Az 1842 óta Új-Zélandhoz tartozó Chatham-szigetek (angolul Chatham Islands, moriori nyelven Rēkohu, maori nyelven Wharekauri) az anyaországtól mintegy 650 kilométerre keletre helyezkednek el a Csendes-óceánban, a nemzetközi dátumválasztó vonaltól nyugatra. A szigetcsoport területe mintegy 966 km², melynek java részét a két fősziget, a Chatham- és a Pitt-sziget teszi ki. További mintegy nyolc kis sziget és több sziklaszirt tartozik a csoporthoz. Lakossága mindössze 600 fő körül van. A szigeteken őshonos moriorik a mai Új-Zélandról érkeztek ide valószínűleg a 15. században. Az európaiak a 18. század végén fedezték fel. Élővilágában számos endemikus élőlény van.
Földrajz A szigetek körülbelül 840 kilométerre keletre fekszenek az Új-Zéland Déli-szigetén fekvő Christchurch városától. Új-Zélandnak a Chatham-szigetekhez legközelebb, mintegy 650 kilométerre eső pontja az Északi-szigeten van a Turnagain-foknál.
A szigetek geológiailag a csendes-óceáni Chatham-hátságnak mintegy négy millió évvel ezelőtt a tengerszint fölé kiemelkedett részei. Vulkáni eredetűek, bazaltból és tufából épültek fel. Dombos felszínük változatos, a partok részben lagúnások, homokosak, dűnékkel borítottak, máshol sziklásak és meredeken zuhannak a tengerbe. A csapadékos időjárás miatt számos patak, tó és mocsár is van a szigeteken, a magasabban fekvő fennsíkokon is.
A nagyobb szigetek a következők:
Angol név Moriori név Māori név Megjegyzések Chatham-sziget Rekohu Wharekauri Pitt-sziget Rangiaotea Rangiauria South East-sziget Rangatira Rangatira The Fort Mangere Mangere-sziget Ebben az esetben a maori név vált hivatalossá. Little Mangere-sziget ismeretlen Tapuenuku Star Keys Motuhope Motuhope The Sisters Rangitatahi Rangitatahi Forty-Fours Motchuhar Motuhara Új-Zéland legkeletibb pontja, mintegy 50 kilométerre keletre a Chatham-szigettől.
Chatham-sziget 920 négyzetkilométeres területével messze a legnagyobb szigete a csoportnak. A lakosság túlnyomó része itt él. Közepén sík, itt terül el a hatalmas, 160 négyzetkilométeres Te Whanga lagúna is. Legmagasabb csúcs a déli part közelében van, 299 méteres magassággal. A szigeten több tucat jelentősebb tó van, közülük három 250 méter körüli magasságon.
Pitt-sziget A szigetcsoport második legnagyobb darabja 65 négyzetkilométeres területtel. A sziklás, dombos felszín legmagasabb csúcsa 231 méteres. Régebben jelentős moriori lakossága volt, emlékeik sokfelé megtalálhatók a szigeten. 2011-ben 38 állandó lakosa volt, a sziget iskolájába nyolc 6 és 12 év közötti gyermek járt. Kis repülőteret is kialakítottak, ahol az Air Chathams egy Cessna 206-ost üzemeltet. Minden háztartás maga termeli az áramot dízel-generátorral vagy szélmotorral, a legtöbb házban műholdas TV és széles sávú internet is van. A közlekedést quadokkal, terepjárókkal vagy lovakkal oldják meg.
A lakosság jövedelemforrása a juh- és szarvasmarha-tenyésztés, az állatokat élve szállítják Új-Zélandra. A sziget nehezen megközelíthető részein több elvadult merinó birkanyáj él szabadon.
South East-sziget (Rangatira)
A harmadik legnagyobb sziget területe 218 hektár. Állandó lakossága régebben sem volt, a moriorik időnként madárbegyűjtő utakat szerveztek ide. Az európai telepesek az 1960-as évekig birkát, kecskét és marhát is legeltettek itt, de ezután a szigetet természetvédelmi területté nyilvánították. Számos, Új-Zélandon, illetve ezeken a szigeteken endemikus élőlény, madár- és rovarfaj él itt, köztük például a 15 cm-es Argosarchus horridus.
