Középajtai és árkosi Benkő József (Bardoc, 1740. december 20. – Középajta, 1814. december 28.) református lelkész, teológus, botanikus, történetíró és nyelvész. Botanikusként elsőként alkalmazta Linné kettős nevezéktanát magyar nyelven. A Magyar Hírmondóba írt cikkeivel a tudománynépszerűsítés egyik korai művelője lett.
A felvilágosodás korszakának elején élt tudós egyaránt eredményes művelője volt a társadalom- és a természettudományoknak. Fő műve, a Transsilvania, a korabeli Erdély leírása a művelődéstörténet, a néprajztudomány és a családtörténet máig használt forrásmunkája, amelyben az államismereti iskola módszerével vizsgálja az erdélyi társadalom anyagi és szellemi életét.
Kitartó szorgalmával, kivételes munkabírásával hatalmas ismeretanyagra tett szert. A magyaron kívül beszélte a latin, a román, a cigány nyelvet, értett héberül, görögül, olaszul, franciául, németül, örményül és törökül. Negyvennégy éves korában, szegény sorsa ellenére, német nyelvmestert fogadott, mert fel akarta frissíteni némettudását. Alaposságára jellemző, hogy Bethlen Farkas művének kiadására készülve öt különböző példányt olvasott össze fiával, akit emiatt egy évre kivett az iskolából.
Halála után nyolc évvel jelent meg első életrajza, amit öccse, Benkő Ferenc írt. 1842-ben az erdővidéki gazdasági egylet emléket akart állíttatni Erdővidék híres szülöttjének, de ez végül nem sikerült. A 19. század közepén Kőváry László gyakran írt elismeréssel Benkőről, 1854-ben pedig két anekdotát tett közzé róla. Az első tudományos igényű Benkő-monográfiát Mikó Imre állította össze, gondosan összegyűjtve és közzétéve az akkor még létező kéziratokat. Az általa kialakított Benkő-képet a sors csapásai ellen hasztalanul küzdő, ám mégis kiemelkedőt alkotó tudósról lényegében változatlanul vették át a későbbi cikkírók is. Benkő József az 1989-es romániai rendszerváltás után került a honismereti tevékenység fókuszába.
Életútja Az árkosi és középajtai református székely Benkő családból származott. Szülei Benkő Mihály és Hermányi Dienes Judit voltak. Édesapja Magyarhermányban, Bardocon, végül Középajtán volt lelkipásztor, anyai nagyapja, Hermányi Péter szintén református lelkészként szolgált. Három fiútestvéréből kettő református lelkész lett, hat lánytestvére kivétel nélkül református lelkészhez ment feleségül.Mikó 1867: 9; Éder 1978:11; Szabó 1999: 8–9.
Tanulmányait Nagybaconban és Székelyudvarhelyen kezdte, majd 1758-tól a nagyenyedi főiskolán folytatta. Már ebben az időben elkezdett írni; történelemmel, irodalommal és botanikával foglalkozott. Amikor nagybátyja, a jeles tudós, Hermányi Dienes József 1763-ban elhunyt, kéziratait Benkő vásárolta meg árverésen, megvetve ezzel majdani híres gyűjteménye alapjait. E vásárláson alapult utóbb az a koholt vád, hogy a Transsilvania specialis anyaga nem saját gyűjtés, hanem a hagyatékból származik.Benkő a híresztelést „bűzlő hazugság”-nak nevezte. Diákkorában jelent meg nyomtatásban első műve, a versekben írt Bononiai mese. Enyedi tanárai közül Ajtai (Abod) Mihály volt rá a legnagyobb hatással, ő ajánlotta tanítványát Bethlen Gergely figyelmébe, és Benkő az ő révén ismerkedett meg Bod Péterrel.Mikó 1867: 18; Éder 1978: 14–15. Szabó 1999: 9–10.
