Az SMS GoebenA hajónév előtt álló három betű (SMS; pontosabban: S. M. S.) a német Seiner Majestät Schiff rövidítése. Jelentése: Őfelsége Hajója. a Német Császári Haditengerészet Moltke-osztályú csatacirkálója, korabeli német megjelöléssel nagycirkálója (Großer Kreuzer) volt. Nevét a Francia-német háború egyik sikeres német tábornagya, August Karl von Goeben után kapta. Testvérhajójával, a Moltkéval az első német csatacirkáló, a von der Tann nagyobb méretű változatai voltak, erősebb páncélozottsággal és egy további két ágyús lövegtoronnyal felszerelve. Az új német csatacirkálók jelentősen erősebb páncélzatúak voltak a velük egyidőben épült brit Indefatigable-osztály egységeinél.
A Goeben 1912-es hadrendbe állítása után a Breslau könnyűcirkálóval együtt a Földközi-tengeri Divíziót alkotva teljesített szolgálatot és Isztambul volt a támaszpontja. Az első világháború kitörése az Adriai-tengeren érte, ahonnan előbb az észak-afrikai francia kikötőt, Philippeville-t lőtte, majd az üldözésére küldött brit kötelékeket lerázva Isztambulba, a még semleges Törökországba hajózott, ahol pár nap múlva átadták törököknek. Yavuz Sultan Selim (röviden: Yavuz) néven az oszmán flotta zászlóshajója lett, megtartva német legénységének nagy részét. 1914 novemberében több fekete-tengeri orosz kikötőt lövetett, amivel kiprovokálta az antant hatalmak hadüzenetét. Elsősorban az orosz flotta ellen harcolt a Fekete-tengeren, de jelen volt a Dardanellák ostrománál is. 1918 januárjában kihajózott a Dardanellák elé és az imbroszi csatában megsemmisített két brit monitort, de egy újabb brit támaszpont megtámadásához továbbhajózva három aknára is ráfutott és súlyosan megsérült. Emiatt a háborúban jelentős szerepet már nem tudott játszani. A sèvres-i békeszerződés értelmében Törökországnak át kellett volna adnia a hajót Nagy-Britanniának, de a lausanne-i békeszerződés alapján már megtarthatta.
A hajó nevét előbb 1930-ban Yavuz Selimre, majd 1936-ban TCG Yavuzra A hajónév előtt álló három betű (TCG) a török Türkiye Cumhuriyeti Gemisi rövidítése, jelentése: „Török Köztársaság Hajója”. rövidítették, amit 1954-ig viselt. 1938-ban a fedélzetén szállították át Kemál Atatürk holttestét Isztambulból İzmitbe. Egészen 1950-ig a török flotta zászlóshajója maradt. Az 1960-as évek elejéig tartották hadrendben, így fél évszázadot töltött aktív szolgálatban. A kiöregedett hadihajót a török kormányzat több alkalommal megpróbálta értékesíteni, felkínálta Németországnak is eladásra, hogy múzeumhajóként állíthassák ki, de a német fél ettől elzárkózott. A hadihajót így 1973-1976 között lebontották. A Goeben volt a Császári Haditengerészet egykori hajói közül a legtovább megmaradó egység és a leghosszabb ideig szolgáló dreadnought-típusú hadihajó.Hough 91. o.
Tervezése és építése
1907-ben a német haditengerészeti minisztérium (Reichsmarineamt) fontolóra vette, milyen új típusú nagycirkáló (csatacirkáló) megépítésének lásson hozzá a következő évben. A megnövelt költségvetés felvetette annak lehetőségét, hogy a nehéztüzérség lövegeinek kaliberét növelik 28 cm-ről 30,5 cm-re, de Alfred von Tirpitz tengernagy, a haditengerészeti miniszter ellenezte ezt a változtatást és inkább a tüzérség egy újabb lövegtoronnyal való megerősítését javasolta. A tervezői részleg Tirpitz javaslatát támogatta és az 1908-as és 1909-es évre ennek alapján két egység megépítését engedélyezték, melyek a Moltke és a Goeben lettek.
A Goeben hossza , szélessége , merülése teljes megterheléssel volt. Normál vízkiszorítása , teljes terheléssel volt. Két pár, Parsons-féle gőzturbinákkal forgatott hajócsavar hajtotta, amelyeknek 24 széntüzelésű Schulz-Thornycroft-féle kazán szolgáltatta a gőzt. Tervezett teljesítménye elérte az t (), csúcssebessége a t (), de ezeket az adatokat a próbajáratai során jelentős mértékben felülmúlta. 14 csomós () menetsebességgel hatótávolsága () volt. Fedélzetén 1053 fő teljesített szolgálatot, köztük 43 tiszt.
