A szikszói és debreczeni Szikszay család az Abaúj vármegyei Szikszó mezővárosából eredő régi magyar református nemesi család, amely idővel Békés, Pest-Pilis-Solt-Kiskun, Hajdú, Veszprém, Csanád, Bihar, Zala és Krassó-Szörény vármegyékben is elterjedt. A család nemességét 1801-ben Pest, 1840-ben Csanád vármegyében igazolták; 1797-ben Bihar, 1843-ban Békés, 1845-ben pedig Pest vármegyében vétettek fel a nemesi lajstromba. Jelenleg Magyarországon, Svájcban, az Amerikai Egyesült Államokban és Kanadában honosak. thumb|A Szikszói és Debreczeni Szikszay család 1643-as nemesi címere bélyegkép|balra|A Szikszay-család nemesség igazolásai és nemesi összeírásai

A család címere Kék mezőben, zöld hármas halom középsőjén arany leveles koronán ülő, kiterjesztett szárnyú pelikán csőrével mellét vájja és kiömlő vérével három fiókáját táplálja. Sisakdísz: a sisakon nyugvó, arany leveles koronából kiemelkedő, jobbra forduló, vörös nyelvét kiöltő, kettős farkú aranyoroszlán, fején arany koronával, jobbjában kivont szablyát tart, balját ragadozásra nyújtja. Takarók: mindkét oldalt ezüst-vörös.

A család története

A család 1643. január 19-én nyert nemességet agilis Szikszay István (1618–1697) személyében III. Ferdinánd magyar királytól, melyet ugyanazon év december 2-án hirdettek ki Zemplén mezővárosában (a nemességszerző őseiről nem sokat lehet tudni, egyes források szerint a szülei Szikszay István alsóvadászi lelkész és Kiscsoltói Ragályi László leánya, Ragályi Anna voltak).

Abonyi-főág

A Szikszay család két főágra oszlik: az idősebbik, az abonyi-főág Szikszay István (1661–1735) abonyi lelkésztől származik le napjainkig, aki Miskolczy Borbálával kötött házasságot (+1750). Az utódok Abony, Cegléd, Jászkisér, Nagykőrös városokban telepedtek le, tagjai gazdálkodással foglalkoztak jobbára, vagy iparosok, mesteremberek lettek, de kerültek ki neves személyiségek is közülük. Ilyen például Szikszay István (1849–1903), aki író, költő, publicista, a ceglédi zeneiskola egyik megalapítója és első igazgatója, az Országos Névmagyarosító Társaság tagja, és nem utolsósorban színész volt. Mint vándorszínész bejárta az egész országot. Feleségül vette Könczöl Lujza színésznőt, akinek első férje Prielle Péter – Prielle Kornélia fivére – volt, sógora pedig az a Várady Miklós operaénekes, színész (1848–1941), a Kolozsvári Magyar Színház örökös tagja, akit a korabeli színházi világ egyik legnagyobb alakjaként tartanak számon (ő Könczöl Etel színésznőt választotta házastársul). Ebből a főágból származott még Szikszai Benjamin (1908–1985), író, költő, a Bethánia Szövetség főtitkára, akit a 20. századi Magyarország egyik legnagyobb református evangelizátorának tekintenek, továbbá Szikszay Róbert Gyula gépészmérnök (1925–1984), a Műegyetem tanára, valamint leánya, Szikszay Ágnes fotóművész is, aki a Budapesti Városvédő Egyesület egyik alapító tagja.

Békési-főág

Míg az ifjabbik, a békési-főág a nemességszerző másik fiától, Szikszay Mihálytól (1667–1708) jön le napjainkig – aki 1694-ben vette feleségül Szelefarmosi Bodó Zsuzsannát, Bodó Zsigmond és Csicseri Csicsery Klára leányát –, és a Dunántúlon telepedett le a 18. század második felében. Gyermekei közül id. Szikszay György (1699–1774) békési lelkész, békés-bánáti esperes, "Békés város első krónikása" (az Utrechti és a Franekeri Egyetem, valamint a londoni Gresham College hallgatója) terjesztette tovább a családot, akinek úttörő tevékenysége volt az anyakönyvezés elindítása Békés mezővárosában – az újjáalakult Békés vármegye akkori legnépesebb településén – 1732-ben, ill. nevéhez fűződik a békési református templom felépíttetése (kibővítésére már csak halála után, 1775-ben kerülhetett sor). Felesége nemes Kovács-Szűcs Anna (1714–1785) volt, nemes Kovács-Szűcs János ottományi lelkész és Ráczkevi Eötvös Katalin leánya, akivel 1732 táján keltek egybe. Testvérei közül Szikszay Mátyás békési majd dobozi rektor volt, Szikszay Mária pedig Iványi Fekete István házastársa lett.

