bélyegkép|jobbra|A Német-római Birodalom koronája bélyegkép|jobbra|A Birodalom zászlaja (1400 után) bélyegkép|jobbra|160px|A Birodalom címere (a 15. századtól) A Német-római Császárság vagy Német-római Birodalom, eredeti (korabeli) nevén Szent Római Birodalom, (majd a 15. századtól – az itáliai területek elvesztése után – A Német Nemzet Szent Római Birodalma – Heiliges Römisches Reich deutscher Nation) egy hatalmas kiterjedésű politikai hatalom volt Közép-Európában. Valójában a birodalmat a későbbi korok gyakran csak egyfajta keretnek tekintették, amelyen belül rengeteg kisebb, független hercegség, püspökség, királyság, város és birodalom létezett.
A birodalom története egészen a Frank Birodalom végéig nyúlik vissza. A 843-ban megkötött verduni szerződés rakta le az új állam alapjait. Hivatalosan 962-ben alakult meg, és majdnem egy évezreddel később, 1806-ban bomlott fel.
A Keleti Frank Birodalomtól az invesztitúraharcokig A Német-római Birodalom történetének kezdetét hagyományosan 962-re datálják, amely I. Nagy Ottó uralkodásának kezdetét jelöli. Több történész mindmáig állítja, hogy a birodalmat valójában Nagy Károly császárrá koronázásával hívták életre 800-ban, Rómában. Ugyan Károly a frankok királyának nevezte magát, ám ez a birodalom akkoriban magába foglalta a későbbi Német-római Császárság területét is, igaz a majdani Franciaországét is.
right|300px|bélyegkép|A verduni szerződés szerint felosztott Európa A verduni szerződéssel azonban 843-ban végképp kettévált a hajdani nagy birodalom keleti és nyugati része. A legtöbb történelmi tanulmányban 843-tól datálják a császárság első uralkodóját, nevezetesen II. Német Lajost. Ő még a Karoling-dinasztia tagjaként lépett trónra a Keleti Frank Birodalomban. 911-ben a királyság területén élő törzsek már nem elégedtek meg a nemzetségfőknek kijáró tisztelettel és birtokkal, súlyuknak megfelelően lehetőséget követeltek a legfelsőbb hatalom birtoklásához is. Így alakulhatott ki az első királyválasztás a birodalom történelme során. Az öt legnagyobb germán törzs, a türingiai, a sváb, a bajor, a frank és a szász vezetői közül választották meg a következő uralkodót. Ezért szakadt meg 911-ben a Karolingok uralma, mert a fejedelmek egy szász vezetőre voksoltak, I. Konrádra.
Utódja szintén szász származású volt, a 919-ben a fritzlari birodalmi gyűlésen megválasztott I. Madarász Henrik. Az ő trónra lépése mérföldkőnek számított a birodalom története során, hiszen ő volt az, aki elismertette a Nyugati Frank Birodalommal a nem Karoling származású uralkodók hatalmát. Ezzel elismerték a két birodalom elválását egymástól hivatalosan is. Később, 936-ban az aacheni gyűlésen Henrik saját fiát, Ottót jelölte ki utódjául. Ezzel megalakult az 1024-ig trónon lévő Szász-ház.
Henrik gyermeke, a későbbiekben Nagy Ottónak nevezett uralkodó szintén igen jelentős lépéseket tett a birodalom fejlődéséért. Az ifjú uralkodó már 955-ben felhívta magára a a Szentszék figyelmét, kiváló hadvezérként legyőzte a pogány magyarokat az Augsburg melletti síkon. 936-ban lépett trónra, de 962-ben átértékelődött uralkodói címe. XII. János pápa 961 telén kétségbeesett levelet írt a német udvarba, hogy Ottó segítségét kérje. Rómát akkoriban a félig-meddig barbár lombardok fenyegették, és a pápaságnak Ottó maradt az utolsó mentsvára. Cserébe János megígérte a királynak, hogy elismeri birodalmát, és a keresztény hit védelmezőjeként császárrá koronázza őt. Ottó pedig hatalmas seregével visszaverte a lombardok támadását, és 962. január 31-én fejére helyezték a császári koronát.
Ekkor kezdődött tehát a birodalom szoros összefonódása az egyházzal. A császárok Ottó óta valóban a római császárok utódainak érezték magukat, de mindössze csak az Augustus címet vették fel, hiszen a római császár valójában még életben volt, a távoli Konstantinápolyban.
