Flavius Claudius Iulianus (Konstantinápoly, 331. április 7. – Tigris menti Maranga, 363. június 26., pénzérméin FL CL IVLIA-NVS, Φλάβιος Κλαύδιος Ἰουλιανός, FlawioszA hagyományosabb koiné kiejtés a bétát ajakhangnak ejtette (az angol w-hez hasonlóan), majd később már tiszta foghangként, a magyar v-hez hasonlóan. A középgörög korban már Flaviosznak ejtették. Klaudiosz Julianosz) a Római Birodalom császára volt másfél évig, 361 és 363 között. Ariánus keresztény oktatói voltak, de felhagyott Arius tanainak követésével, uralkodása alatt az ősi görög–római vallási hagyományokat ápolta és pártfogolta, utolsóként a római császárok között. Iamblikhosz tanai és a mindent magába foglaló filozófiai rendszer, az újplatonizmus felé fordult, de nem Platón munkáinak betű szerinti életre hívása volt a célja, hanem a dialógusok szólásszabadságán és a meggyőzésen alapuló szellemiségének valóságba ültetése. Ezért Iulianust az „Apostata” (görögül: Ἰουλιανὸς ὁ Ἀποστάτης, azaz „Hitehagyott Julianosz”) melléknévvel tartja számon a keresztény hagyomány.
Korai halála megakadályozta abban a nagy kísérletében, hogy a birodalomban a kereszténységgel egyenrangú és azonos hatású maradjon a római vallási hagyomány, a görög vallás tisztelete és a legfontosabb misztériumvallások kultusza. Leginkább az újplatonikus napteológia kötötte le figyelmét; a görög napisten, Héliosz és a perzsa Mithrász felé fordult. Az utóbbi az ősi perzsa vallásból, a mazdaizmusból vette át központi motívumát, a dualisztikus szemléletet. Magát Iulianust is beavatták Mithrász misztériumaiba.
Iulianus azonban nemcsak filozófus volt, hanem nagyszerű hadvezér is, akit katonái rajongásig szerettek. Utolsó hadjáratán mélyen benyomult a Szászánida Birodalom területére, és itt érte a halál. Halálának oka egy súlyos sebesülés, melynek körülményei homályosak, vitatottak. Egyesek harc közbeni sérülést, mások keresztény merényletet sejtetnek. A keresztény legendárium isteni beavatkozásként értékeli a kereszténységet elhagyó császár halálát. Alig másfél éves uralkodása ellenére az egyik legfontosabb személye a késő ókori római történelemnek.
Családi háttér, gyermekkor
Flavius Claudius Iulianus 331-ben született a nemrégiben alapított Konstantinápolyban. Apja Flavius Iulius Constantius, I. Constantinus római császár apai féltestvére volt. Anyja a görög származású Flavia Basilina, Flavius Iulius Iulianus praetorianus praefectus, a korábbi egyiptomi helytartó (praefectus augustalis) leánya. Iulianus így anyai és apai ágon is rokona volt a Constantinus-dinasztiának.
Iulianus gyermekkora I. Constantinus uralkodásának végére esik, az ő 337-ben bekövetkezett halála idején – amely után instabil helyzet alakult ki a birodalomban – nem egészen hatéves volt. A császár három fia (II. Constantinus, II. Constantius és Constans) mellett két féltestvére – Iulius Constantius és Iulius Dalmatius – is joggal követelhetett volna részt a hatalomból. Iulianus apja az elhunyt császár legidősebb férfirokonaként, Dalmatius pedig a praetorianusok praefectusaként kifejezetten veszélyes volt a három trónörökös hatalmi törekvéseire nézve. Nagy Constantinus I. Constantius Chlorus Helena nevű ágyasától született, még azelőtt, hogy Constantiust Diocletianus kinevezte volna. Iulius Constantius és édestestvérei viszont Theodorától, a törvényes császári hitvestől, vagyis I. Constantinuson kívül Constantius Chlorus minden gyermeke „bíborbanszületett” volt. Ebben az időben a „bíborbanszületett” gyermekek jogcíme erősebb volt az öröklésre, mint az elsőszülötté.
Ilyen módon Iulius Constantius legitimációja felmenőágon erősebb lett volna, mint Constantinus fiaié, és ha már Constantinus megszüntette a denominatio (kijelölés) gyakorlását (ami a diocletianusi tetrarchia lényege), a successio (öröklés) elvén ő lett volna a legitim uralkodójelölt. Arra is emlékezett még mindenki, hogy Constantinus erőszakkal szerezte meg az augustusi címet a törvényesen kijelölt augustusokkal és caesarokkal szemben. Nem véletlen, hogy egy fennmaradt panegyricus Constantinus nagyapján, Eutropiuson keresztül Claudius Gothicushoz vezeti vissza családfáját és hozzá köti az uralkodói legitimációt is.
