Caterina Sforza (Milánó, 1463 – Firenze, 1509. május 20.) itáliai arisztokrata nő, Galeazzo Maria Sforza milánói herceg házasságon kívüli leánya, Bianka Mária német-római császárné féltestvére, Bona Sforza lengyel királyné nagynénje, a Sforza-család tagja. Első házassága révén Forlì grófnéja. Városai függetlenségének elszánt és sokáig sikeres védelmezője Velence, majd a Borgiák hódító támadásaival szemben. Önállóan cselekvő, harcos vezető, ellenségeire könyörtelenül lesújtó zsarnok, ugyanakkor művészektől körülrajongott szépasszony, a reneszánsz hölgyeszmény egyik megtestesítője. Unokája, I. Cosimo de’ Medici, Toszkána első nagyhercege lett.
Élete bal|60px 1463-ban született a Milánói Hercegség fővárosában. Édesapja Galeazzo Maria Sforza milánói trónörökös herceg (1444–1476) volt, I. Francesco Sforza milánói herceg (1401–1466) és Bianca Maria Visconti hercegnő (1425–1468) legidősebb fia. Édesanyja a milánói Lucrezia Landriano grófné volt (* 1440 körül), Gian Piero Landriani gróf felesége, Galeazzo Maria herceg egyik szeretője. E kapcsolatból négy gyermek született, apjuk valamennyiüket törvényes gyermekeként ismerte el: Carlo Sforza, Magenta hercege (1461–1483) Caterina Sforza (1463–1509), utóbb Imola és Forlì régense, háromszor ment férjhez. Alessandro Sforza, Francavilla ura (1465–1523) Chiara Sforza (1467–1531), házasságai révén Dal Verme di Sanguinetto grófnéja, majd Novi úrnője.
Caterina féltestvérei apjának második házasságából, amelyet 1468-ban Savoyai Bona hercegnővel (1449–1503) kötött: Gian Galeazzo Sforza (1469–1494), apjának meggyilkolása (1476) után Milánó uralkodó hercege, aki unokanővérét, Aragóniai Izabella nápolyi királyi hercegnőt (1470–1524), II. Alfonz nápolyi király leányát vette feleségül, az ő leányuk, Bona Sforza 1518-ban I. Zsigmond lengyel király felesége lett. Hermes Maria Sforza (1470–1503), Tortona márkija Bianca Maria Sforza (1472–1510), aki 1476-ban I. Filibert savoyai herceghez, majd 1494-ben I. Miksa német-római császárhoz ment feleségül. Anna Sforza (1476–1497), aki I. Alfonso d’Este herceg felesége lett.
Gyermekévei Milánóban Caterina és nővérei Milánóban éltek, kezdetben édesanyjuk, Lucrezia Landriano keze alatt. Nagyapjuk, Francesco Sforza herceg 1466-ban elhunyt, a városállam trónját apjuk, Galeazzo Maria herceg örökölte, aki ugyanebben az évben megnősült. Dorotea Gonzaga mantovai hercegnőt, III. Lajos herceg leányát vette feleségül. Lucreziától született gyermekeit átköltöztette hercegi udvarába, ahol nagyanyjuk, Bianca Maria özvegy hercegné nevelte őket. Két évvel később, 1468-ban az első feleség gyermektelenül meghalt, ugyanebben az évben elhunyt anyósa is, az özvegy hercegné. Galeazzo herceg 1468-ban ismét megnősült, törvényes gyermekei második feleségétől születtek. A fiatalasszony saját gyermekeivel együtt nevelte Caterinát és nővéreit is.
Első házassága balra|70px jobbra|bélyegkép|Girolamo Riario IV. Szixtusz pápa ösztönzésére Caterinát 1473. január 17-én, tízéves korában feleségül adták Girolamo Riario savonai nemesúrhoz (1443–1488), Bianca della Roverének (a pápa nővérének) és Paolo Riariónak fiához, a pápa unokaöccséhez. (Korabeli pletykák szerint Girolamo egyben a pápa törvénytelen fia is volt). Girolamo eredeti menyasszonya saját unokanővére, a 11 éves Costanza Fogliani volt, de az eljegyzést a pápa kívánságára felbontották. (Egyes történészek szerint ez a házasság azért hiúsult meg, mert Constanza anyja megtiltotta, hogy a házasságot Costanza 14 éves kora előtt „beteljesítsék”. Ennek némileg ellentmond, hogy Caterina Sforza esküvőjét is 10 éves korában tartották meg, bár a házasságot csak a törvényes 14 éves korhatár elérésekor, 1477-ben hálták el).
Az esküvő után a IV. Szixtusz megvásárolta Caterina apjától, Milánó hercegétől Imola városát, és a Riario családnak adta feudumként (hűbérbirtokként). Girolamo és Caterina ünnepélyesen bevonultak Imolába, a következő években itt éltek. 1476 karácsonyán Caterina apját, Galeazzo Maria Sforzát Milánóban meggyilkolták, utódja Caterina féltestvére, a gyermekkorú Gian Galeazzo Sforza lett, aki nagybátyjuknak, Ludovico il Moro hercegnek gyámsága alatt uralkodott.
