Az Etna (szicíliai nyelven Muncibeddu, olaszul Mongibello vagy Etna, latinul Aetna) Európa legmagasabb aktív vulkánja Szicília északkeleti részén Catania és Messina között található, a sziget keleti partján. A tűzhányó területe 1200 km², kerülete a hegy lábánál 135 km. 2018-ban még csak 3326 méter volt a magassága; mely 2024 szeptemberében már elérte a 3403 métert, köszönhetően a Voragine kráter peremén felhalmozódott vulkáni anyagnak. Az Etna egyben a Föld egyik legaktívabb vulkánja, valamint Szicília legmagasabb pontja.
Neve valószínűleg a görög aitho (égni) vagy föníciai athana (tűzhely) szavakból ered. A helyiek által használt Mongibello elnevezés a latin mons (hegy) és az arab dzsabal (hegy) szavak keverékéből alakult ki. A vulkán több szempontból is érdekes: először is azért, mert a Föld valamennyi vulkánja közül az Etna kitöréseit jegyezték fel a leghosszabb ideje és a legrészletesebben; másodsorban, mert működésének körülményei mai napig nem egyértelműek, ezért a vulkanológusok érdeklődésének középpontjában áll, akik a működés magyarázatára több, többé-kevésbé egyenrangú elméletet is kidolgoztak.
A tényezők felkutatását nehezíti, hogy a tűzhányó a Földközi-tenger vidékének tektonikai szempontból legbonyolultabb területén fekszik.
A Hawaii-szigetek vulkánjaihoz hasonlóan az Etna sem pusztító erejéről híres. Aktivitását a hosszú lávafolyamok, magasra törő lávaszökőkutak jellemzik, és ezek számos turistát vonzanak a környékre, mert viszonylag közelről és biztonságban figyelhetik meg a vulkáni jelenségeket. A hegy potenciális veszélyessége miatt szerepel a Decade Volcanoes listáján.
Bár az Etna a világ egyik legaktívabb vulkánja, a hegy lejtőin és környékén több tízezer ember él, aminek fő oka a bor- és gyümölcstermelésre kiválóan alkalmas, termékeny vulkáni talaj.
2013-ban az UNESCO Világörökség Bizottsága természeti világörökségi helyszínné nyilvánította.Mount Etna and the Mountains of Pamir inscribed on World Heritage List alongside El Pinacate and Gran Desierto de Altar, 2013. június 21.
Geológiája bélyeg|250px|Az Etna egy 3D-animáción bélyeg|250px|Szicília keleti részének geológiai felépítése (középpontban az Etna vulkáni tömbje, északra a Peloritani-hegység, északnyugatra a Nebrodi-hegység, délre az Iblai-plató) bélyeg|250px|Az Etna látképe műholdról bélyeg|250px|Az Etna látképe repülőből
A lemeztektonika elmélete a vulkánok kialakulását három tektonikai folyamatra vezeti vissza. Az ezeknek megfelelő típusok: konvergens lemezszegélyek vulkanizmusa, divergens lemezszegélyek vulkanizmusa, forrópontok vulkanizmusa.
Az Etna működése e három folyamat egyikével sem magyarázható kielégítően. Kialakulását valószínűleg a tőle északra fekvő Lipari-szigetek szubdukciós vulkanizmusa segítette, de az újabb kutatások nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a riftesedésnek. A Boris Behncke és társai által 2001-ben felállított elmélet a következő, elsősorban szerkezetföldtani tényezőkkel magyarázza létrejöttét: a Málta-Szicíliai-tömb és a Jón-tenger medencéje közti eltolódás és riftesedés, ami elősegítette a magma emelkedését (Gillot et al., 1997), a Cataniai-síkság árkát kialakító extenziós tektonikai mozgások (Di Geronimo et al., 1978), a Messina-Giardini-törésvonal és a Máltai rift kereszteződése (McGuire et al., 1997), a Szicília-Calabriai rift ÉÉNy-DDK irányú dilatációja (Monaco et al., 1997), forrópont vulkanizmus (Tanguy et al., 1997), a tirrén-tengeri szubdukció (Gvirtzmann et al., 1999).