A Római Birodalom azonban az elmúlt négy évszázad alatt sem volt képes hozzászokni az egyeduralmi forma bármilyen állandósított öröklési rendjéhez, az új uralkodók trónra emelése – Diocletianus tetrarchiáját leszámítva – mindig anarchiával járt, jelentősen hozzájárulva a birodalom hanyatlásához. A sereg és az udvar Constantinus fiai mellé sorakozott fel, és néhány hónappal a császár halála után minden más férfirokonát lemészárolták. Iulius Constantius két fia, Flavius Constantius Gallus és Flavius Claudius Iulianus elkerülte a kivégzést, mivel még gyermekkorúak voltak. 337-ben nemcsak apjukat, hanem ismeretlen nevű bátyjukat is elveszítették, aki valószínűleg már elég idős volt ahhoz, hogy veszélyes trónkövetelő lehessen belőle. I. Constantinus másik féltestvére, a 335-től caesarként szolgáló Flavius Dalmatius is ugyanerre a sorsra jutott. Az ő két fiát – Hannibalianus és Flavius Dalmatius – is kivégezték, akik mindketten idősebbek voltak és a politikában is részt vettek, hiszen 335 óta apjukkal együtt caesari címet birtokolták.
Mai napig nem tudni, hogy a gyilkosságokban pontosan milyen szerepet vállalt II. Constantius, I. Constantinus középső fia, aki Konstantinápolyban tartózkodott 337-ben, és ugyanitt történtek a kivégzések is. Több történetíró és maga Iulianus is (az athéniakhoz írt levelében) őt vádolta a mészárlás elrendelésével, más feljegyzések szerint az események kikerültek Constantius irányítása alól. Iulianus véleménye szerint apja sosem tört az idősebb Constantinus trónjára sem, ezért a fiaira sem lett volna veszélyes, semmilyen lépést nem tett a trónt megszerzésére. Iulianus azonban az események idején még csak hatéves volt, így saját tapasztalata nem lehet erről a kérdésről. A gyilkosságok után a két túlélő fiút szoros házi őrizetben tartották.
Az I. Constantinus halálát követő osztozkodásban II. Constantinus kapta Galliát, Constans Illyricumot és Itáliát, II. Constantius pedig a Keletet. A három fivér egymástól függetlenül is irtotta a rokonságot, majd egymásnak estek. Először Constans és Constantinus viszályában az utóbbi maradt alul, majd Constans és Constantius polgárháborúja csak azért maradt el, mert Constanst Flavius Magnus Magnentius meggyilkolta. Az augustusok közti és a trónbitorlók elleni polgárháborúk lezárultával csak II. Constantius maradt talpon, aki egyeduralkodóként Mediolanumba (ma Milánó) tette a székhelyét.
Iulianus 338-ig valószínűleg Nicomedia városában élt, ahol nevelője és gyámja anyai rokona, az ariánus Eusebius, Nicomedia püspöke volt. A gyermekek valószínűleg ariánus nevelést kaptak. Eusebius 338-tól haláláig, 341-ig Konstantinápoly püspöke lett – Hitvalló Pál püspök száműzetése után –, ekkor valószínűleg Iulius Constantinus ifjabb fiai is ott tartózkodtak, bár ez bizonytalan. 341 után Macellumban, egy félreeső cappadociai városkában éltek, továbbra is felügyelet alatt. Tanítói között nagy nevek tűnnek fel, mint a rabszolga filozófus Mardonius, a grammatikus-rétor-filozófus Nicocles és a kiváló szónok, Hecebolius. Testvére, Gallus Ephesusban élt 346-tól. Iulianus saját leírása szerint már Eusebius mellett is olvasta Libanius, a retorikatanár előadásainak szövegét, aki a klasszikus vallás híve és több misztérium beavatottja volt. Később Libanius személyesen is tanította.
Kamaszkor: elfordulás a kereszténységtől bélyegkép|jobbra|250px|Iamblikhosz bélyegkép|jobbra|250px|Iulianust egyes adatok szerint már 351 márciusában Maximus segítségével beavatták Mithrász misztériumaiba. II. Constantius – utolsó testvére, Constans 350-ben bekövetkezett halála után – 351-ben caesarrá emelte Flavius Constantius Gallust, Iulianus bátyját, és a birodalom keleti részeinek felügyeletével bízta meg és a lázadó Júdea ellen küldte. Ugyanebben az évben Iulianus Nicomediába, Pergamonba, majd Ephesusba utazott, ahol a neoplatonikus Iamblikhosz-követő filozófus, Aedesius tanítványa lett, és itt találkozott először az életében a későbbiekben nagy jelentőségre szert tevő Maximusszal is.