1477-ben Girolamo Riariót IV. Szixtusz a pápai udvarba hívta, Caterina követte férjét Rómába. 1478 márciusában itt született meg első gyermekük, akit Caterina anyósa, Bianca della Rovere és apai nagyanyja, Bianca Maria Visconti után Biancának kereszteltek.
Caterina hat gyermeket szült első férjétől, Girolamo Riariótól:
Bianca (1478 – 1522 k.), aki először 1494-ben III. Astorre Manfredihez, Faenza urához ment feleségül, 1502-ben megözvegyült, 1503-ban Troilo de’ Rossinak, San Secondo Parmese grófjának († 1521) felesége lett. Ottaviano (1479–1523), Imola és Forlì ura (1488–99 között), majd Volterra és Viterbo püspöke. Cesare (1480–1518 k.), Pisa érseke, Alexandria pátriárkája Giovanni Livio (1484–1496), gyermekként meghalt. Galeazzo (1485–1557), aki 1504-ben feleségül vette Maria Giovanna della Roverét (1486–1538), Camerino urának özvegyét, I. Francesco Maria della Rovere urbinói herceg nővérét. Leszármazottaik, a Riario Della Rovere-család később Urbino hercegei lettek, a vérvonal 1676-ban Francesco Maria Riario della Rovere herceggel halt ki. Francesco „Sforzino” (1487–1509), Lucca püspöke
IV. Szixtusz pápa kedvenc unokaöccsének, Pietro Riario bíborosnak, Firenze érsekének, a kiváló diplomatának korai halála (1474) óta Girolamo Riario fontos diplomáciai és katonai szerepekben segítette a pápa terjeszkedő politikáját. Amíg nagybátyja a Della Rovere-családhoz tartozó IV. Szixtusz élt, Girolamo Riario hatalma és vagyona egyre gyarapodott. Erőszakos módszerektől, zsarolástól, gyilkosságtól sem riadt vissza, ellenségeit könyörtelenül eltette az útból. Egyik megszervezője volt az 1478-as Pazzi-összeesküvésnek. Lorenzo de’ Medici és testvérei meggyilkolásával saját hatalmát remélte Firenzére kiterjeszteni. Felesége, a szép, intelligens és határozott Caterina elismerést vívott ki magának a római arisztokrácia köreiben. Átlátta a mélyben folyó intrikákat, és fiatal kora ellenére hamarosan aktív és megkerülhetetlen alakítója lett a Kúria és a milánói hercegi udvar közötti diplomáciai viszonynak.
A törökkel való békekötés (1479) és a Pazzi-összeesküvés kudarca (1480) után IV. Szixtusz Velencével szövetkezett az Esték és Mediciek ellen. Girolamo elfoglalta Forlì városát, és nagybátyja hivatalosan is elkobozta azt évszázados hűbéruraitól, az Ordelaffi családtól, hogy Girolamo Riariónak adja, és így előretolt pápai bázisként szolgálhasson. Girolamo nagyszabású építkezésekbe kezdett, csökkentette az adókat, elnyerve alattvalóinak rokonszenvét. 1482-ben pápai ösztönzésre kirobbantotta a Ferrara elleni háborút (1482–1484), amelynek gyümölcsét – kijátszva szövetségeseit – Velence egyedül aratta le.
Az Angyalvár „védője” IV. Szixtusz azonban 1484. augusztus 12-én meghalt, Girolamo Riario helyzete megrendült. Róma-szerte zavargások kezdődtek, a pápa támogatóinak házait feldúlták. A házaspár lakóhelyét, a Campo de’ Fiorin álló Orsini palotát is teljesen kifosztották. Girolamo csapataival pozíciókat foglalt a városban. Feleségét, aki negyedik gyermekével volt hetedik hónapos terhes, egy sereg élén az Angyalvár elfoglalására küldte, úgymond a „köznyugalom biztosítására”. Caterina átlovagolt a Tiberisen, ágyúit a vár falaira vonatta és Vatikánra irányozta, hogy sakkban tartsa az új pápa választására készülő konklávét. A patthelyzetben a bíborosok nem mertek bevonulni a Vatikánba, félve Caterina tüzérségétől. A Szent Kollégium tárgyalásokat kezdett Girolamóval, aki beleegyezett, hogy kivonul Rómából, cserébe megerősítették őt Imola és Forlì birtokában, magas parancsnoki rangot és 8000 dukát vagyoni kártérítést is ígértek neki. Augusztus 29-én a konklávé megválasztotta az új pápát, a Cybo-házból való VIII. Incét, a Riariók régi ellenségét. Caterina egészen október 25-ig megszállva tartotta az Angyalvárat, félelemben tartva a bíborosokat. Végül férje utasítására családjával és katonáival együtt ő is elhagyta Rómát, visszavonult Imolába és Forlìba.