Mangere-sziget A Mangere-sziget és a többi kisebb sziget, sziklaszirt régi vulkánok maradványai, tulajdonképpen lapos tetejű kisebb-nagyobb sziklaszirtek. A Mangere-szigeten korábban birkát tenyésztettek, és behurcolták a házi macskát és a patkányt is, de az utóbbiak kihaltak, a birkákat pedig 1968-ban elszállították. A szigetet természetvédelmi területnek nyilvánították és megindulhatott az eredeti, természetes állapot regenerációja.
Időzóna thumb|A Chatham-szigetek a nemzetközi dátumválasztó vonal (fekete) déli részén található keleti irányú kitérőjében helyezkedik el a Csendes-óceánt ábrázoló térképen A Chatham-szigetek a földrajzi keleti hosszúság 180°-ától keletre fekszik, de a nemzetközi dátumválasztó vonal itt kitérőt tesz, hogy Új-Zéland és a Chatham-szigetek időszámítása között ne legyen egy nap különbség. Ami az órát illeti, a szigeteken a hivatalos idő (CHAST időzóna) 45 perccel több, mint Új-Zélandon, így azon kevés időzóna közé tartozik, ahol nem egész vagy fél órás különbség van a szomszédos időzónák között.
Éghajlat A szigetek éghajlata enyhe, nedves óceáni jellegű. A nyár és a tél között alig van különbség, a két évszak közötti hőmérsékleti eltérés nem haladja meg a tíz fokot. A nappali maximum hőmérséklet ritkán haladja meg a 20 fokot és ugyancsak ritkán marad 10 fok alatt. Az uralkodó nyugati szelek gyakran hoznak szitáló esőt magukkal, bár a csapadék összmennyisége nem túl sok.
A legmelegebb nyári hónap, a február napi maximumainak átlaga mindössze 18,2 °C, a „téli” július napi minimum-hőmérsékleteinek átlaga 5,9 °C. A meglehetősen egyenletesen eloszló csapadék évi átlaga 911 mm volt az 1981 és 2010 közötti mérések szerint.
Történelem A szigetek bennszülött lakói, a moriorik, eredetileg maori törzsek tagjai voltak, akik a 14. vagy a 15. században érkeztek az uralkodó nyugati szelek segítségével kenuikkal Új-Zélandról.McFadgen 1994 Az itteni elszigetelt körülmények között saját nyelvük és identitásuk alakult ki. A kenuk készítésének mestersége feledésbe merült, mivel megfelelő faanyag sem volt hozzá. A 19. században úgy tartották, hogy az itteni őslakosok közvetlenül Polinéziából érkeztek, és csak távolabbi rokonságban lehettek volna az új-zélandi maorikkal. Ez az elmélet sokáig tartotta magát Új-Zélandon a 20. században is, de a modern nyelvészeti kutatások bizonyították, hogy a moriorik Új-Zélandról érkeztek.Clark 1994: 123–135.Davis and Solomon 2006Howe 2006King 2000
A szigetek hűvös éghajlata nem tette lehetővé azoknak a haszonnövényeknek a termesztését, amit a maorik Új-Zélandról hozhattak magukkal, ezért a letelepedők halász-vadász-gyűjtögető életmódot folytattak, ehető gyökerű növényeket termesztettek, kagylókat és a tenger más gyümölcseit gyűjtögették a tengerparton. A helyi anyagokból csak kezdetleges tutajszerű vízi járműveket tudtak építeni maguknak (waka korari), amelyekkel meg tudták látogatni a szomszédos szigeteket, szirteket az ott fészkelő tengeri madárállomány fiókáinak, tojásainak begyűjtése céljából. A moriorik társadalma a kezdeti belső harcok után törvényen kívül helyezte a hadviselést. A vitákat konszenzus keresésével, vagy az első vérig folytatott párbajjal zárták le. A moriorik kultúrájára jellemzőek voltak az élő fák kérgébe faragott alkotások.
