Gábori György, angol nyelvterületen George Gabori, született Grosz (Putnok, 1924. december 25. – Toronto, 1997 decembere) magyar közíró, szociáldemokrata politikus. 1940-ben belépett az MSZDP-be, Justus Pál tanítványa lett, később behívták munkaszolgálatra, ahonnan megszökött. Részt vett az ellenállási mozgalomban, ám a nyilas hatalomátvétel után letartóztatták, és a Gestapo börtöneibe került. 1944 decemberében a dachaui koncentrációs táborba deportálták, majd átkerült a türkheimi koncentrációs táborba, ahol felszabadította az amerikai hadsereg, majd Pozsony érintésével visszatért Budapestre. Ismét a szociáldemokrata mozgalomban dolgozott, mint a párt ifjúsági mozgalmának nagybudapesti titkára. 1950-ben letartóztatta az ÁVH, az Andrássy út 60-ba került, ahonnan több hónap után Kistarcsára internálták. Ezután a recski kényszermunkatáborba vitték, ahonnan 1953 szeptemberében szabadult. Dudás József tanácsadójaként részt vett az 1956-os forradalomban, amelynek leverése után Kanadába emigrált, és egy taxivállalatot vezetett. 1997 decemberében halt meg Torontóban.
Élete Putnoktól Budapestig Felmenői a zsidóüldözések elől a 19. században vándoroltak be Magyarországra, gyorsan asszimilálódtak. Dédszülei telepedtek meg Gábori szülővárosában, Putnokon, dédapja borkereskedő volt, és harcolt az 1848–49-es forradalom és szabadságharcban, ám korán meghalt. A Grosz család egy jól prosperáló üzletet örökölt.
Gábori 1924-ben született, édesanyja Róth Gizella, édesapja Grosz Sándor; egy testvére volt, Endre. Kilencéves volt, amikor apja kivette a helyi chederből és beíratta az elemibe. Az első napok egyikén összeverekedett egy Tivadar nevű iskolatársával, hamarosan azonban összebarátkoztak, és „Sárga Veszedelem” néven közös bandát hoztak létre, amelyben Gábori a bandavezér, Tivadar a bandavezér-helyettes volt. A korabeli zsidótörvények csak nyolc tanév végigjárását tettek lehetővé egy zsidó származású embernek, és a család borkereskedését is be kellett zárni az új rendszabályok miatt, így szakmát volt kényszerű tanulni. A család elhatározta, hogy Lina nénikéjéhez küldi a fővárosba.
1940 novemberének végén költözött Budapestre, és egy bőrüzemben kezdett dolgozni, ahol – mivel szervezett üzembe került – a dolgozók szociáldemokrata szakszervezeti tagok voltak. Ekkoriban a Magyar Nemzet és a Népszava olvasója volt, és hamarosan a Szociáldemokrata Párt tagja lett. „Valószínűleg Somogyi halálának története és Kovarcz pályafutásának undorító tényeiKovarcz Emil későbbi országgyűlési képviselő részt vett 1920. február 17-én Somogyi Béla és Bacsó Béla szocialista újságírók meggyilkolásában. befolyásoltak, amikor nem sokkal tizenhetedik születésnapom után úgy döntöttem, hogy a szociáldemokraták közé állok”. A Conti utcai pártközpontban két évvel idősebbnek hazudta magát, és megkapta a párttagságot, nemsokára pedig a Sas utcai szakszervezeti központba ment, belépett a bőrdíszműves és szűcs szakszervezetbe, s egy tanulócsoport tagja lett, ahol megismerkedett Egri Györggyel. A következő év tavaszán társaival részt vett háborúellenes plakátok felragasztásában. „Egy márciusi délutánon öten a szakszervezetiek közül egy köteg plakáttal elindultunk a munkáslakta Újpest felé. […] elkezdtünk plakátokat ragasztani az egyik bérház falaira […].” Hamarosan az egyik őr jelzett, hogy veszély közeledik, ám mindezt túl későn tette, így egy tucat nyilaskeresztessel találták szembe magukat. „[…] nekünk estek, miközben azt kiáltozták, hogy „Büdös zsidók!” és „Tetves kommunisták!”.”