Imola és Forlì úrnője bélyegkép|jobbra|Ludovico (il Moro) Sforza Az úr és úrnő távollétében Caterina nagybátyja, Ludovico il Moro, Milánó régense tartotta fenn a rendet Forlìban. Az új pápa, VIII. Ince csak részben tartotta magát a Girolamo Riarióval kötött egyezséghez, elismerte őt Imola és Forlì urának, de kivette kezéből a pápai hadak parancsnoklását, és megtagadta a kialkudott pénz kifizetését is. A megkezdett építkezések miatt 1485 végére a városi kormányzat fizetésképtelenné vált, Girolamo adóemelésekre kényszerült, elégedetlenséget kiváltva. Az általa korábban árulás címén üldözött és kisemmizett arisztokrata családok szövetkeztek az adóktól sújtott kézművesekkel és földbirtokosokkal. Az ősi Orsi család vezetésével összeesküvést szőttek Riario megbuktatására, helyére Franceschetto Cybót, az új pápa törvénytelen fiát kívánták ültetni.
Az összeesküvők több sikertelen kísérlet után 1488. április 14-én meggyilkolták Girolamo Riariót. Palotáját kifosztották, feleségét és gyermekeit fogságba vetették. Forlì fellegvára, a Rocca di Ravaldino azonban ellenállt, Tommaso Feo várnagy hű maradt a Riariókhoz. A fogoly Caterina felajánlotta az Orsiknak, hogy meghódolásra bírja a várnagyot. Gyermekeit túszként hátrahagyta. A várba érve azonban kiállt a bástyafokra, és bosszút ígért ellenségeinek. Az ostromlók megfenyegették, hogy kivégzik gyermekeit, a harcos asszony azonban szoknyáját felemelve kiáltott le nekik: „Megvan mindenem, tudok más gyermekeket szülni, akik felnőve bosszút állnak értem.” („Ho con me lo strumento per farne degli altri!”) A súlyos helyzetből nagybátyjának, Ludovico hercegnek felmentő serege segítette ki. Caterina leverte ellenségeit és visszaszerezte birtokait. (Későbbi irodalmi feldolgozásokban a bástyafokról történt híres lekiáltás később, a Borgiák általi ostrom idején történik).
Kiskorú fia, Ottaviano helyett Caterina lett Imola és Forlì régense. Kíméletlenül leszámolt férje gyilkosaival. Az Orsik vezette összeesküvők mindegyikét bebörtönözte, köztük a pápai kormányzót, Savelli bíborost, a pápai főtisztviselőket, továbbá Forlimpopoli várnagyát. Katonákkal üldöztette az összeesküvő családok elmenekült nőtagjait is, őket is börtönbe vetette, az összeesküvők házait leromboltatta, értékeiket szétosztotta a szegény köznépnek. 1488. július 30-án VIII. Ince pápa Ottaviano Riariót és utódait hivatalosan is Imola és Forlì örökös uraivá nyilvánította. Ugyanakkor Forlìba küldte Raffaele Riario bíborost, a meggyilkolt Girolamo unokafivérét, hivatalosan azért, hogy félárván maradt unokaöccse sorsáról gondoskodjék, valójában azért, hogy fékezze Caterina kemény intézkedéseit.
Az özvegy grófné saját kezében összpontosította városállamainak kormányzását. A szomszédos birtokok urait ajándékokkal nyerte meg magának. Tárgyalásokat kezdett gyermekeinek kiházasításáról. Csökkentette az adókat, szigorúan korlátozta a kormányzat kiadásait. Személyesen felügyelte katonáinak kiképzését. Rendezett és békés gazdálkodásra törekedett, céljai érdekében alattvalóit is erőfeszítésekre kényszerítette.
1492. július 25-én VIII. Ince meghalt. A spanyol Borgia (Borja) családból származó VI. Sándor lett az új pápa. Személye látszólag erősítette Caterina helyzetét, mivel korábban, amikor Caterina és férje Rómában élt, a Borgia bíboros gyakran vendégeskedett házukban, és ő lett Ottaviano Riario keresztapja is. Uralmának első éveiben Sándor valóban jó viszonyt ápolt a Sforzákkal, később azonban szemet vetett a stratégiai helyzetű Forlì és Imola birtokára.
Háború Itáliában (1494–98) VIII. Károly francia király még VIII. Ince idejében (és biztatásával) igényt formált a Nápolyi Királyságra. Követelését kezdetben az új pápa, VI. Sándor is támogatta. 1494-ben Károly megszerezte Ludovico il Moro beleegyezését is. 1494 szeptemberében Károly hivatalosan bejelentette igényét Nápoly trónjára és hadjáratot indított: ezzel kitört a négy éven át tartó első itáliai háború (1494–98).