Hitvalló Szent Maximosz

Hitvalló Szent Maximosz (; kb. 580 – Lazika, 662. augusztus 13.) 7. századi keletrómai (bizánci) keresztény szerzetes, görög nyelvű teológus, filozófiai szerző és egyházatya. A khalkédóni zsinat (amely Krisztust egy személyben, két teljes természetben vallotta meg) örökségének egyik legjelentősebb 7. századi értelmezője volt. A monoenergizmus (Krisztus egyetlen működésének tana) és a monothelétizmus (egyetlen akaratának tana) körüli vitákban a két természetes működés és a két természetes akarat tanát képviselte.Andrew Louth: Maximus the Confessor. Routledge, London–New York, 1996. Marek Jankowiak – Phil Booth: „A New Date-List of the Works of Maximus the Confessor”. In Pauline Allen – Bronwen Neil (szerk.): The Oxford Handbook of Maximus the Confessor. Oxford University Press, Oxford, 2015, 19–83. o.

Származása és életének első évtizedei vitatottak. A 10. századi görög életrajzi hagyomány Konstantinápolyhoz, előkelő családhoz és a császári kancelláriához köti. A 7. század végén keletkezett szír életrajz viszont palesztinai eredetről beszél. A szír forrás polemikus: szerzője ellenfeleként mutatja be Maximoszt, ezért adatait kritikával kell kezelni. Az újabb kutatások ugyanakkor a palesztinai származást valószínűbbnek tartják a késői konstantinápolyi hagiográfiai elbeszélésnél.Pauline Allen: „Life and Times of Maximus the Confessor”. In Pauline Allen – Bronwen Neil (szerk.): The Oxford Handbook of Maximus the Confessor. Oxford University Press, Oxford, 2015, 3–18. o.Sebastian P. Brock: „An Early Syriac Life of Maximus the Confessor”. Analecta Bollandiana, 91 (1973), 299–346. o.Stefano Parenti: „Yet Again on the Liturgy Described in the Mystagogia of Maximus Confessor”. Ex Fonte – Journal of Ecumenical Studies in Liturgy, 4 (2025), 1–27. o. DOI: 10.25365/exf-2025-4-1

Észak-Afrikában lett a monotheléta vita egyik meghatározó alakja. 645-ben Karthágóban nyilvános vitát folytatott Pürrhosszal, a korábbi konstantinápolyi pátriárkával. Később Rómába ment, ahol szoros kapcsolatba került I. Theodórosz, majd I. Márton pápa körével. A 649-es lateráni zsinat teológiai előkészítésében és görög nyelvű anyagának kialakításában jelentősen közreműködött. A zsinatot Márton pápa vezette, de az előkészületek már elődje, I. Theodórosz idején megkezdődtek. Mivel Mártont császári jóváhagyás nélkül szentelték fel, és a zsinat elítélte a császári Tüposzt, a konfliktus tovább mélyült a római egyház és II. Kónsztasz udvara között.Pauline Allen – Bronwen Neil: Maximus the Confessor and His Companions: Documents from Exile. Oxford University Press, Oxford, 2002.

A 650-es években letartóztatták, Konstantinápolyban perbe fogták, majd száműzték. Politikai vádakkal is illették: többek között az afrikai lázadások támogatását és a birodalom ellenségeivel való együttműködést rótták fel neki. 662-ben újabb eljárás után megcsonkították: nyelvét és jobb kezét – a tanítás és az írás eszközeit – levágták, majd Lazikába száműzték. Ugyanabban az évben meghalt. A keresztény hagyományban ezért „Hitvalló” néven tisztelik. A cím olyan személyt jelöl, aki hitéért súlyos üldöztetést szenvedett el, de nem közvetlen kivégzés következtében halt meg.

A III. konstantinápolyi zsinat (680–681), a hatodik egyetemes zsinat Krisztusban két természetes akaratot és két természetes működést vallott, és elítélte a monothelétizmust. A döntés lényegében Maximosz hittani álláspontját igazolta, bár a zsinat hivatalosan nem rehabilitálta őt. Teológiája a Szentháromság, a krisztológia, az emberi szabadság, a teremtés, a logoszok tana, a Szentírás értelmezése, az aszkézis, a szeretet, a megistenülés és a liturgia kérdéseit krisztocentrikus szemléletben kapcsolta össze.Torstein Theodor Tollefsen: The Christocentric Cosmology of St Maximus the Confessor. Oxford University Press, Oxford, 2008. Vassányi Miklós: Hitvalló Szent Maximos teológiája. Értelmezési kísérlet történeti összefüggésben. Kairosz, Budapest, 2017.