Ekkoriban ideológiailag is képezte magát, és mivel németül nem tudott, csak szótár segítségével sikerült Trockij Mein Leben című önéletírását elolvasnia, s mire végzett, már trockistaként definiálta magát. Gancz Sándor szakszervezeti vezető jóvoltából a „magyar Trockij”, Justus Pál tanulócsoportjába került. Munkáját elhanyagolta, inkább Justus előadásaira járt, azonban nagynénjének számított az a pénz, amit keresett, így egy idő után írt a családnak Putnokra. Mikor karácsonyra hazament családjához, kijelentette: a politikától – anyja kérésének ellenére – nem marad távol, és beszámolt a lengyelországi eseményekről is, majd többórai vita után a családtagok áldásukat adták arra, hogy visszamenjen a fővárosba. Mivel Justus elképzelése szerint a vidéki zsidóságot deportálják először, megpróbálta édesanyját is rávenni arra, hogy Budapestre utazzon, ám ő „mosolygott, azt mondta, nem lesz deportáció”. A putnoki zsidóságot 1944. június 14-én deportálták Auschwitz-Birkenauba.
Az első letartóztatástól a munkaszolgálatig 1942 elején a németek moszkvai veresége nyomán a tengelyhatalmak győzelmébe vetett hit megingott, így a szociáldemokratákat arra kérte az MSZDP pártvezetése, hogy vegyenek részt a március 15-i tiltakozáson. A Petőfi téren azonban a kommunisták jelszavak skandálásával kívántak zavart kelteni, és hamarosan megjelent a rendőrség is: kardlapoltak, erőszakoskodtak. Gáborit is letartóztatták, majd a rendőrkapitányságra vitték, és másnap kihallgatták: „A gyomrom görcsbe rándult a félelemtől miközben végigvezettek egy fertőtlenítőszerek szagától bűzös folyosón, majd betuszkoltak egy kicsiny, rosszul megvilágított szobába. Éppen körül akartam volna nézni, amikor egy kéz iszonyú erővel szájon vágott. A földre zuhantam. Szédülve a pofontól, próbáltam feltápászkodni, eközben belebotlottam a detektívbe, aki idekísért. Az egyik kezével megfogott, a másikkal felváltva pofozott, jobbról-balról. Mikor végre elengedett, lecsúsztam a földre. Akkor két másik ember, aki csak erre várt, gumibotokkal kezdett megdolgozni kétoldalról. […] Végül teljességgel elviselhetetlenné vált, ekkor már nem tudtam uralkodni magamon: ordítottam és megpróbáltam messzebb vonszolni magamat tőlük a padlón”. Egy tiszt megérkezése vetett véget a tortúrának. Ujjlenyomatot vettek tőle és elengedték.
Justus Pál – látva Gábori sérüléseit és megbizonyosodva hűségességéről – megkérte, vegyen részt egy kommunista előadásán, és a lekció után kérdéseivel zúzza tönkre az előadó, Markos György (1902–1976) érveit. Kérdéseiben statisztikai adatokra támaszkodva a szovjet ipar alacsony fejlettségi szintjéről, a koholt vádak alapján kezdeményezett perekről, a Gulag munkatáborokról, a népirtásokról beszélt. „Megkérdeztem Markost: mi a véleménye arról, hogy Sztálin elárulta a baloldalt a spanyol polgárháborúban, amikor kőolajat adott el a fasisztáknak és politikai komisszárjaival legyilkoltatta szövetségeseit, az anarchistákat és a szociáldemokratákat”. Az ülést berekesztették, másnap este azonban a szakszervezet fegyelmi bizottsága, Németh Hugó vezetésével kizárta a szakszervezetből. A történtekről tájékoztatta Justust, akinek jóvoltából az MSZDP énekkarának tagjává vált, és ekképp megmaradhatott pártaktivistának.