1766-ban lelkésznek hívták Középajtára, de ekkor még abban reménykedett, hogy a kor szokásai szerint külföldi tanulmányutat tehet. Bethlen Gergely biztosította volna ehhez az anyagi támogatást, de Benkő – valószínűleg apja kívánságára – hazatért, és 1767. április 24-étől apja utódaként Középajtán református lelkészként szolgált. 1768-ban vette nőül Fülei Csoók Miklós tanító Mária nevű lányát, „kivel boldog házi életet élt, mezei gazdaságot folytatott, papi hivatalát dicséretesen viselte, szorgalmatosan olvasott, s jó hireneve és becsülete naponkint növekedett.” Házasságukból öt lány és három fiú született. 1770 és 1773 között a papi hivatás mellett botanikával foglalkozott, illetve gyűjtötte az anyagot Erdély leírásához, ezért beutazta a tartomány nagy részét. 1770-ben megírta az erdővidéki egyházkerület történetét, 1773-ban pedig a székelyudvarhelyi református gimnáziumét Udvarhelyi novitius Deák címen.Mikó 1867: 26 és 31; Szinnyei 1891; Szabó–Tarnai 1968: 17; Éder 1978: 17–20; Szabó 1999: 10; MÉL 2001.
Tudományos felkészültségét és szónoki tehetségét széles körben elismerték, így 1773-ban őt bízták meg azzal, hogy az átutazó József főhercegnek előadja a miklósvári egyházközség sérelmét. 1774-ben írta meg Erdély barlangjairól szóló művét, amelynek alapján 1781-ben a haarlemi Tudós Társaság tagjává választotta. 1775-től kezdve ellátta az egyházkerület jegyzői feladatkörét is.Mikó 1867: 31–32; Szabó 1999: 11–12; Zoványi 1977: 67.
Mivel szenvedélyes növénygyűjtő hírében állt, Adam Chenot akkori erdélyi főorvos hatására a Gubernium 1775-ben felkérte Benkőt, hogy tartson botanikai előadásokat a gyógynövényekről és azok hatásáról. Benkő vállalta volna, hogy időszakos jelleggel Brassóban és Nagyszebenben előadásokat tart, de a bécsi kormányzat úgy vélte, hogy az előadásokat hasznosabb lenne Kolozsváron a királyi líceumban tartani. Benkő tanácsot kért Pataki SámueltőlMikó tévesen Pataki Mihálynak nevezi a címzettet, de Benkő későbbi leveleiből egyértelműen kiderül, hogy Pataki Sámuelről van szó, aki 1769-ben a kolozsvári református kollégium nyomdáját vezette. L. Szabó–Tarnai 1968: 422. és a Református Egyházi Főtanácstól, de a sok bürokratikus huzavona közepette végül is nem merte középajtai egzisztenciáját kockára tenni. Az előadásokra készülve ugyanakkor összeállította és elküldte a Guberniumnak Scintilla botanica (Növénytani szikra) című kéziratos művét.Mikó 1867: 39–58; Éder 1978: 27–30; Szabó–Tarnai 1988: 21–30; Szabó 1999: 12–13. bélyegkép|Benkő József portréja a Vasárnapi Ujságban 1777-ben került nyomdába Transsilvania specialis című műve, majd 1778-ban a bécsi udvarhoz folyamodott segélyért, egyrészt a kiadás költségeinek fedezetére, másrészt családja eltartására. A bécsi udvar az erdélyi Guberniumhoz küldte véleményezésre az ügyet, amely Benkőtől bekérte a mű egy példányát tanulmányozásra, majd ellenjavallta a segély kiutalását. Az elutasítás nem szegte Benkő kedvét, és a lelkészi teendők példás ellátása mellett tovább folytatta botanikai kutatóútjait, székelyföldi hírekkel látta el a pozsonyi Magyar Hírmondót, történelmi adattár kiadását készítette elő. 1781-ben jelent meg Milkovia című műve. Közben két újabb nehézséggel találta szemben magát: 1784-ben javai nagy része megsemmisült egy tűzvészben, 1785-ben pedig az udvar elutasította növénytani munkájának támogatását. Az erdővidéki egyházmegyében 1785-től esperesi tisztséget töltött be.Mikó 1867: 71; Szabó 1999: 13–14; Zoványi 1977: 67.
1787–től a székelyudvarhelyi kollégiumban szónoklattant, teológiát, történelmet, földrajzot, természetismeretet, héber és görög nyelvet tanított. Mivel báró Daniel István főgondnok pártfogásával nyerte el a kinevezést, a többi tanár féltékenykedett rá. Különösen a külföldön tanult, akadémikus Bodola Sámuel nem tudta elviselni Benkő népszerűségét és hírnevét, és rágalomhadjáratot indított ellene. 1789-ben állásáról lemondatták, ekkor középajtai birtokára vonult vissza, ahol botanikus kertje volt, majd 1793-ban Köpecre hívták meg lelkésznek. Ebben az időszakban adta ki Bethlen Farkas történeti művének ötödik (1789) és hatodik könyvét (1793), megjelentette az erdélyi országgyűlésről szóló írását (1791), és folytatta a történeti adatok gyűjtését. 1792-ben gróf Batthyány Ignác katolikus püspök panaszt tett ellene a főkormányszéknél, mivel megszegve az akkor hatályos rendeleteket, összeesketett egy református férfit egy katolikus nővel.Mikó 1867: 97–98 és 126; Szinnyei 1897; Éder 1978: 94–100; Szabó 1999: 14–16.