Fő fegyverzetét a kettesével lövegtornyokba épített 10 db 28 cm-es űrméretű, 50-es kaliberhosszúságú gyorstüzelő ágyú (28 cm SK L/50) A megjelölésben az SK a német Schnelladekanone rövidítése, ami arra utal, hogy a löveg gyorstüzelésre képes, míg az L/50 a löveg kaliberhosszúságát adja meg. Ez esetben azt jelenti, hogy a löveg hossza 50-szer olyan hosszú, mint a cső átmérője. ágyú alkotta, melyeket öt lövegtoronyban helyeztek el. Ezek közül egyet az elülső felépítmény előtt, két szárnytornyot átlósan elhelyezve a hajó közepén, további kettőt pedig a hátsó felépítmény mögött, lépcsőzetesen helyeztek el.
Másodlagos fegyverzete a hajó két oldalának középső részén, külön kazamatákban elhelyezett 12 db 15 cm-es űrméretű SK L/45 ágyúból állt. Ezt kiegészítette még a torpedónaszádok elleni védelem céljából 12 db külön lövegtalpakra telepített 8,8 cm-es SK L/45 ágyú, melyek az orrban, a taton és az elülső parancsnoki torony körül kaptak helyet. Ezenkívül még 4 db vízvonal alatt elhelyezett 50 cm-es torpedóvető csővel is rendelkezett, eggyel-eggyel a hajó orrában, farában és a két oldalán.
A páncélzata Krupp cementált acélból készült. Az övpáncél vastag volt a lőszerraktárak és a hajtóművek mentén, majd a hajóorr és a tat irányába vastagságúra csökkent. A fedélzet páncélvastagsága 25–76 mm közötti volt és a hajó két oldalán megdöntötten csatlakozott az övpáncél alsó részéhez. A lövegtornyok homlokpáncélja vastag volt. Ugyanilyen vastagságú volt a barbettájuk is.
Szolgálata A világháború előtt
A Császári Haditengerészet, a (Kaiserliche Marine) a Goebent harmadik csatacirkálójaként 1909. április 8-án rendelte meg "H" átmeneti megjelöléssel a hamburgi Blohm & Voss hajógyártól, ahol a 201-es építési számot kapta. Gerincét az év augusztus 19-én fektették le és az elkészül hajótestet 1911. március 28-án bocsátották vízre. Az ezt követő felszerelése végeztével 1912. július 2-án adták át a haditengerészetnek.
Az első Balkán-háború 1912 októberi kitörésekor a német vezérkar úgy ítélte meg, hogy szükség van egy Földközi-tengeri Divízió (Mittelmeer-Division) felállítására a német érdekek megvédésére a Mediterráneumban. Ennek megfelelően a Goebent és a Breslau könnyűcirkálót (kiscirkálót) Isztambulba küldte. A két hajó 1912. november 4-én hagyta el Kielt és november 15-én érkezett meg a török fővárosba. 1913 áprilisától kezdődően tett körútjai során számos várost felkeresett, köztük Velencét, Pólát, Nápolyt mielőtt az albán vizekre indult. Ezen útja után visszatért Pólába, ahol augusztus 21. és október 16. között karbantartási munkálatokat végeztek rajta.
1913. június 29-én kitört a második Balkán-háború, ami miatt a divíziót a háborús térségbe irányították. 1913. október 23-án Wilhelm Souchon ellentengernagy vette át a parancsnokságot a hajóraj felett. A Goeben és a Breslau folytatta cirkálóútjait és mintegy 80 kikötőt keresett fel az első világháború kitöréséig. A meglepően gyorsan elhasználódott fűtővezetékei miatt tervbe vették a testvérhajójával, a Moltkéval való leváltását, de a szarajevói merénylet, majd az ezt követő nagyhatalmak közötti feszültség a lecserélését lehetetlenné tette. A gyilkosság után Souchon úgy értékelte a helyzetet, hogy hamarosan háború fog kitörni a központi hatalmak és az antant között, ami miatt hajóját Pólába vitte kijavíttatni. Németországból érkeztek szakemberek a munkálatok elvégzésére. A Goeben csővezetékét cserélték le, majd a feladat elvégzése után a Goeben Messina felé vette az irányt. A Durazzónál lévő Breslau Calabria partjainál csatlakozott hozzá ismét.