1943 őszén előzetes fegyverszüneti tárgyalások kezdődtek Szent-Györgyi Albert vezetésével Isztambulban.Száray – Kaposi: Történelem IV. Budapest, 2011, Nemzeti Tankönyvkiadó, 138. o. A német titkosszolgálat azonban tudomást szerzett minderről, és a közeledő front árnyékában 1944. március 19-én megszállták Magyarországot. A Sztójay-kormány zsidóellenes intézkedései Gáborira is vonatkoztak, így neki is kanárisárga csillagot kellett viselnie. Hamarosan megérkezett a behívója a munkaszolgálatra, s több száz sorstársával együtt bevagonírozták. A vonaton ismerkedett meg egy Gedeon Pál nevű szikár alkatú, szőke emberrel, aki saját bevallása szerint nem volt zsidó, azt csak testvére találta ki, hogy megszerezze a családi házat, mi több, egyenesen gyűlölte a zsidókat. „Nagyon nehezemre esett, hogy ne mondjam ki, amit gondolok: öröm számomra, hogy antiszemita keresztényeket deportálnak velünk együtt” – írta Gábori visszaemlékezésében. Jászberénybe kerültek, a 301/3-as munkaszolgálatos zászlóaljba. Egy nap minden munkaszolgálatost bevagoníroztak, és Budapestre szállítottak egy katonai raktártelepre, ahol napi 12 órát dolgoztatták az embereket. Aki nem tudott rendesen dolgozni, azt rendszerint összeverték. Ismét találkozott Gedeonnal, akinek egy volt iskolatársa – ottani tizedes – megígérte, hogy segít neki megszökni, s Gedeon Gáborit is magával kívánta vinni, így este együtt másztak át a farakásokon, s nyerték vissza szabadságukat.
Az ellenállási mozgalomban Szabadulása után felkereste Justust, akinek jóvoltából megismerkedett egy Tóni fedőnevű ellenállóval, akinek köszönhetően bekapcsolódott az ellenállási mozgalomba. Másnap érte ment, és elvitte az Elemér utca 51. alá, ahol összeismerkedett egy másik ellenállóval, aki a Nemzeti Színházban maszkírozott, és eltüntette Gábori szeplőit, haját is feketére festette. Időközben hamis iratokat szereztek neki, innen kapta a Gábori nevet. Gáboriék – bár szociáldemokraták voltak – együttműködtek a kommunistákkal, központjuk a Nagymező utcában volt. Összekötőként működött csoportjuk és a budaörsi sejt között, s közösen vettek részt a Rákos vasútállomáson lévő, lőszerrel megrakott szerelvények felrobbantásában.
Nem sokkal ezután megismerkedett az újpesti munkáscsoport vezetőjével, és elhatározták, hogy felrobbantanak több lőszerrel megrakott német uszályt. Néhány nap múlva Újpesten találkozott az akció résztvevőivel, később egy csónakházba mentek, ahol egy motorcsónakhoz erősítették a robbanószerkezetet, és egy ágakkal eltakart helyre vitték. „Gyújtsd meg a zsinórt! – kiáltott Szabó bácsi (Sóskuti Endre), hogy túlharsogja a motor zaját. Reszkető kézzel meggyújtottam. A motorcsónak hirtelen nekiiramodott, gyorsan siklott a szinte tükörsima vízen. […] nem soká kellett várnunk: egy […] robbanás következett, az óriási dördülés megrázta a platánokat és minden egyéb hangot túlharsogott. Az uszályok felrobbantak – vagy legalább az egyik közülük.”
A lebukás, a Gestapo börtönei 1944. október 16-án, miután az előző nap Horthy kiugrási kísérlete elbukott, a nyilasok vették át a hatalmat. Gábori elhatározta, hogy felkeresi ismerőseit. A Nagymező utcába ment, ám amikor belépett, két férfi berántotta a boltba, és agyba-főbe verték. Kommunistának gondolták, majd az egyik fejéhez szegezett egy revolvert, a másik pedig betuszkolta egy autóba. A Rabbiszeminárium épületébe vitték, ahol egy foglyokkal már összezsúfolt terembe került. Hamarosan szólították, és egy drótkeretes szemüveget viselő, rideg vallatótiszthez került: „– Mi a neve? – Grosz György – feleltem. […] – Tagja a Nagymező utcai kommunista sejtnek? – Nem – feleltem keményen a szemébe nézve. Erre otthagyott és kiment a szobából. Még be sem csukódott mögötte az ajtó, mikor valaki kirántotta alólam a széket. Felnyögtem, amint az egyik detektív keményen az oldalamba rúgott. Vedd le a cipődet és a zoknid! – ordította. Az egyik detektív lefogott, két másik elkezdte gumibotokkal megdolgozni a lábamat.” Ezután többször is megverték, majd visszavitték a terembe, ahonnan kihozták. Később egy német tiszt elé került, ám mivel most sem vallott, egy székhez szíjazták és villanyozták, ám a fájdalomtól elájult. Ez többször megismétlődött, mivel továbbra sem akart vallani, sőt a feszültséget még növelték is, ezután több napig eszméletlenül feküdt. Egy hétig orvos etette és kezelte, majd betuszkolták egy autóba és a kis Majestic szállóba vitték: most már a Gestapo foglya volt.