Az amerikai polgárjogi mozgalom (angolul: civil rights movement) tágabb értelemben az 1896 és 1970 közötti időszakban megvívott, eredendően erőszakmentes politikai küzdelem volt, melynek célja a törvény előtti egyenlőség és az általános, teljes körű polgári jogok biztosítása volt az Amerikai Egyesült Államok valamennyi polgára számára. Szűkebb értelemben az 1954 és 1970 közti időszak azon politikai harcaira utal, melyek az afroamerikaiak faji megkülönböztetésének, diszkriminációjának és szegregációjának felszámolását célozták, és amelyek kikényszerítették a szabad választáshoz való alkotmányos jogukat a közvetlen akciók, az erőszakmentes állampolgári ellenállás és a polgári engedetlenség eszközeivel.
A mozgalom mélyreható változásokat generált az Egyesült Államok társadalmában. Nem csak a törvény előtti egyenlőség megvalósítása révén, hanem egyrészt azáltal, hogy felmutatta és elfogadottá tette az állampolgári ellenállás eszközeit, taktikáját, másrészt azáltal, hogy rámutatott a fajgyűlölet széles körű elterjedettségére és súlyos társadalmi kárára, ezáltal megváltoztatta a polgári jogok és a faji kérdés társadalmi megítélését. Az amerikai polgárjogi mozgalomban számos – rövidtávú céljaikban és eszközeikben különböző, olykor egymással is vitában álló – szervezet és aktivista vett részt.
Előzményei
A rabszolgaság eltörlése
Az amerikai polgárháborút követően az afroamerikaiak jogai jelentősen bővültek az Egyesült Államokban. 1865-ben az alkotmány 13. kiegészítése eltörölte a rabszolgaságot. 1868-ban a 14. alkotmánykiegészítés állampolgárságot és alkotmányos védelmet biztosított minden, az ország területén született személynek . Az 1870-ben ratifikált 15. alkotmánykiegészítés pedig faji hovatartozástól függetlenül szavazati jogot garantált minden amerikai állampolgárságú férfi számára.
A polgárháború utáni újjáépítés (1865–1877) időszakában az északi csapatok megszállás alatt tartották a déli államokat. A Felszabadítottak Hivatalával (Freedmen’s Bureau) együttműködve igyekeztek érvényt szerezni az új jogoknak: számos afroamerikai vezetőt választottak be a helyi vagy állami törvényhozásba, mások pedig társadalmi szervezetekben, kiemelten az oktatás területén végeztek munkát.
Faji megkülönböztetés és elkülönítés
A jogi keretek bővülése azonban nem vezetett automatikusan egyenjogúsághoz, mivel a fajgyűlölő déli fehér elit mindent megtett az új jogok gyakorlásának megakadályozására. 1877-ben a rekonstrukció korszaka politikai kiegyezéssel ért véget: a déli elektorok a republikánus északi jelölt, Rutherford B. Hayes elnökké választását támogatták, cserébe az északiak kivonták csapataikat a déli államokból. Az ezt követő erőszakhullám és megfélemlítés hatására a fehéreket tömörítő Demokrata Párt délen mindenütt visszaszerezte a hatalmat a választásokon. A feketék elleni növekvő agresszió 1879-ben tömeges, északra és nyugatra (főként Kansasba) irányuló menekülési hullámot indított el, amelyet a történettudomány kansasi exodusként (Exodusters-mozgalom) ismer.
A radikális republikánusok jogi eszközökkel próbáltak gátat szabni a faji megkülönböztetésnek, de kudarcot vallottak, amikor 1883-ban a Legfelsőbb Bíróság a Polgárjogi esetek (Civil Rights Cases) néven ismertté vált döntésében kimondta: a kongresszusnak a 14. alkotmánykiegészítés alapján nincs joga magánszemélyeknek és vállalkozásoknak megtiltani a faji diszkriminációt. 1896-ban a Legfelsőbb Bíróság a hírhedt Plessy kontra Ferguson-ügyben magát a faji elkülönítést is törvényesnek minősítette, alkotmányos szintre emelve az „elkülönítve, de egyenlően” (separate but equal) doktrínáját.
