Ausztria története egészen az őskőkorszakig nyúlik vissza. A vaskorban itt volt a hallstatti kultúra központja. A mai Ausztria területe nagyrészt a Római Birodalom Noricum és Pannonia provinciáihoz tartozott. Miután germánok és szlávok települtek be, a 10. században létrejött az Osztrák őrgrófság. 1156-ban a Német-római Birodalom független hercegségévé vált. 1278-ban a Habsburg-család szerezte meg a hercegséget, amely az Európa jelentős részét magába foglaló Habsburg-birodalom kezdetét jelentette. 1806-ban létrejött az Osztrák Császárság, majd 1867-ben az Osztrák–Magyar Monarchia. Az első világháborúban a Monarchia szétesett. Az Osztrák Köztársaság csak a volt birodalom németlakta területeinek nagyobb részét tarthatta meg. 1938-ban a náci Németország annektálta Ausztriát, mely a második világháború után újból független köztársasággá vált. Ausztria 1995-ben csatlakozott az Európai Unióhoz.
Őstörténet Kőkor bélyegkép|100px|A willendorfi vénusz A mai Ausztria területéről az ember legkorábbi nyomai a középső paleolitikumból, mintegy 300 ezer évvel ezelőttről származnak, a stájerországi Peggau mellett fekvő Repolust-barlangban találták meg a neandervölgyi ember szerszámait és zsákmányállatainak csontjait. Az alsó-ausztriai Gudenus-barlangban 70 ezer éves kő- és csontszerszámokra bukkantak, többek között egy csontsípra is.
A késői paleolitikumból származnak az Ausztriában megtalált legkorábbi műalkotások, a 32 ezeréves galgenbergi vénusz és a 26 ezer éves willendorfi vénusz. Mindkettőre Alsó-Ausztriában bukkantak rá. Szintén ezen a környéken került elő 2005-ben egy 27 ezer éves, a gravetti kultúrához tartozó mamutlapockacsonttal letakart kettős gyermeksír, a legkorábbi osztrák sírlelet.
A mezolitikumot a Boden-tó és a felső Rajna-völgy kőfülkéiben talált leletek, egy elsbetheni sír és mikrolitikus kőeszközök képviselik.
A neolitikum során emberek telepedtek meg Ausztria valamennyi, mezőgazdasági művelésre alkalmas, vagy valamilyen fontos nyersanyagot kínáló vidékén. Megtalálták Európa egyik legelső gazdálkodó népének, a vonaldíszes kerámia kultúrájának eszközeit. Az ország eddig ismert első településének maradványai is ebből a korból, Mödling környékéről származnak, míg az ipari tevékenység első nyomait, egy kovakőbányát Bécs külvárosában, Mauerben találták meg a régészek. A vonaldíszes kerámia népét követő lengyeli kultúra népei Alsó-Ausztriában jellegzetes kör vagy ovális alakú árokrendszereket hagytak maguk után.
Bronzkor Az alsó-ausztriai Hohe Wandon az i. e. 4. évezredből származó réz- és aranykincsre bukkantak, melyhez hasonló tárgyak Zalaszentgróton is előkerültek. Ezen a vidéken gyakoriak a dombtetőkre épült rézkori településmaradványok. Az Alpokban elkezdték a fémércek (elsősorban a réz) kitermelését. Ennek az időszaknak a legfontosabb lelete a kb. i. e. 3300-ból származó Ötzi mumifikálódott teteme, amit a mai Olaszország területén, az osztrák határ mentén találtak. A Mondsee-kultúra népei az alpesi tavak partvidékére épített cölöpházakban laktak.
A bronzkor kezdetén megjelentek a megerődített települések, amelyek a réz és ón bányászatával, feldolgozásával és kereskedelmével foglalkozó központokat védték. Az itt készített ötvösmunkákat megtalálták a Pittenben és Franzhausenben (Nußdorf ob der Traisen része) feltárt sírokban. Az urnamezős kultúra térhódításával elkezdődött a Hallstatt környéki sólelőhelyek kiaknázása.
Vaskor Hallstatti kultúra bélyegkép|bal|140px|A hallstatti kultúrából származó bőrcipő Az urnamezős kultúrából a vasmegmunkálás elterjedésével a hallstatti kultúra fejlődött ki, amelyet egyik tipikus lelőhelye után a felső-ausztriai Hallstatt városáról neveztek el. A kultúrát gyakran két zónára, egy nyugatira és egy keletire osztják; a közöttük levő határvonalat az Enns, Ybbs és Inn folyók alkotják. A nyugati hallstatti kultúra az Alpokon keresztül kapcsolatban állt az etruszkokkal és a Ligur-tenger partján fekvő görög kolóniákkal, míg a keleti zónára a sztyeppei, nomád népektől származó befolyás volt jellemző.