1796-ban kitüntetésben részesült a bécsi kormányzat részéről az ecetfa hasznosítására tett javaslata miatt, amellyel 10 000 tallérnyi importot váltott ki. Benkő egy húsz arany súlyú emlékérmet kapott, és intézkedtek értekezése kinyomtatásáról és a növény elterjesztéséről.Szabó–Tarnai 1988: 357; Szabó 1999: 16.
Aranka György, az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság titkára kapcsolatba lépett Benkővel, aki állandó anyagi gondjai ellenére több értékes kéziratot adott ajándékba a Társaságnak. A Társaság ennek ellenére nemhogy segítette volna Benkőt, hanem további anyagi nehézségeket okozott neki, felbontatván vele azt a szerződést, amelyet Martin Hochmeister szebeni könyvkiadóval kötött Bojti Gáspár és Mikó Ferenc kéziratának kiadására.Mikó 1867: 143–145; Szabó 1999: 17–18.
Miután azzal vádolták, hogy 1796. február 17-én részegen tartotta meg a vasárnapi istentiszteletet, Benkőnek bele kellett egyeznie abba, hogy káplánt fogadjanak mellé, akinek át kellett adnia papi fizetése felét. Ezen kívül köteleznie kellett magát, hogy amíg Köpecen szolgál, tartózkodik az italtól.Benkő utóbb arra hivatkozott, hogy köszvénye miatt volt erőtlen, és a kötelezvényt „confusus beteg” állapotában íratták alá vele; l. Szabó–Tarnai 1988: 356. Az ügy 1798-ban zárult le, ezt követően Benkő visszaköltözött Középajtára. Életének hátralevő tizenöt évében alkoholista volt. Folytatta a nem engedélyezett esketéseket, emiatt megvonták fizetését. 1802-ben a görögkeletiek, 1803-ban a brassói katolikus plébános tett ellene panaszt, ennek következtében Miklósvárszék törvényszéke 1803. február 7-én kétévi fogságra ítélte. A királyi tábla az ítéletet pénzbírságra és szigorú dorgálásra változtatta, és kérte a főkormányszéktől a bírság elengedését, amelyet Benkő képtelen lett volna kifizetni. Mivel a főkormányszék helybenhagyta a pénzbüntetést, ennek összegét a bírák adták össze Benkő helyett. 1804 és 1805 között öt újabb panasz érkezett ellene, ezért az egyház megvonta nyugdíját, de 1806-ban visszamenőlegesen is visszaadta.Kőváry 1842: 129–130; Szabó 1999: 18–19.
1805-ben elhunyt a felesége, ezt követően egyik fiánál lakott, ahol ellátták ugyan, de „nem minden fogyatkozás nélkül.” Ebben az időben gyógynövények gyűjtéséből és eladásából élt. 1812-ben a katolikus püspök ismét panaszt tett ellene a törvénytelen esketések miatt, ezért 1813. február 28-án életfogytiglani börtönre ítélték. A döntést a főkormányszékhez küldték jóváhagyásra, ahonnan az az utasítás érkezett, hogy értesítsék Benkőt az ítéletről, de hagyjanak neki időt a megfelelő törvényes menedék igénybevételére. Mikó Imre feltevése szerint ennek az lehetett a magyarázata, hogy a bírákat is bántotta az ítélet, vagy pedig remélték, hogy az ügy az akkor 73 éves Benkő halálával magától megszűnik.Szinnyei 1897; Szabó 1999: 20–22; MÉL 2001.
1814. december 28-án fia karjaiban halt meg. Temetésére a környékbeli papok nem mentek el, a helyi lelkész pedig ezt a textust választotta a búcsúztatáshoz: a lélek ugyan kész, de a test erőtelen.Kőváry 1842: 130; Szabó 1999: 22.
Munkássága Botanikai munkássága