A megalakult birodalomnak abban a korban nem igen jósoltak volna hosszú jövőt, ha a császárság élére nem állnak olyan dinamikus, és erős karakterek, mint Henrik és Ottó. A kezdeti germán törzsek laza szövetségét ők kovácsolták össze, és az erős nemzetségfőket legyőzve sikerült érvényesíteni dinasztikus akaratukat. Ha ez nem sikerül, akkor valószínűleg felbomlott volna a birodalom. Ezt pontosan tudta az egyház is, és János ezért is adott egy nagyobb lökést a stabil központi hatalom kialakulásának. Rómának a népvándorlás idején szüksége volt egy erős védelmezőre.
A Szász-dinasztia azonban 1024-ben végéhez ért, hiszen II. Szent Henrik utód nélkül halt meg. A trón birtoklásáért hatalmas csata tört ki a befolyásos törzsek között. Végül a szász Száli-dinasztia került ki győztesen, de II. Konrád birodalma komoly változáson ment át kevesebb, mint egy év alatt. Ekkor jelent meg először az a kettős uralmi rendszer, amely később végleg megmérgezte a birodalmat. A győztes uralkodó seregével megnyerte a csatát, de arra már nem maradt elég ereje, hogy fenn is tudja tartani hatalmát. A különböző törzsek ezért önálló életet kezdtek, és Konrád hatalma névlegessé vált. De maga az uralkodó sem igazán törte magát ennek megváltoztatására, hiszen leginkább saját területeivel foglalkozott. Uralkodásának nagy részét Szászországban töltötte. A függetlenedés különösen igaz volt a nyugati, frank területekre. Végül III. Ottó uralkodásának módszeréhez nyúltak a későbbi Száli uralkodók, így később Konrád, és gyermeke III. Henrik is. Ottó az egyház védelmezőjének szerepében püspökségeket alapított a birodalom szinte minden pontján. A püspököket maga nevezte ki, és birtokkal, hatalommal látta el őket. Így sikerült ellenőrzése alá vonni a különböző területeket. Később szász hercegek kaptak birtokot a császárság különböző pontján.
Az energikus szentatya, VII. Gergely pápa által kirobbantott invesztitúraharcok indították el a virágzó birodalmat a lejtőn. A háborúk felemésztették a császárok kincseskamráját, és a birodalom déli részén fekvő fejedelemségek, hercegségek igen látványosan meggazdagodtak, sőt meg is erősödtek. IV. Henrik uralkodása alatt érte el csúcspontját a pápasággal vívott küzdelem. 1077-ben Gergely kiátkozta a császárt, ami akkoriban azt jelentette, hogy a kiközösítettnek immár nem tartoznak hűbéri esküvel, sőt bűn őt szolgálni. Nincs vagyona, és életét is bárki elveheti. Ez a birodalomban óriási felforduláshoz vezetett, és így már érthető Henrik Canossa-járása is. Ellenfelei több ellenkirályt is állítottak trónjára, és csak hároméves csatában sikerült megerősíteni hatalmát, bár a régi befolyása már amúgy is romokban hevert. A fejedelemségek pedig soha nem látott privilégiumokra és jogokra tettek szert.
A Szálik mindamellett mindent megtettek, hogy birodalma területét kiszélesítse,Csorba Csaba: Árpád örökében, 18. old. ehhez az ország minden lehetséges erőforrását igyekezett kihasználni. 1027-ben Konrád Szent Istvánt próbálta hűbéresévé tenni, de a magyar király megvédte országát a németektől és Bécs városát is meghódította. Henrik 1033-ban a lengyelek elleni háborúban kikényszerítette Veszprém lengyel fejedelem hűbéri esküjét, 1035-ben Ulrik cseh királyét. Magyarország megzabolázására a birodalom később is tett kísérleteket.
bélyegkép|300px|jobbra|A Birodalom a Stauf-ház uralkodása idején (12–13. század fordulóján)
A Stauf-ház uralkodása (1138–1250) A szász uralkodók és a Száli-dinasztia alatt megszilárdult német állam úgy tűnt megingathatatlan, hatalmas birodalommá fejlődik majd. A császárok politikája lehetővé tette, hogy a birodalom lakói békében éljenek, és meginduljon a népesség növekedése és a kereskedelem, a gazdaság fejlődése. Ezen folyamatok igazán az 1138-ban trónra emelkedő Stauf-dinasztia (más néven Hohenstauf-dinasztia) uralkodói alatt teljesedtek be. III. Konrád immár az 1122-es wormsi konkordátum érvényében léphetett trónra. Ez az egyezmény a pápával köttetett, és megengedte a császároknak az invesztitúrát, legalábbis világi szempontból. A fejlődő városok, az egyre kiterjedtebb kereskedelem hamarosan új problémákat szültek a központi hatalomnak. A Staufok korát a birodalom törvényi megalapozásával kötik össze.