A mai Hallstatt helyén elterülő vaskori település a sóbányászatból és -kereskedelemből élt, temetőjéből balti és észak-afrikai eredetű import luxuscikkek kerültek elő. A burgenlandi Zárány mellett feltárt sírból származnak az első bizonyítékok az ausztriai szőlőművelésre, vallási életükről pedig a Stájerországban talált strettwegi (Judenburg része) bronz kultuszszekér árulkodik.
La Tène-i kultúra A proto-kelta hallstatti kultúrát a nyugati irányból terjedő kelta La Tène-i kultúra váltotta fel. Tőlük származnak az első feljegyzett ausztriai nép- (Taurisci, Ambidravi, Ambisontes) és helynevek. Erre a korra tehető az első nagyobb államalakulat, a Norici törzs vezette, 12 tagból álló kelta törzsszövetség, a Noricum (keltául Norig) kialakulása, amely a mai Ausztria déli és keleti részein, valamint Szlovéniában terült el. Nyugat-Ausztria ekkor a raeti kelta törzs területéhez tartozott.
A kelta sóbányászat központja Dürrnberg és Hallein (Salzburg) volt. Burgenlandban igen jó minőségű vasércet termeltek ki, amit a rómaiak számára is exportáltak (az ún. ferrum noricum). Róma egy kereskedőtelepet is fenntartott a mai Magdalensbergben, melyből később Virunum városa fejlődött ki. A kelták jellemzően dombtetőre épült, megerősített településeken éltek, mint amilyen Kulm (Kelet-Stájerország), Idunum (mai Villach), Burg (Schwarzenbach) és Braunsberg (Hainburg) volt. Ebben a korszakban alapították Linzet is.
Római hódítás bélyegkép|Ausztria a római korban Bár Noricum Róma katonai szövetségesei és kereskedelmi partnere volt, i. e. 15-re bekebelezték a Birodalomba és helyén létrehozták Noricum provinciát. A következő 500 évben a terület Róma fennhatósága alá tartozott. A provincia határait Claudius császár ( i. sz. 41–54) véglegesítették: északon a Duna, északkeleten a bécsi erdő határolta, keleti határa nagyjából a mai Stájerországénak felelt meg. Délen és délkeleten a provincia az Eisack és Dráva folyókig terjedt. Diocletianus (284–305) idejében a provinciát az Alpok kelet-nyugat irányú gerince mentén két részre osztották, az északi Noricum ripense és a déli Noricum mediterraneum tartományokra. A mai Tirol és Vorarlberg Raetia provinciához, míg Bécs és Burgenland Pannoniához tartozott; Dél-Ausztria egy része pedig a valamikori Italia X. régióján, Venetia et Histrián terül el. A Duna mentén húzódott a birodalmat a barbároktól (ebben az esetben markomannoktól és kvádoktól) védő limes.
A rómaiak számos várost alapítottak. A legnagyobb a mai Bécstől keletre fekvő Carnuntum volt, de jelentős volt még Virunum (Klagenfurttól északra), Teurnia (Spittal an der Drau mellett), Iuvavum (Salzburg), valamint Vindobona (Bécs) és Lauriacum (Enns) légiós táborok. A kereszténység az i. sz. 2. században jelent meg, a legkorábbi ismert egyházi szervezet a 4. századból származik. A bajorok germán törzsének megtelepülése után azonban újabb térítő akciókra volt szükség amit Rupert és az ír Virgil püspökök végeztek.