Id. Szikszay György leánygyermekeiről keveset lehet tudni, ugyanis meglehetősen nagyvonalúan kezelte a saját családjára vonatkozó anyakönyvi bejegyzéseket. Szikszay Anna először ifj. nemes Vetseri Mihály szentesi főbíró (1720–1782, id. Vetseri Mihály szintén szentesi főbíró fia; húgát, nemes Vetseri Katát nemes Tegzes János halasi földbirtokos – Kiséri Péter István kiskunhalasi főbíró, földbirtokos és felesége, nemes Tegzes Katalin unokaöccse – vette feleségül 1741-ben), majd annak halála után Illyefalvi Barók András volt öcsödi jegyző felesége lett; Szikszay Mária pedig Zsarolyáni Márton Sándor gyulavári lelkészhez (Márton József birtokos és Horváth Erzsébet fia, +1794) ment feleségül.

thumb|Szikszay György debreceni esperes, a család legkiemelkedőbb tagjának arcképe (Prixner Gottfried pesti rézmetsző alkotása 1803-ból) A család kétségkívül leghíresebb tagja volt ifj. Szikszai György (1738-1803) makói lelkész, debreceni esperes-lelkész, teológus, író, nyelvész, az 1791-es Budai Zsinat tagja (a Bázeli és az Utrechti Egyetem hallgatója). Csakúgy, mint apja Békésen, ő is úttörő szerepet vállalt a makói eklézsiában: miután 1765-ben elfoglalta a lelkészi állást, rögtön kérvényt adott be a régi, sárral tapasztott templom helyett felépítendő új templom engedélyezésére a vármegyéhez (1772-re a Magyar Királyi Helytartótanács megadta az engedélyt és 1774-ben már használatba is vehették, bár a vármegye megtiltotta, hogy az engedélyezettnél nagyobbat építsenek, amit a gyülekezet – látva, hogy nem lesz elég nagy befogadóképességű – újfent kérvényezett), az ő idejére esik a második tanítói állás megszervezése, és az első leánytanítói állás létrehozása, ő kezdte meg az addig csak a megkereszteltek anyakönyvezése mellett a házasultak és a megholtak anyakönyvezését is. Reformtörekvései között legfontosabb lépése volt a presbitérium felállítása, mely testülettel és szerepével valószínűleg bázeli tartózkodása idején ismerkedett meg. 1765 novemberében feleségül vette Báthory Mihály hódmezővásárhelyi seborvos-borbély és Szalontai Kenéz Anna "Vásárhelyi elő-kelő lakosoknak tisztességesen nevelt" leányát, Báthory Sárát (1748-1821), akitől 11 gyermeke született.

Szerzője a máig legelterjedtebb református imakönyvnek, a Szikszainak (tkp. Keresztyéni tanítások…) – a Biblia és a Zsoltárok könyve mellett a legtöbbször kiadott magyar nyelvű könyv, kiadásainak valós száma meghaladja a százhúszat (lásd: Szigeti Jenő: Imádságos könyvek – ponyván c. tanulmánya, melyben hivatkozás történik Huley Alfrédnak egy 1985-ben Debrecenben elhangzott előadására, mely szerint ő 113 kiadást vett számba – és azóta már hétszer került kiadásra, legutóbb 2022-ben); 1796-ban gróf Teleki Józsefnek, a Dunamelléki Református Egyházkerület főgondnokának támogatásával Blazsek Mihálynak, a Morvaországi Református Egyház püspökének fordításában cseh nyelven is megjelent, és ez is további három kiadást ért meg. Tagja volt ezen kívül a sokat vitatott Debreceni Magyar Grammatika szerkesztőtáborának is, mely mű 1795-ben látott napvilágot Bécsben, s melynek helye a XVIII–XIX. századi magyar nyelvművelő mozgalomban máig nincs tisztázva, főként Kazinczy Ferenc elítélő állásfoglalása következtében (aki egyébként György nevű fiával baráti viszonyban volt). A Grammatika 11. fejezetét a szavak formálásáról Szikszay György írta (a kéziratot a Debreceni Református Kollégium Levéltára őrzi). Szikszay György – a magyar anyanyelvén kívül – birtokában volt a latin, ógörög és héber nyelveknek, valamint tudott németül, franciául, angolul és szlovákul is.