Az Etnát tehát valószínűleg vulkáni és tektonikai jelenségek bonyolult összjátéka alakította ki. Ennek fázisai: Az Iblai-plató vulkanizmusa Szicília keleti partjain a középső triászban kezdődött el az időszakos vulkanizmus, aminek eredményeként sok máfikus (kevés szilíciumot tartalmazó) láva és tefra ömlött, illetve hullott a felszínre. A legtöbb kitörés mélytengeri volt. Termékeiket a pliocén és pleisztocén korú lemeztektonikai mozgások következtében kiemelkedett Iblai-plató vidékén találták meg. Az erupciók központja a miocéntől a pleisztocénig észak felé vándorolt. Ebben a periódusban a vulkáni tevékenységek rövidek voltak (néhány évtől néhány száz évig), így a nagyobb vulkáni kúpok sem alakultak ki. Az Iblai-plató vulkáni rétegeit ma pleisztocén korú üledékek borítják. A szubdukciós árok feltöltődésével kialakult Cataniai-síkság északi részén a folyami üledékek alatt találtak ezeknél fiatalabb vulkáni rétegeket is, és általában ezeket tekintik az Etna korai termékeinek.
Elő-Etna Az Etna vidékének vulkáni aktivitása mintegy 500 000 éve kezdődött, és eleinte az Iblai-plató működéséhez hasonlított: sok tenger alatti lávát és tholeiites tefrát termelt. Az Aci Castello mellett feltárt rétegek lávapárnákat és hialoklasztokat (víz vagy jég hatására fragmentált lávadarabokat) tartalmaznak, ami azt is jelzi, hogy a vulkanizmus egy nagyobb öböl mélyén, nagyjából a mai Etna tömbje által elfoglalt területen alakult ki. A vulkáni és üledékes rétegek váltakozása intenzív hegységképző mozgásokra utal. 300 000 éve a mai Etna délkeleti oldalán több, intenzív kitörés átmeneti összetételű (tholeiites és alkáli) lávákat hozott a felszínre. Ezt a fázist tekintik az Etna első aktív időszakának – ez a tűzhányó életének felén túl tartott, és eközben a vulkán viszonylag kevés anyagot produkált.
Ős-Etna Az Etna működésének második periódusa 168 000 éve kezdődött, és Ős-Etna fázisként ismert. Ebben az időszakban a kitörések központja a mai Etna DDNy-i oldalán, a mai Paternò közelében volt, és sok alkáli vulkáni anyagot juttatott felszínre. Ennek a fázisnak a második szakaszában, 100-130 ezer évvel ezelőtt a (Calanna-kitörés) hozta létre az első rétegvulkán kúpot.
Trifoglietto II Ez az Etna harmadik működési fázisának a neve. Ebben az időszakban több rétegvulkán települt egymásra; a legnagyobbak a névadó Trifoglietto II, a Vavalaci és a Cuvigghiuni voltak. A vulkán ekkor főleg trachiandeziteket dobott ki magából – a működés ugyanis az előző fázisoktól eltérően robbanásos volt, és többnyire a központi kaldera beomlásával végződött. Ez a periódus nagyjából 80 000 évvel ezelőtt kezdődött és 45-50 ezer évig tartott.
Mongibello Az Etna működésének negyedik fázisában jött létre a mai rétegvulkán, a Mongibello. Ezt a fázist három szakaszra: ősire, recensre és modernre bontják. Az első jelentősebb kitörések 15-16 ezer éve zajlottak le, és vastag ignimbritrétegeket raktak le elsősorban a mai Etna DK-i oldalán, Biancavilla mellett. A hamu a Földközi-tenger térségének távolabbi részeire is eljutott: kimutatták mintegy 800 kilométernyire a kitörés központjától, a Róma melletti Colli Albani tóvidéken is. Valószínűleg ekkor omlott össze az Ellittico nevű kaldera, amire napjainkban már csak egy 3 kilométer átmérőjű medence emlékeztet. A tholeiites lávát termelő kitöréseket egyre inkább alkáli lávás erupciók váltották fel, és ennek megfelelően azok jellege apránként effuzívvá (kiömlésessé) vált. Néhány évezreddel később ismét beszakadt egy kaldera; ennek helyén alakult ki az 5×7 km átmérőjű Valle del Bove. Valószínűsítik, hogy a Valle del Bove több összeomlás eredménye (az utolsó ilyen esemény 3500 éve lehetett).
