Ógörög nyelv

thumb|jobbra|400px|Az ógörög nyelv dialektusai

Az ógörög nyelv (, hé helléniké glótta, újgörög olvasatban í Elinikí glóta) különböző nyelvjárásait az ókori Görögországban i. e. 800 – i. e. 300 között beszélték. Ezek egységesüléséből fejlődött ki időszámításunk előtt a koiné görög, majd belső fejlődés és más nyelvek hatására az újgörög nyelv, amelynek fonetikája erősen különbözik az ógörögétől és a koinétól.

Legközelebbi ismert rokona a kihalt makedón nyelv volt.

Írás és kiejtés bélyeg|300px|Az Odüsszeia kezdősorai

Magánhangzók Elöl képzettHátul képzett  ajakrésesajakkerekítéses Zárt ι /i, iː/ υ /y, yː/ου /uː/Félig zártε /e/, ει /eː/ο /o/, ου /oː/Félig nyíltη /ɛː/ω /ɔː/Nyíltα /a, aː/

Az ógörög (fenti esetben klasszikus attikai kiejtésű) magánhangzóknál megkülönböztetünk rövid és hosszú magánhangzókat, amelyek közül az ε, ο mindig rövid, az η, ω mindig hosszú. Ezek közül az ο egyezik meg maradéktalanul a magyar o hanggal, az ε (rövid magyar é) zárt, az η (hosszú magyar e), ω nyíltak. Az α, ι, υ betűk lehetnek mind hosszúak, mind rövidek egyaránt; hogy ezek közül melyik milyen időtartamú, azt a breve-makron jelek (˘,¯) jelölik. Az α - időtartamától függően - magyar (hosszú) á-val, vagy annak rövid változatával azonos, az ι a magyar i, í, az υ pedig a magyar ü, ű hangokkal.

Az ógörög magánhangzók képezhetnek kettőshangzót is két magánhangzóval, az ι-val és az υ-nal, amelyek a szóvégi -αι, -οι kivételével mindig hosszú hangmértékűnek számítanak. Ezek az αι, οι, ει, υι, ᾳ, ῃ, ῳ, αυ, ου, ευ, ηυ diftongusok. Ha az első magánhangzó hosszú és a diftongus másik tagja ióta, akkor a kisbetűs írásban alulírt iótát kap, nagybetűsen ugyanúgy egymás mellé írják, mint a többi esetben. Ha nem ezek a hangkapcsolatok állnak fenn, - ellentétben az újgörög kiejtéssel -, két egymás mellett levő magánhangzót külön szótagként ejtünkBár a metrikában néhol más hangok is összemosódhatnak, mint pl. az attikai időtartam-áttételes (-εως végződéssel képzett) magánhangzópárok esetében, amely közelítőleg "-jósz"-ként hangozhatott. (pl. az ióta kiejtése i-ó-ta, nem pedig jó-ta).

Az ógörög nyelvben léteznek áldiftongusok is, az ει és az ου, amelyeket kezdetben ugyan diftongusnak ejtettek (/eɪ/ és /ου/), de a klasszikus korban már a magyarral azonos é és ó hanggá váltak, amelyek az ε és ο hangok hosszú változatát jelölték.Vö. az összevont igék ragozását: , . Az előbbi későbbi korra néhol /i, iː/ fonémává változott (ld. latin átírások, mint pl. Kleitarkhosz > Clitarchus), az utóbbi viszont egyetemlegesen a magyarral azonos u, ú /u, uː/ lett.

Mássalhangzók Ajakhangok Koronális hangok Veláris hangok Glottális hangokOrrhangokμ //ν //γCsupán ezeknél a kapcsolatoknál: γγ (nk), γκ (nk), γχ (nkh), γξ (nx). Zárhangok zöngésekβ //δ //γ //zöngétlenekπ //τ //κ //hehezetesekφ //θ //χ //Réshangokσ, ς //῾ //Pergőhangokρ // Laterális hangokλ //

Példa (1) Eredeti szöveg:(2) Magyaros átírás:(3) IPA (rekonstruált kiejtés):.(4)ÓSzókratésztűnszmegfiatalodni-banaszavakahogyanigazánszónokvaló.

Fordítás: Ó Szókratész, úgy tűnik, mintha megfiatalodnál a szavakban (fiatalosan, merészen beszélnél), mint ahogyan egy igazi szónokhoz illő. Platón, Gorgiasz, 482c

Diakritikus jelek Eredetileg a görög írás nem használt semmilyen diakritikus jelet. Hosszú magánhangzók közül csak kettőt ismernek, az ómegát és az étát, amelynek külön írásjele van (a két o összetételéből ligatúrásodott ω), hasonlóképpen a nyelvben előforduló zöngés–zöngétlen–sziszegő–felpattanó hangzópárokat (p/b, t/z/sz stb.) is önálló betűkkel írták le. A hangsúlyok jelölése akkor vált fontossá a görögség számára, amikor irodalmuk elterjedt az ismert világban, mivel így könnyebb volt az írás élő nyelvi ejtését megtanulni és alkalmazni.