Ez az ítélet az afroamerikaiakat évtizedekre másodrendű állampolgárokká fokozta le. A déli szövetségi államokban a bírósági döntésre hivatkozva sorozatban hozták meg az elkülönítést előíró, úgynevezett Jim Crow-törvényeket (Jim Crow az afroamerikaiak egyik gúnyneve). A szegregáció az élet minden területén megvalósult: az iskolákban, a hadseregben, a tömegközlekedésben, a várótermekben, az éttermekben, a temetőkben, de még az ivókutak használatában is. Bár az északi államok törvényileg nem írták elő, a gyakorlatban ott is érvényesült az elkülönítés, elsősorban a lakhatás és a munkaerőpiac területén.
A diszkrimináció legmegalázóbb formái a hétköznapi érintkezésben nyilvánultak meg. A feketéknek délen ki kellett térniük a fehérek elől az utcán; fekete férfi nem nézhetett fehér nő szemébe; a feketéket életkoruktól függetlenül sokszor egyszerűen csak „Tom”-nak, „Jane”-nek vagy „nigger”-nek szólították. A rendszer brutalitását és abszurditását jól szemlélteti az 1958-as csókolózási ügy, amely során két kiskorú fekete fiút börtönöztek be és ítéltek javítóintézetre egy fehér kislánnyal történt ártatlan, gyermeki pusziváltás miatt.
A megaláztatások mellett az afroamerikaiak testi épsége és élete is folyamatosan veszélyben volt. A Ku-Klux-Klan és más fajüldöző csoportok ezreket lincseltek meg, a tetteseknek pedig legtöbbször a felelősségre vonástól sem kellett tartaniuk, mivel a helyi rendvédelmi szervek (a rendőrség és a Nemzeti Gárda) cinkosként asszisztáltak a terrorhoz. Ez az elnyomás és megkülönböztetés hívta életre az amerikai polgárjogi mozgalmat, amelynek elsődleges célja az 1896-os bírósági döntés érvénytelenítése lett – emiatt a mozgalom kialakulását hagyományosan 1896-tól számítják.
Polgárjogi küzdelem a törvény előtti egyenlőségért (1896–1954)
Önszerveződés és a NAACP megalakulása A 19. és a 20. század fordulóján a jogfosztott afroamerikai közösségek számára a túlélést és a szerveződést a helyi közösségeknek oktatási, egészségügyi és szociális támogatást nyújtó testvériségek és nőszervezetek, valamint a fekete egyházak jelentették. Az egyház nemcsak lelki támaszt, valamint oktatási és szociális hálót nyújtott, hanem a fekete és a fehér világ közötti legfőbb összekötő kapocsként a későbbi tömeges polgárjogi mozgalom legfontosabb intézményi bázisává is vált. Ennek a vallási alapú önszerveződésnek az eredményeként emelkedett fel később Martin Luther King tiszteletes is.
A fekete közösség országos képviseletében a századfordulón éles ideológiai törésvonal alakult ki. A korszak legbefolyásosabb szószólója, Booker T. Washington a fokozatosság és a személyes felelősségvállalás elvét hirdette. A Tuskegee Főiskola vezetőjeként úgy vélte, hogy a feketéknek először gazdasági függetlenséget kell kivívniuk, és a nyilvánosság előtt – taktikai okokból – elfogadta a szegregációt, miközben személyes vagyonából számos, az elkülönítés megszüntetését célzó pert finanszírozott. Ezzel a megalkuvónak tartott iránnyal fordult szembe W. E. B. Du Bois és William Monroe Trotter, akik a teljes és azonnali politikai, illetve polgári egyenlőséget követelték. 1905-ben a Niagara-vízesés kanadai oldalán tartott találkozójukon radikális kiáltványt fogalmaztak meg, majd az ezen az alapon létrejött, de a belső ellentétek miatt hamar felbomló Niagara Mozgalom romjain, több fehér jogvédő bevonásával 1909-ben megalapították a Színesbőrűek Felemelkedéséért Küzdő Nemzeti Szövetséget (National Association for the Advancement of Colored People, NAACP).
A NAACP megalapításában és finanszírozásában kulcsszerepet vállaltak fehér, ezen belül kiemelten az amerikai zsidó közösséghez tartozó polgárjogi harcosok és filantrópok (később olyan szervezetek is a polgári jogok szószólóivá váltak, mint a Rágalmazásellenes Liga). Közéjük tartozott Julius Rosenwald, aki Booker T. Washingtonnal együttműködve több ezer vidéki fekete iskola felépítését támogatta a déli államokban. A NAACP – amelynek folyóiratát, a The Crisist Du Bois szerkesztette – a pejoratív néger (negro) elnevezés helyett az amerikai közbeszédben elfogadtatta a színesbőrű (colored people) kifejezést, és elsődleges céljává az alkotmányos jogok bírósági úton történő kikényszerítését tette. Emellett országos kampányokat indítottak a Thomas Woodrow Wilson által szorgalmazott hivatali szegregáció, valamint a Ku-Klux-Klant nyíltan dicsőítő Egy nemzet születése című 1915-ös film bemutatása ellen.