A népvándorlások kora Első szakasz: a germánok (i. sz. 162–500) A 2. században után egy hosszas békés korszaknak vetett véget a markomann–kvád–szarmata-jazig csoportok inváziója (162). A harcok nagy kiterjedésű frontszakaszon és különböző helyeken folytak. Marcus Aurelius császár a markomannok és kvádok, aztán szarmaták, jazigok ellen győzött (170–174; 175).Markomann-háborúk (162–173; 177–179/180) A markomann–kvád–szarmata-jazig törzseknek a Római Birodalom elleni támadásai a népvándorlás népmozgásaival együtt, annak részeként érthetők meg. A germán törzsekhez tartozó markomannok és kvádok a Dunától északra támadták Noricum, de leginkább Pannonia provinciát, míg az iráni eredetű szarmaták, szövetkezve a markomanokkal, a Tisza–Duna közéről, illetve a Tiszántúlról Dáciára és Pannoniára jelentettek veszélyt. A támadásokat a keleti (osztro-) gótok, a vandálok és a burgundok törzseinek mozgása következményeként, illetve a Birodalom katonai meggyengülésével együttesen lehet értelmezni. Első markomann háború (162–173) 2 irányból érkezett a támadás: a Birodalom nyugati területeit, Raetia és Germania Superior provinciát, támadták meg germán törzsek, majd a Pannóniából indítandó római büntetőakció elmaradása, támadásra késztette a markomannokat, aki átkelve a Dunán a római csapatokkal történő megütközés előtt visszavonultak a Dunán túli területeikre (168/169). – Területeik békéjének tartós biztosítása érdekében a rómaiak támadást intéztek a jazigok ellen, ám a markomannok és kvádok északon Carnuntumnál betörtek a Birodalomba és jelentős eredményeket értek el. Feldúlták Opitergiumot, és ostrom alá vették Aquileiát (170). A római ellentámadás sikeres volt, átkeltek a Dunán előbb megverték a markomannokat, jazigokat (171), majd a kvádokat kényszerítették békekötésre (173). Második markomann háború (177–178/180) Míg Marcus Aurelius keleten tartózkodott addig a kvádok fellázadtak a rómaiakkal kötött béke ellen. Hozzájuk csatlakoztak a markomannok is. A rómaiak átkelve a Dunán a lázadó törzsek földjén – döntő csatával Laugaricio közelében (a mai Trencsén) – arattak győzelmet, kényszerítve békefeltételeik elfogadására őket. (A császár a győztes harcok végén halt meg.)
A 4. században egyre gyakoribbá váltak a germán törzsek, köztük gótok és vandálok betörései a Római Birodalom határvidékein. A birodalom egyszerre küzdött belső és külső problémákkal és a határprovinciák, azaz Raetia, Noricum és Pannonia egyre kevésbé voltak képesek megvédeni magukat. A hunok támadásai megindították a gótok és más nyugati népek nyugatra vándorlását. 405-ben százezres nagyságúra becsült tömeg tört be Noricumon keresztül Itáliába Radagaisus vezetésével: vandálok, burgundok, alánok, szvébek, gótok. Radagaisus serege a következő évben vereséget szenvedett. Nagyobb sikerrel jártak a 408-ban érkezett Alarik vezette vizigótok. Zószimosz bizánci történetíró szerint a Rómával ekkor békében lévő Alarik Emonán (a mai Ljubljana) keresztül vonult a noricumi Virunumba. A római hadvezér, Stilicho nyomására a szenátus megszavazta, hogy jelentős összeget adjanak a vizigótoknak, ám Stilichót nem sokkal ezután meggyilkolták. Alarik ezután átvonult Itáliába és 410-ben kifosztotta Rómát. Az 5. század eleji gót és vandál támadások következtében a Nyugatrómai Birodalom elveszítette természetes határait, a Dunát és a Rajnát, melyeket a történelem során már sohasem szerzett vissza.
Egy rövid békés szakaszt követően, 433-ban a hun támadások miatt a rómaiak kiürítették Pannóniát. 451-ben a nyugati hadjáratra induló Attila vonult át a vidéken. Attila halála után a Hun Birodalom felbomlott, és a korábbi vazallusok önálló királyságokat hoztak létre. Ezek között voltak a germán rugiak (rugii), akik a Dunától északra megalapították Rugilandot és kiterjesztették hatalmukat Noricumra is.
472 után az osztrogótok és alemannok betöréseitől szenvedett a provincia, de a barbárok nem foglalták el, és a római adminisztráció egy része egy darabig azután is megmaradt, hogy 476-ban az utolsó császár lemondatásával elbukott a Nyugatrómai Birodalom. A germán törzsek nyomására azonban 488-ban végleg feladták Noricumot, Raetiát pedig az alemannok szállták meg. A tartomány Theodoric osztrogót birodalmához került, de amikor az uralkodó 526-ban meghalt, állama széthullott.
Második szakasz: bajorok és szlávok (i. sz. 500–900) I. sz. 500 körül longobárdok jelentek meg a mai Ausztria északi és keleti részein, de őket 567-ben Észak-Itáliába űzték tovább az avarok. Az avarok a gyepűvidékeikre szláv vazallusokat telepítettek. Amikor 626-ban vereséget szenvedtek Bizánctól, alpesi szláv vazallusaik, a karantánok fellázadtak és a bajor Odilo vezetésével létrehozták a saját államukat, Karantániát (később Karintiát).