Ezeknek a jeleknek négy típusa van: a hehezet (latinul: spiritus), a hangsúlyjel (accentus), a magánhangzó alá írt ióta (iota subscriptum) és a tréma. A hangmértéket jelölő breve (˘) és makron (¯) később jött a szótáraknál használatba, amikor az α, ι, υ betűknek a hangmértékét kellett jelölni (a többi magánhangzónak csak egy hangmértéke van, vagy rövid, vagy hosszú).

Hehezet 50px50pxErős Gyenge50px50pxKombináció a hangsúlyjelekkel A hehezet diakritikus jelként azoknál a szavaknál használatos, amelyek magánhangzóval kezdődnek. Hehezet egy szóban kétféleképpen fordulhat elő: vagy a magánhangzóval kezdődő szó elején, vagy hehezetes mássalhangzókkal (χ /kʰ/, θ /tʰ/, φ /pʰ/). A h+magánhangzóval kezdődő szavakban a // hangot az attikai ógörög nagybetűs írás sokáig nem is jelölte, csak a kisbetűs írásrendszer kialakulása után jelölték egy diakritikus jellel. Az attikait megelőző nyugati, archaikus görög viszont igen, a Η héta föníciai eredetű betűvel, amelyet később a latin az eredeti hangmértékével mindmáig megtartott, de a görögben ión-aiol hatásra a héta mássalhangzóból az éta (η, Η) magánhangzó lett. Az éta rögzülése után már nem volt a karakterkészletben olyan betű, amelyet a h hang jelölésére használhattak volna.

A hehezet diakritikus jelének két fajtája van: ᾽ (gyenge hehezet, spiritus levis), és a ῾ (erős hehezet, spiritus asper). A gyenge hehezet azt jelenti, hogy nincs hehezet (pl. - Athénai), az erős pedig azt, hogy van (pl. - Hellasz). Ez a jellegzetesség a korábbi betűírások hagyatéka lehet, ahol a magánhangzókat egyáltalán nem jelölték, de a magánhangzókezdetet igen.

A görög ró (ϱ) /r/ vagy /rʰ/, ha a szó elején áll, akkor erős hehezetes (pl. - Rhōmē - Rhómé). Két egymás melletti ró esetén vagy általánosan két nem hehezetes róval áll (pl. ), vagy az első erős hehezettel, a második pedig gyenge hehezettel (- Pyrrhos - Pürrhosz). Más esetekben rendesen /r/-nek ejtjük, hehezetes írás nélkül.

A kisbetűkön közvetlen a betű felett áll (ἀ), nagy betű esetén mellette (Ἀ).

Speciális diakritikus jelek thumb|right|120px|Tréma, amit pl. az /á.y.los/ ('anyagtalan') és a /a͜ʊ.lós/ ('fuvola') szó megkülönböztetésére használnak. Az ógörög nyelvben léteznek olyan speciális diakritikus jelek (ϊ, ῑ, ῐ), amelyek az adott hang rendhagyó módját hivatottak kifejezni. A trémát (betű feletti kettőspontot) olyan esetben használjuk, amikor két magánhangzó diftongus helyzetben áll, de nem ejtjük annak. Az utóbbi kettő - a latinhoz hasonlóan - nyelvkönyvekben és szótárakban használatos annak kifejezésére, hogy a magánhangzó rövid és a hosszú.

Az alulírt ióta (iota subscriptum) olyan iótával képzett diftongusokat fejezett ki, amelynek első hangja hosszú volt (ᾳ = ᾱ + ι, ῃ = η + ι, ῳ = ω + ι). Ennek kiejtése később is fennmaradhatott, amint a szavak latin tragoedia-comoedia átírása is mutatja. Ezt nagybetűsen mindig különírták.

Hangsúly 50px50pxÉles Tompa50px50pxHajtott (alternatív alakok) Egyik, ma általánosan elfogadott elméletLd. Halikarnasszoszi Dionüsziosz: , 12. fejezet. szerint az ógörög szóhangsúly proszódikus volt, ellentétben a modern nyelvek dinamikus hangsúlyával. A kettő közötti különbség voltaképpen az, hogy az ilyen nyelvek szavaiban egy vagy több szótagot más hangmagasságban ejt a többinél. A tényleges ógörög tonalitás eszerint csupán abban áll, hogy a hangsúlyos szótagot magasabb hangmagasságban ejtik, ami visszatér az eredeti hangmagasságba: vagy már a hangsúlyos (hajtott), vagy a következő szótagnál (éles).

Ha a hang kiejtésének hosszát is változtatja, akkor az az érdekesség látszik, hogy ezeket a görögök két egymás után ejtett magánhangzóként fogták fel (lásd az ómega-ligatúrát), és az összetett diakritikus jellel egyszerre jelölték, hogy duplán kell ejteni a hangot, és hogy az elején vagy a végén van a hangsúly. A tonális hangsúlyra ad alapot a következő három diakritikus hangsúlyjel létezése: az úgy nevezett éles (acutus vagy oxeia), hajtott (circumflexus vagy periszpómené), és tompa (gravis vagy bareia) hangsúlyok.