A kutatók egy részének véleménye szerint Iulianus az ephesusi élmények hatására már 351-ben végleg szakított a kereszténységgel. Egyes adatok szerint már 351 márciusában Maximus segítségével beavatták Mithrász misztériumaiba. Ugyanakkor a „Hérakleiosz ellen” című vitairatban Iulianus azt állítja, hogy Szalusztiosz ismertette meg Iamblikhosz műveivel, viszont Szalusztiosszal csak jóval később találkozott Athénben.
A keresztény hitet talán csak ezután hagyta el, de az is lehet, hogy életét féltve színlelt. Későbbi műveiben Iulianus gyakran említette, hogy korán megtanították gondolatai elfedésére. Egy ilyen lépés nem egyik pillanatról a másikra történik, ezért mindenképp jóval korábbi előzményeket kell feltenni, többek között a 341 előtt tanulmányozott újplatonikusok – Iamblikhosz(?), Plótinosz, Porphüriosz – hatását.Socrates Scholasticus, 3.1.13 A történészek a legkülönbözőbb időpontokat jelölik meg a „hitehagyás” dátumául, és a mai napig nincs konszenzus arra vonatkozóan, hogy mindig is kényszerkeresztény lett volna, vagy ha nem, akkor pontosan mikor és miért fordult el a kereszténységtől. A döntés egyik lehetséges hátteréről maga Iulianus így ír:
354-ben bátyját, Gallust egy polai bíróság halálra ítélte, miközben Mediolanumba tartott II. Contstantiushoz. Gallus kivégzése után – 354-ben és 355-ben – szigorú őrizetben élt, minden lépését megfigyelték, és csak központilag kijelölt lakhelyeken tartózkodhatott. Iulianus félt, hogy Constantius őt is megöleti, ezért – néhány későbbi forrás szerint – kolostorba vonult, ahol buzgó keresztény vallásosságot mutatott, és lectorrá szentelték. Más történészi álláspont szerint eleve papnak szánták, és Gallus caesarrá emelésével párhuzamosan ezt az elképzelést is végrehajtották, függetlenül attól, hogy Iulianus erről mit gondolt.
Constantius ingadozott, hogy kivégezze-e őt is vagy sem, de szerencséjére a legmagasabb körökből akadt védnöke: Flavia Eusebia, Constantius második felesége. Erről Iulianus így írt egy későbbi levelében: „Hét hónapon keresztül Constantius parancsára különböző helységekben kellett élnem, szigorú őrség mellett. Nem akart szabadon engedni. Nem kerültem volna ki kezei közül, ha nincs valamelyik isten kegyelme. Ez érte el számomra a gyönyörű és jó Eusebia császárné szívélyességét.” Iulianus két művében is megemlékezik Eusebiáról: az egyik az athéniekhez írt levele, a másikat még 357-ben írta, a Dicshimnusz Eusebiához címűt.
Eusebia közbenjárására oldottak az őrzésének szigorúságán, és szabadabb életvitelt folytathatott, így talán már 355-ben beavatták az eleusziszi misztériumokba, és ugyanebben az évben Athénben Priszkoszt hallgatta. Itt ismerkedett meg a szintén filozófiahallgató Grégoriosszal (Gregorius), a későbbi I. Gergely pápával és Baszileiosszal (Basilius), a későbbi egyházatyával, Nagy Szent Vazullal, a keleti típusú szerzetesség egyik kialakítójával. Iulianus halála után az őt ilyen módon jól ismerő két egyházatya a legsúlyosabb kritikákkal illette egykori tanulótársukat. Ma már nem dönthető el azonban, hogy ebből mennyi a tény, és mi az, ami csak a kereszténységet visszaszorítani kívánó, de korai halála miatt elbukott filozófus császár utólagos befeketítéséről szólt.
Iulianus caesar
bélyegkép|jobbra|250px|Iulianus mint pontifex maximus, fején papi diadémmal. Ő maga mutatta be az áldozatokat, és szinte aszkéta életet élt. bélyegkép|jobbra|250px|Iulianus solidus verete. A pénzérme egyik oldalán Iulianus portréját ábrázolja. Körirata: FL CL IVLIA-NVS P P AVG (FL = "Flavius", CL = "Claudius", P P = Pater Patriae "A haza Atyja" AVG = "Augustus"). Másik oldalán Virtus maenadon az erény védnöke. Körirata: VIRTVS EXERCI-TVS ROMANORVM.
Berendezkedés Galliában (355)