Bár a Staufok uralkodásától kezdve a német–magyar kapcsolatok rendeződtek, de meglehetősen hamar új gondok keletkeztek. III. Konrád, akárcsak a Szálik egy nagy európai birodalom gondolatát dédelgették.Árpád örökében, 36. old. A német császár szomszédaira a spanyol, francia, dán, németalföldi uralkodókra, azonkívül Norvégiára, Magyarországra, Itáliára, Lengyelországra és Csehországra úgy tekintett, mint birodalma érdekszférájára, akiktől el is várta a feltétlen engedelmességet. A legtöbb országnak viszont esze ágában nem volt elismerni a német hűbért, ami megint csak háborúkkal fenyegetett, de nem mind következett be. Konrád a magyar trónra pályázó Boriszt támogatta, mert II. Géza nem akarta elismerni hűbérurának, ezért a király válaszul a császár ellenségeit támogatta, mely ahhoz vezetett, hogy Konrád felbontotta Konrád nevű fia és Zsófia hercegnő (II. Béla lánya) eljegyzését. A magyar–német háborút csak az hárította el, hogy közös német–francia keresztes hadjárat indult a Szentföldre 1147-ben, s Konrád inkább erre fordította figyelmét.
I. Barbarossa Frigyes császár volt az, aki először használta a szent jelzőt birodalma nevében. Ezzel is ki akarta fejezni a császárság törvényi tisztaságát, és valahol a világi uralmat az egyház felett. A Bolognai Egyetemen több előadást és vitát is tartott arról, hogy a római jog már elavult, és a birodalomnak teljesen új törvényekre van szüksége. Frigyes egyik fő nézőpontjává vált a princeps legibus solutus elve, vagyis az, hogy a vezetőt nem köti a törvény.
Ennek szellemében ült össze Roncaglia mezején a birodalmi gyűlés 1158-ban, és újabb szabályokat alkotott az Alpoktól északra fekvő területeknek. Így alakult ki az a szokás, amely szerint a császári hatalom a regáliákon nyugszik. Ezek a korona számára biztosított kizárólagos jogok voltak, amelyek az uralkodó kincstárát gazdagították. Ebbe a kategóriába tartoztak az országutak vámjai, a császári vámok, a pénzverés joga, a kiszabott büntetés beszedésének joga és az invesztitúráért kapott "ajándékok". Ezek a jogi újítások valójában a római törvényekben gyökereztek. De az ősi kötelékek mellett megjelentek a feudális törvények is, amelyek egyházi átokkal sújtották azokat, akik nem tartották be hűbéri esküjüket. Ezzel a központi hatalom szorosabbra fűzte kapcsolatát a hűbéres hercegekkel.
De Roncaglia fontos döntése volt a Landfrieden is, vagyis a birodalmi béke. Ez a császári döntés kettős szerepet is betöltött. Egyrészt ez a törvény pontot tett a családi és törzsi vérbosszúkra, békét teremtett, amely kedvezett a népesség növekedésének és a gazdaság fellendülésének is. Másrészt a béke egyben lehetővé tette az új törvények általánossá tételét. Hiszen a központi hatalom mindenkire ki akarta terjeszteni a törvények hatályát. Amennyiben a főurak egymást gyilkolásszák, azt nem lehetett többé ölbe tett kézzel nézni. Erre a köznépnek való példamutatás is motiválta az uralkodót.
A béke lecsillapította a törzsi kedélyeket, de az invesztitúraharcokban megerősödött hercegek még mindig túl nagy önállósággal rendelkeztek. Ezért a Staufok hatalmukat úgy próbálták megerősíteni, hogy a korábban szolgálatra kötelezett katonák egy részét felszabadította, és birtokot adományozott nekik a birodalom leginkább kritikus részein. Ezzel sikerült átmenetileg uralmuk alá vonni az egész császárságot. Később ezen birtokosokból alakult ki a Német Lovagrend.
A császároknak volt még egy ütőkártyájuk, amellyel megpróbálták megszilárdítani hatalmukat. Ez a városok alapításában rejlett. A városok mindig a császár hű támogatói voltak, mivel az uralkodónak érdekében állt a szétszórt gazdasági és katonai erőket egy stratégiai helyre összpontosítani, és védeni azt. De ugyanígy a hercegek is támogatták a városiasodás folyamatát. A római alapokon épült városok mellett ebben a korban jelentek meg az első nyugat-európai városok. A 12. században alakult meg München és Freiburg is, amelyek a későbbi városfejlődés mintájául szolgáltak a birodalomban.