verő Mária (szerk.): Mátyás király öröksége. Késő reneszánsz művészet Magyarországon (16–17. század). Kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában. 2008. március 28. – 2008. július 27. Budapest, 2008. 13–21. o. A 16. század közepétől mindhárom városban jeles humanista értelmiségiek működnek. Ezek mellett a királyi udvar kulturális szerepének helyettesítésében az Esztergomból Nagyszombatba menekülő érseki székhely, illetve a jelentősebb nemesi családok: a Nádasdyak, a Perényiek, a Rákócziak, a Batthyányak, a Zrínyiek, a Pálffyak, az Esterházyak, valamint a felvidéki és erdélyi polgárvárosok: Bártfa, Eperjes, Nagyszombat, Kassa, Nagyszeben, Brassó, Kolozsvár, Gyulafehérvár, Várad, Debrecen.
Mátyás kultusza már a 16. század elején megjelent, és Szapolyai, illetve fia, a művelt János Zsigmond udvarában kiemelt jelentőséget kapott – szerepe természetesen az uralkodói legitimitás hangsúlyozása volt. Az új királyi székhelyen, Gyulafehérváron reprezentatív palotakomplexum alakult ki a középkori préposti palota felhasználásával. János Zsigmond itáliai és német művészeket is foglalkoztatott, érdekelték az antik emlékek, és nagyméretű – bár Mátyáséhoz nem mérhető – könyvtárat is fenntartott.
Szapolyai János, János Zsigmond, majd utódjuk, Báthory István is folytatta Erdély nagyszabású várépítkezéseit, Szamosújvárott, Gyulafehérváron, illetve Nagyváradon. Báthory a jezsuiták gyulafehérvári és kolozsvári építkezéseit is pártolta. A közreműködő, olasz származású építészek (a Krakkóból ideérkezett Domenico Ridolfini, illetve a jezsuitáknak dolgozó Massimo Milanesi) munkáit csak leírásokból ismerjük: a tizenöt éves háború során megsemmisültek. Báthory ilyen módon politikai törekvéseinek, a lengyel, magyar és erdélyi területek egyesítésének a művészetben is teret adott.