A hangsúlyt meghatározó diakritikus jelek első típusa az éles ´ (lat. accentus acutus), amelynek szótagja nagyobb hangmagassággal ejtendő minden szótagnál. Ez azt jelenti, hogy a hang a jelölt szótagon emelkedik fel, ami a következő szótagnál eltompul. Állhatnak mind monomoraikus, mind bimoraikus szótagot képző magánhangzókon. Bimoraikus szótagot képző magánhangzónál az első mora alacsonyabb, és a második mora az erősebb (aá).Morának nevezzük a hagyományos nyelvtanban a magánhangzók hosszúságának mértékegységét. Egy morának felel meg pl. a magyar nyelv rövid magánhangzói (ebben az esetben a hang monomoraikus szótagot képez), két morának, ha a magánhangzó, mint a magyarban, hosszú (ebben az esetben bimoraikus szótagot képez). Ez az ékezet a szó utolsó (végéles, lat. ultima vagy oxütonon; pl. - szofosz), az utolsótól második (másodéles, paenultima vagy paroxütonon; pl. - koszmosz), és az utolsótól a harmadik (harmadéles, lat. antepaenultima vagy proparoxütonon, pl. - anthróposz) szótag magánhangzóján állhat. Jelölése: ά.

A hangsúlyt kifejező ékezetek második típusa a hajtott ῀ (lat. accentus circumflexus). Ez azt jelenti, hogy az adott szótagban nemcsak felemelkedik a hang, hanem mielőtt a következő szótaghoz érnénk, már az adott szótagban a tónus el is tompul. Ilyen csak bimoraikus szótagot képző magánhangzóknál (hosszú magánhangzók vagy diftongusok esetében) lehetséges (áa).

Ez a hangsúly a szó utolsó (véghajtott, lat. ultima vagy gör. periszpómenon; pl. - Hermész) és a szó utolsó előtti szótag (másodhajtott, lat. paenultima vagy properiszpómenon; - dúlosz) magánhangzóján állhat. Jelölése: ᾶ.

Az utolsó hangsúly a tompa ` (lat. accentus gravis). Csak az utolsó szótagon állhat. Ez rendes esetben akkor használatos, ha a szó végéles, és ez nincs pl. egy több szóból álló szókapcsolat vagy mondat végén, vagy nem kerül simulószó elé. Mivel a végéles szótag a legutolsó szótag, ezért nincs egy következő szótag a szóban, ahol a hangemelkedés eltompulna, így nem történik az egész szóban hangemelkedés. Hogy valójában miként ejthették ki az ilyen tompa szót, a nyelvészetben vitás kérdés. Vannak, akik úgy vélik, hogy az ilyen szavak dinamikus hangsúlyúak voltak (tehát a szó hangmagasság nélkül volt hangsúlyos), némelyek úgy gondolják, hogy ezek a szavak hangsúly nélküliek voltak, de vannak olyan vélemények is, amelyek egyenesen hangcsökkenést feltételeznek.

Pl. - agathosz anthróposz (jó ember). Jelölése: .

Egy másik, a XIX. századi újgörögtudomány elmélete szerint a hangsúlyjelek nem különböző hangmagasságokat fejeztek ki, mivel a politonális diakritikus jeleket általában meghatározott, logikus szabályok szerint használták (ld. következő alfejezetet) és csak az a középkorban vált általánossá, amikor a hangsúly már biztosan dinamikus volt.Ld. Geldart, Edmund Martin: The Modern Greek Language in Its Relation to Ancient Greek

Hangsúlyszabályok A szavak hangsúlyhelyének többsége akármilyen lehet, ezért minden szónak külön hangsúlya van. Három hangsúlyhelyzetnek azonban meghatározott szabálya van, szófajtól teljesen függetlenül.

Harmadéles a szó csak akkor lehet, ha a szó utolsó szótagja monomoraikus. Pl.: (ember), (megszilárdult alak), (mondják).Megj.: Két kivételes eset van: a névszók magánhangzó-deklinációjának az -αι, -οι többes számú alanyesetben levő végződései (sg. nom.: ) és az attikai hangmérték-áttétel (metathesis quantitatis) az -ις végű főnevek birtokos esetében, ahol egyes számban megmaradt az eredeti harmadéles szó (sg. nom. > sg. gen. > sg. gen. (tétel), többes szám pedig ezt követte (pl. gen. ). Másodhajtott a szó csak akkor lehet, ha a szó utolsó előtti szótagja bimoraikus és a szó utolsó szótagja monomoraikus. Pl. (kenet), (nép), (ház), (ez a...), (Iustus), (Caesar), (Faustus).Megj.: Ahogy a harmadéleseknél, úgy a másodhajtott névszóknál is monomoraikusnak számít az 1. deklináció többes szám alanyesetben lévő -αι, -οι végződései. Pl. sg. nom. > pl. nom. (vidék, vidékek)