Történeti háttér

A khalkédóni örökség és a birodalmi válság

A Khalkédóni zsinat 451-ben Krisztust „egy és ugyanazon” személynek vallotta, aki két természetben – isteni és emberi természetben – létezik, a természetek összekeverése, megváltozása, megosztása és szétválasztása nélkül. A meghatározást a birodalom keleti tartományaiban nem minden keresztény közösség fogadta el. Egyiptomban, Szíriaban, Palesztinában és Örményországban jelentős miafizita közösségek maradtak fenn, amelyek Krisztus egységét más fogalmi keretben fejezték ki. A 6–7. század egyházpolitikai kísérleteinek egyik fő célja a khalkédóni tanítást elfogadó és a zsinatot elutasító keresztények közötti megegyezés volt.

Hérakleiosz uralkodása (610–641) alatt a Bizánci Birodalom előbb a Szászánida Birodalommal vívott hosszú háborút, majd a 630-as évektől az iszlám jegyében egyesülő arab seregek gyors hódításával szembesült. Szíria, Palesztina és Egyiptom elvesztése katonai és gazdasági válságot okozott, és tovább növelte az egyházi egység politikai jelentőségét. A korabeli keletrómai felfogás szerint a császár felelt az egyház rendjéért és a birodalom vallási békéjéért is. Az egyetemes zsinatok összehívása a korábbi évszázadokban is szorosan kapcsolódott a császári hatalomhoz. A dogmatikai vita így összefüggött az egyházkormányzattal és a birodalmi politikával.Phil Booth: Crisis of Empire: Doctrine and Dissent at the End of Late Antiquity. University of California Press, Berkeley, 2014.

Monoenergizmus és monothelétizmus

A 630-as években kialakuló monoenergizmus azt hangsúlyozta, hogy Krisztus két természetéhez egyetlen istenemberi működés kapcsolható. A 633-as alexandriai egyezségben Kürosz alexandriai pátriárka az „egy istenemberi működés” formuláját használta. Szofróniosz, a későbbi jeruzsálemi pátriárka ezt a khalkédóni tan veszélyeztetésének tartotta. Szergiosz konstantinápolyi pátriárka Psephos („határozat”) című iratában a vita csillapítására azt kérte, hogy ne határozzák meg Krisztus működéseinek számát. Maximosz 633/634 körül még elfogadhatónak tartotta ezt a hallgatást előíró megoldást. A két működés tanát csak később dolgozta ki következetesen.

Hérakleiosz 638-ban kibocsátott Ekthészisze („hitvallási rendelet”) már egyetlen akaratot vallott Krisztusban. Ezt nevezik monothelétizmusnak. A formula az egységet kívánta biztosítani: a kompromisszum hívei úgy vélték, hogy az egy akarat nyelvezete elkerüli két cselekvő alany látszatát. Maximosz később arra jutott, hogy az akarat a természethez tartozik. Krisztus teljes emberségéhez ezért teljes emberi akarat is tartozik; ennek hiánya az emberi természet teljességét és a megváltás antropológiai alapját érintené.Demetrios Bathrellos: The Byzantine Christ: Person, Nature, and Will in the Christology of Saint Maximus the Confessor. Oxford University Press, Oxford, 2004. Vassányi Miklós: „Hitvalló Szent Maximosz krisztológiai érvei a Pürrhosz-vita tükrében”. kézirat/tanulmány.

II. Kónsztasz 648-ban kibocsátott Tüposza („császári rendelet”) nem fogalmazott meg új hitvallást; megtiltotta az egy vagy két működésről, illetve az egy vagy két akaratról folytatott nyilvános dogmatikai vitát. A római ellenzék és Maximosz elutasította a rendeletet, mert a két természetes akarat és működés megvallását Krisztus teljes emberségének szükséges következményének tartotta.

Élete

Források és a korai életrajz problémái

Maximosz életének rekonstruálását több, eltérő jellegű forrás nehezíti. A 10. századi görög Vita Maximi hagiográfiai céllal készült, és korai éveinek leírásában más szentéletrajzok mintáit is felhasználta. A szír életrajz jóval közelebb keletkezett Maximosz életéhez, szerzője azonban monotheléta ellenfél volt, ezért több részletét polemikus szándék formálta. A száműzetés dokumentumai, levelei, vitairatai és a perekhez kapcsolódó iratok kortárs vagy közel kortárs adatokat őriznek; valamennyi meghatározott egyházi és politikai konfliktus közegében született.