Első világháború A Goeben és a Breslau üldözése
Vilmos német császár rendelése szerint a Goebennek és a Breslaunak háború kitörése esetén vagy a Földközi-tenger nyugati részén kellett végrehajtania akciókat a francia gyarmati csapatok Afrikából Európába való átszállításának akadályozására, vagy az Atlanti-óceánra áttörve haza kellett térnie Németországba – attól függően, hogy a divízió vezetője miként ítéli meg a helyzetét. 1914. augusztus 3-án a két hajó Algéria partjai felé tartott, mikor Souchon értesült a Franciaországnak küldött hadüzenetről. Pár órával ezután a Goeben Philippeville kikötői létesítményeit lövette mintegy 10 percig, míg a Breslau az innen keletebbre lévő Bône, az ókori Hippo helyén lévő település kikötőjét lőtte a császár előzetes utasításainak megfelelően. Tirpitz és Hugo von Pohl ezt követően titkos parancsot küldött Souchonnak, miszerint Konstantinápolyba kellett hajóznia. Ez ellenkezett a császár utasításaival és az uralkodó tudta nélkül adták ki.
Mivel a Goeben nem érhette el Konstantinápolyt szénvételezés nélkül, Souchon visszatért Messinába. Útközben találkoztak az Indefatigable és az Indomitable brit csatacirkálókkal, de mivel a két ország ekkor még nem állt hadban egymással, egyik fél sem nyitott tüzet. A britek azonban miután elhaladtak a németek mellett, megfordultak, és a nyomukba szegődtek. A német hajók gyorsabbnak bizonyultak és augusztus 5-én zavartalanul kikötöttek Messinában. Az itteni szénvételezés akadályokba ütközött, mivel Olaszország augusztus 2-án deklarálta semlegességét. A nemzetközi törvények alapján a német hajók hadviselő államhoz tartozókként csak 24 órát tölthettek a semleges kikötőben, de a németekkel szimpatizáló helyi hatóságok 36 órát engedélyeztek és ez idő alatt az itt lévő német kereskedelmi hajókról vehettek át szenet. A hosszabb tartózkodási idő ellenére sem sikerült a Goeben szénraktárait kellő mértékben feltölteni ahhoz, hogy el tudjon hajózni Konstantinápolyig, ezért Souchon egy újabb szénszállítót rendelt az Égei-tengerre. A francia flotta a Földközi-tenger nyugati részén maradt, mivel Lapeyrère tengernagy, az itteni erők főparancsnoka meg volt győződve arról, hogy a németek vagy megpróbálnak kijutni az Atlanti-óceánra, vagy csatlakoznak a Császári és Királyi Haditengerészethez az Adrián.
Souchon a két hajójával augusztus 6-án hagyta el Messinát és a Messinai-szoros déli kijáratán a Jón-tenger felé távozott. A két korábbi brit csatacirkáló 100 tengeri mérföldre () volt ekkor tőle, míg egy harmadik, az Inflexible épp szenet vételezett a tunéziai Bizertában. A Souchon útját elállni képes egyetlen brit egység ekkor Ernest Troubridge ellentengernagy 1. cirkálóraja volt, mely négy páncélos cirkálóval rendelkezett (Defence, Black Prince, Duke of Edinburgh, Warrior). A németek megtévesztésül először az Adriai-tenger felé haladtak, ami félrevezette Troubridge-et és ide tartott ő is, hogy elvághassa Souchon útját. Miután rájött, hogy a németek valójában nem ide tartanak, Troubridge irányt változtatott és utasította a Dublin könnyűcirkálót és két rombolót, hogy intézzenek torpedótámadást a német hajók ellen. A Breslau őrszemei észlelték a hajókat a sötétben és a Goebennel sikerült észrevétlenül kitérniük a támadók elől. Troubridge augusztus 7-én felhagyott az üldözéssel, mivel meg volt győződve afelől, hogy a páncélos cirkálóival esélytelenül venné fel a harcot a náluk jóval erősebb Goebennel. Souchon így zavartalanul folytathatta útját Konstantinápoly felé.
A Goeben a Náxosz melletti Donúsza szigetnél feltöltötte a szénkészleteit az ide rendelt szénszállítókról. Augusztus 10-én délután a két hajó behajózott a Dardanellákra és egy török őrhajó átvezette őket a Márvány-tengerre. A semlegességi törvények előírásainak megkerülésére a porta felvetette, hogy a hajókat átveszi „egy fiktív adásvétel” keretében. Még mielőtt a németek beleegyezésüket adták volna, a törökök augusztus 11-én bejelentették, hogy a két hajót aranymárka áron megvették. Egy formális ceremónia keretében a két hajót augusztus 16-án átvette az Oszmán Haditengerészet. Souchont felkérték, hogy legyen a flotta parancsnoka, amit ő szeptember 23-án elfogadott. A Goeben a Yavuz Sultan Selim, a Breslau a Midilli nevet kapta. A német legénységek török egyenruhát kaptak és ehhez tartozóan fezt hordtak a fejükön.
Fekete-tengeri hadműveletek 1914