A modern Etna kúpja kialakulása a Piano-kaldera 2000 évvel ezelőtti beszakadása után kezdődött egy szokatlan, pliniusi (robbanásos) kitöréssel. Az egykori, 2,5 km átmérőjű kaldera körvonala ma is látható. Az utóbbi évszázadokban nem voltak nagyobb kalderaomlások: a viszonylag legjelentősebb 1669-ben meglehetősen sok láva kiömlésével járt. Az elmúlt néhány ezer év vulkanizmusában a vulkáni kúp csúcsának környékén: effuzív (kiömléses), Stromboli-típusú, valamint robbanásos kitörések egyaránt előfordultak.
Geomorfológiája Az Etna komplex morfológiájú vulkán, amit számos, egymásra épülő vulkáni szerkezet épít fel. Napjainkban a központi kúp mellett mintegy kétszázötven–háromszáz hamukúpot és parazitakrátert figyelhetünk meg – ez a szám folyamatosan változik, ahogy minden kitöréssel újabbak keletkeznek, míg mások eltűnnek a gyarapodó tefra alatt.
A vulkán tetőrégiójában leginkább négy kráter: a Voragine és a Bocca Nuova (ezek az egykori központi kráter helyén alakultak ki), valamint az Északkeleti- és Délkeleti-kráter aktív. Az Etna működésének egyik jellegzetes vonása, hogy a központi kráterek helyzete alig változik, kitöréseik gyakoriak, miközben a lejtőkön folyamatosan változik a kitörési pontok (parazitakráterek) helye és az erupciók intenzitása.
Parazitakúpok 250px|bélyegkép|Parazitakráter a Rifugio Sapienza mellett 250px|bélyegkép|Parazitakúpok az Etna lejtőjén, melyeket a helyiek Sophia Loren melleiként emlegetnek 250px|bélyegkép|A Monte Silvestri
Nagyságuk a kitörés intenzitásától és a felszínre kerülő vulkáni anyag mennyiségétől függ. Az Etna lábánál sorakozó parazitakráterek általában egy-egy eseti kitörés eredményei (mint például a Monte Rossi 1669-ben), míg a hegycsúcs közelében kis hamukúp-sorozatok alakultak ki (mint például a Monti Silvestri 1892-ben). Jellegzetes patkó alakúak; a patkó általában a lejtő irányába nyílik. Elhelyezkedésük szabálytalan, de bizonyos területeken gyakoribbak. Fontosabb parazitakúpok: Monte Barca – az Etna nyugati oldalán, Bronte városa mellett. A pleisztocén végén keletkezett, nevét jellegzetes bárka alakjáról kapta. Monte Mojo – az Etna északi oldalán, Mojo falucska mellett. A három kráterből álló vulkáni építmény keletkezésének pontos idejét nem ismerjük. Méretei miatt gyakran külön vulkánnak tartják. Úgy vélik, ennek terméke egy, a Jón-tenger irányába haladó, húsz kilométer hosszú lávafolyás és ebből a kúpból ömölhetett ki az Alcantara-szurdok kialakulását lehetővé tévő bazaltláva is. Monte Rossi – az Etna 1669-es kitörése során keletkezett Nicolosi város mellett, a vulkán déli oldalán. Monte Silvestri, Monti Calcarazzi és Montagnola – az Etna déli oldalán sorakoznak az úgynevezett déli repedészóna mentén. A Montagnola az 1763-as kitörésben keletkezett, a Monte Calcarazzi három évvel később, a Monti Silvestri pedig 1892-ben, egy három hónapos kitörés során. Monte del Fiore – az Etna nyugati oldalán található; az 1974-es kitörés eredménye. Piccolo Rifugio apparátus – az Etna 1985-ös kitörése során keletkezett, egyenként legfeljebb 3 méter magas hornitókból áll. Nevét arról a Piccolo Rifugio menedékházról kapta, amit a kitörés közben kialakult hasadék kettévágott. 2300 méter magasan, az Etna déli lejtőjén található.
Csúcskráterek Az Etna csúcsát, az egykori központi kráter helyét ma két kürtő: a Voragine és a Bocca Nuova foglalja el. Ezekhez csatlakozik az 1911-ben létrejött Északkeleti- és az 1971-ben keletkezett Délkeleti-kráter. Noha számos vulkanológus az utóbbiakat parazitakrátereknek tekinti, az utóbbi évtizedekben mindkettő kiterjedt vulkáni felépítményt hozott létre, sőt ma az Északkeleti-kráter peremén van az Etna legmagasabb pontja.
A Voragine és a Bocca Nuova