A nagy vándorlás és az új eszmék
Az első világháború és az azt követő évtizedek alapjaiban formálták át a fekete társadalmat. A déli államokból a megélhetés reményében és a terror elől százezrek vándoroltak az északi és középnyugati iparvárosokba (ez volt a nagy vándorlás, a Great Migration). A városi negyedekben koncentrálódó, új szavazóbázist jelentő tömegek, valamint az európai frontokról hazatérő, jogtudatos veteránok – akiket A. Philip Randolph szakszervezeti vezető „új négerként” határozott meg – fogékonyabbak lettek a radikálisabb eszmékre. Míg egyesek a szocialista, a szovjet államelvekkel szimpatizáló Afrikai Vér Testvériséghez (African Blood Brotherhood) csatlakoztak, addig a városi tömegeket a Marcus Garvey által vezetett Néger Fejlődés Világszervezet (UNIA) vonzotta be. A Garvey által hirdetett pánafrikanizmus élesen szemben állt a NAACP integrációs törekvéseivel: fekete gazdasági szeparatizmust, saját ortodox egyházat és az Afrikába való fizikai vagy szellemi visszatérést hirdetett, amíg a vezetőjét postai csalás miatt el nem ítélték, majd 1927-ben ki nem toloncolták az országból.
Jogi küzdelmek és a történelmi áttörés A két világháború közötti időszakban a NAACP folyamatos harcot vívott a déli terror ellen. Bár a lincselések megakadályozását célzó szövetségi törvények elfogadását a Déli Demokratikus Blokk évtizedeken át sikeresen blokkolta a Kongresszusban, a szervezet jogászai jelentős bírósági győzelmeket arattak. Az 1923-as Moore kontra Dempsey ügyben például sikerült kiterjeszteniük a szövetségi bíróságok felülvizsgálati hatáskörét a gyakran koncepciós állami igazságszolgáltatás felett, 1919-ben pedig számos, kínzással vallomásra bírt arkansasi fekete halálraítéltet mentettek fel.
A második világháború után az ismét hazatérő afroamerikai veteránok tömegeivel megerősödött szervezet – élén a NAACP jogászcsapatát vezető későbbi legfelsőbb bíróval, Thurgood Marshall-lal – 1954-re érte el a történelmi áttörést. Az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága a Brown kontra Oktatási Hivatal ügyben hozott határozatában egyhangúlag alkotmányellenesnek mondta ki az állami iskolák faji elkülönítését. Ez a döntés jogilag felszámolta az 1896 óta fennálló „elkülönítve, de egyenlően” doktrínáját, és megnyitotta az utat az 1950-es–1960-as évek tömeges polgárjogi mozgalmai előtt.
A közvetlen akciók kora (1955–1968)
A Legfelsőbb Bíróság 1954-es (Brown kontra Oktatási Hivatal) döntését, amely alkotmányellenesnek minősítette az állami iskolák faji elkülönítését, a déli államokban hatalmas ellenállással fogadták. A helyi törvényhozás és a lakosság egyaránt mindent elkövetett a deszegregáció megvalósítása ellen. Mivel a bírósági győzelmek a mindennapokban sokszor nem hoztak változást, a polgárjogi mozgalomnak új taktikára volt szüksége, hogy kikényszerítse a döntés végrehajtását. A küzdelem színtere a tárgyalótermekből fokozatosan áttevődött az utcákra: az 1955 és 1968 közötti időszakban a változtatások elérése érdekében a polgárjogi szervezetek a közvetlen akciók, a gazdasági bojkottok, az erőszakmentes ellenállás és a polgári engedetlenség eszközeihez nyúltak.
A montgomeryi buszbojkott (1955–1956) Az első igazán nagy hatású tömegakció 1955. december 1-jén vette kezdetét, amikor a NAACP egyik helyi aktivistája, Rosa Parks a buszvezető felszólítása ellenére megtagadta, hogy átadja helyét egy fehér utasnak Alabama fővárosában, Montgomeryben. Bár letartóztatása és megbírságolása (4 dollár perköltség, 10 dollár bírság) nem volt egyedi eset, ezúttal a letartóztatás országos méretűvé duzzadó ellenállást váltott ki.