Főbb művei Keresztyéni tanítások és imádságok… (első kiadás Pozsony, 1786) Egynéhány prédikációk… (Pozsony, 1787) Mártírok oszlopa (első kiadás Pozsony, 1789) Közönséges lelki áldozatok (első kiadás Pozsony, 1795) A természeti és keresztyén vallás (Pest, 1799)

Nagysága előtt tisztelegve az utókor, 1883-ban első lelkészi hivatalának helyén, Makón neveztek el utcát róla, majd az 1920-as években Debrecenben is. A Debreceni Kollégium árkádsorán – ahol a kollégium egykori nagyjainak bronzképmásai láthatók – ott található Szikszay György domborműve is. Halálának 190. évfordulója alkalmából Makón, 1993-ban, a belvárosi református templomban Tóth Ferenc nyugalmazott múzeumigazgató leplezte le emléktábláját, majd tíz évvel később, halálának 200. évfordulója alkalmából Buzás Péter makói polgármester és Szikszay György egyik kései leszármazottja, Szikszay Csaba avatta fel a makói Szikszai György–Szirbik Miklós Emlékház névadó tábláját, mely kiállítóhely Makó város református közösségének helytörténeti értékeit kívánja bemutatni. 2000-ben a Makó Újvárosi Református Egyházközség általános iskolája Szikszai György nevét vette fel, majd megalakult a Szikszai György Református Óvoda is. 2015. november 29-én a belvárosi Szikszai György-Szirbik Miklós Emlékház udvarán avatták fel ünnepélyes keretek között Szikszai György márvány mellszobrát, Nadobán László alkotását.

Szentkirályszabadjai- és zalai-ág

A felnőttkort megért gyermekei közül Szikszay József (1766–1821) (a bécsi Protestáns Teológiai Intézet hallgatója) a Veszprém vármegyei Szentkirályszabadjára nősült 1790-ben: Sajókeresztúri ifj. Tuba István szentgáli lelkész és Szentgyörgyvölgyi Szép Erzsébet leányát, Sajókeresztúri Tuba Erzsébetet (1774–1810) vette feleségül. bélyegkép|jobbra|Hahót-Rozgonyi-Bicskey-Konkoly Thege-család rokoni kötelékei thumb|Sajókeresztúri Tuba Erzsébet leszármazása Felesége leányági leszármazottja volt Szentgyörgyvölgyi Szép-vonalon az ősnemes Konkoly Thege családnak, és rajta keresztül a szintén ősnemes, Fejér megyei Bicskey (később Nyitraszerdahelyi Zerdahelyi) -, illetve a középkori Magyarország egyik legnagyobb arisztokrata familiájának, a Rozgonyi családnak, valamint az Árpád-kori Zala vármegye legnagyobb főúri nemzetségét megalapító Hahold/Hoholt comes-nek, aki a 743-ban a Lex Baiuvariorumban említett bajor ősnemes Huosi családból származott, majd – III. István magyar király oldalán harcolva 1163-ban saját serege élén – lett őse a Hahót-Buzád nemzetségnek (lásd: Tóth Endre: Hoholt – Hahót c. tanulmánya a Századok 2003/2. számában).

Szikszay József mohai, gyulafirátóti, felsőörsi, tihanyi, monoszlói, majd hajmáskéri lelkész lett, egyházkerületi tanácsbíró volt. 1803-ban kiadta atyja Epitáphiumát. Szép könyvtárát a pápai, a komáromi és a losonci iskolák közt osztotta szét; a Pápai Református Kollégiumnak 167 darab könyvet adományozott, köztük ritkaságokat is (pl. az 1571-es kiadású Dániel-kommentárt, vagy a genfi kiadású Zsoltár-kommentárt 1578-ból). Gyermekei közül Szikszay Eszter (1794–1845) nemes Búzás Pál veszprémi ifjúhoz ment feleségül 1812-ben. Fia, Szikszay József˙(1800-1845) nem folytatta elődei pályáját: miután feleségül vette Révkomáromi Bereczky Juliannát (1802-1873), Bereczky István szentkirályszabadjai lelkész (a Jénai Egyetem hallgatója) és Bajnóczy Julianna leányát 1822-ben, Veszprém vármegyei birtokán gazdálkodott. Szikszay József földbirtokosnak Sándor nevű fiától származik le napjainkig a Zala megyei-ág (leszármazottait lásd: Nobilitas 2007).