A görög életrajz szerint Maximosz Konstantinápolyban, előkelő családban született, kiváló oktatásban részesült, majd Hérakleiosz udvarában prótoaszékrétisz, a császári titkárság egyik vezető tisztségviselője lett. Andrew Louth a császári szolgálat hagyományát részben összeegyeztethetőnek tartotta a korábbi adatokkal. A későbbi forráskritika a teljes konstantinápolyi életrajzi sémát nagyobb fenntartásokkal fogadja.

A szír életrajz Palesztinába helyezi születését. Egyes rekonstrukciók a mai Golán-fennsík térségében fekvő Ḥeṣfin/Ḥeṣin környékével azonosítják származási helyét. A forrás szamaritánus apáról és perzsa anyáról is beszél; a szöveg polemikus jellege miatt ezek az adatok nem fogadhatók el biztos életrajzi tényként. Boudignon, Jankowiak, Booth és Parenti munkái nyomán az újabb szakirodalom a palesztinai eredetet többnyire valószínűbbnek tartja.

Szerzetesi élet és vándorlás

A hagyományos görög elbeszélés szerint Maximosz a Boszporusz ázsiai partján fekvő Chrysopolis egyik monostorában lett szerzetes, majd kapcsolatba került a Márvány-tenger déli térségének szerzetesi közösségeivel. A szír hagyomány korábbi palesztinai szerzetesi életet feltételez. A két elbeszélés kronológiája nem minden ponton egyeztethető össze.

A 620-as évek háborúi a keleti Földközi-tenger térségében számos szerzetesi közösséget és értelmiségit kényszerítettek vándorlásra. Maximosz Kis-Ázsiából Kréta és Ciprus érintésével Észak-Afrikába kerülhetett. 632-re már dokumentáltan észak-afrikai körökkel állt kapcsolatban. Ez a jelenlét a 610-es és 620-as években kialakult menekült- és szerzetesi kapcsolatok folytatása volt, nem a 628-ban lezárult perzsa háború közvetlen következménye.

Észak-Afrikában szoros kapcsolatban állt Szofróniosszal és egy művelt, görög nyelvű szerzetesi körrel. Itt született meg vagy nyerte el végleges formáját több korai, illetve középső korszakbeli műve, köztük az Aszketikus beszélgetés (Liber asceticus), a Fejezetek a szeretetről (Capita de caritate), a Kérdések és kétségek (Quaestiones et dubia), a Miatyánk rövid magyarázata és az Ambigua jelentős része.Eric Leigh Lopez: Maximus the Confessor & the Trinity – The Early Works. PhD-értekezés, Durham University, 2014.

A karthágói vita Pürrhosszal

641-ben Hérakleiosz halála után politikai válság alakult ki Konstantinápolyban. Pürrhosz pátriárka elvesztette tisztségét, és Észak-Afrikába menekült. 645 júliusában Karthágóban Maximosz és Pürrhosz nyilvános vitát folytatott a krisztusi működés és akarat kérdéséről, egyházi és világi előkelők jelenlétében. A vita fennmaradt jegyzőkönyve későbbi szerkesztés eredménye, de fő vonalaiban hűen adja vissza Maximosz érvelését.

Maximosz szerint a természetes akarat nem azonos a bizonytalan mérlegeléssel. Az akarat a természet lényegi képessége és irányultsága; a mérlegelést és választási bizonytalanságot magában foglaló gnómikus akarás a személyes döntés egyik módja. Krisztusnak valóságos emberi természetes akarata van. Gnómikus akarás azonban nincs benne, mert nem tudatlanságból vagy erkölcsi bizonytalanságból választ a jó és a rossz között. Emberi akarata szabadon és tökéletes összhangban működik az isteni akarattal.

Pürrhosz a vita után elfogadta a két akarat tanát, és Rómába ment, ahol I. Theodórosz pápa visszafogadta az egyházi közösségbe. Később Ravennában ismét a monotheléta állásponthoz közeledett, ezért Theodórosz kiközösítette. Pürrhosz döntéseire a konstantinápolyi pátriárkai szék visszaszerzésének reménye és a változó birodalmi politika is hatott.

Róma és a 649-es lateráni zsinat