Az európaiak érkezése A Vancouver-expedíció William R. Broughton kapitány vezette hajója, a HMS Chatham 1791. november 29-én érte el a szigeteket. A kapitány birtokba vette a területet Nagy-Britannia nevében és Chatham-szigeteknek nevezte el az Admiralitás első lordjáról, John Pittről, Chatham 2. grófjáról, akinek a nevét a hajó is viselte. A felfedezés után a környező, halban és bálnában gazdag vizeken hamarosan megjelentek az európai fóka- és bálnavadászok, akik a szigeteket bázisnak használták. Az általuk behurcolt, az őslakosok számára életveszélyes betegségekben a moriorik 10-20%-a vesztette életét.
Māori hódítás és népirtás 1807 és 1845 között az új-zélandi maori törzsek között számos belháború zajlott („Musket Wars”) az angolok által számukra, nagyrészt a területeikért cserébe, tömegesen szállított puskákkal. A maorik körében éltek bizonyos emlékek az általuk Wharekaurinak nevezett Chatham-szigetekről és lakóikról. 1835 novemberében és decemberében összesen mintegy 900, puskákkal és más fegyverekkel felszerelt maori harcos indult a Chatham-szigetekre a Lord Rodney brigg fedélzetén, amit korábban a hatalmukba kerítettek. A csoport két törzs, a Ngāti Tama és a Ngāti Mutunga tagjaiból állt össze, akik a belharcokban a legrosszabb hírnévre tettek szert, de – talán éppen emiatt – teljes vereség előtt álltak, már a létükben érezték fenyegetve magukat. Családjaikkal, élelmiszerkészletekkel, vetőburgonyával, sertésekkel és hét harci kenuval a fedélzeten, letelepedési céllal hajóztak a Chatham-szigetekre.King, M. (2004). Being Pakeha. Penguin. p 196.
A szigeten ekkoriban 1500-2000-re becsült számú moriori és néhány európai élt, utóbbiak között a sziget bírója. A moriorik békésen fogadták a maorikat, de hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy az újonnan érkezettek a sziget földjeinek teljes bekebelezésére törnek. Egyenlőtlen összecsapásokra került sor, majd a maorik szisztematikusan, rituálisan legyilkoltak és kannibalizáltak mintegy 300 helyi férfilakost, a többieket pedig a rabszolgájukká tették. A tengerparton mérföldeken át lángoltak a máglyák, ahol a maorik a legyilkolt moriorik testét megsütötték, majd elfogyasztották.
1840-ben a két hódító maori törzs egymásnak támadt. A harcok azonban sértették az Új-Zéland gyarmatosítását szervező brit New Zealand Company érdekeit, ők ezért tárgyalásokkal sikeresen létrehoztak egy törékeny békét a konfliktusban. Közben a németek is gyarmatosítási terveket szövögettek a szigetekkel kapcsolatban, Hamburgban létre is hoztak egy társaságot abból a célból, hogy telepeseket küldjenek oda. Az angolok erre sietve brit birtokká nyilvánították a Chatham-szigeteket, ami addig formálisan még nem volt ebben a státusban. A német telepesek így megváltoztatták terveiket, de néhány német lutheránus hittérítő azért a szigetekre utazott 1843-ban. Három évre rá német nők is érkeztek a nyomukban, családokat alapítottak, a mai lakosok egy része rájuk vezeti vissza a leszármazását.
A moriorik maradéka kegyetlen rabszolgasorban élt, illetve fogyatkozott, egészen 1862-ig, amikor is az európaiak nyomására véget vetettek a rabszolgaságnak. Ekkorra az eredeti moriori lakosságnak csak mintegy 10%-a maradt meg. Új Zélandon a 19. század végén, a 20. század elején kialakult és sokáig tartotta magát az a hiedelem, hogy a moriorik végleg kihaltak, illetve időnként egy-egy idős embert kikiáltottak az „utolsó moriorinak”. Valójában a moriorik mindmáig fennmaradtak, igaz, nagyrészt keveredtek a sziget más lakosságával.
1865-re már annyira megszilárdult a közbiztonság, hogy Új-Zélandról ide küldték száműzetésbe egyes maori felkelések vezetőit családjukkal együtt. Az elítéltek aztán őrzés mellett dolgoztak a farmokon és kisebb építkezéseken.
Mindennapi élet a Chatham-szigeteken a 20. század harmincas éveiben
A második világháború előtt a sziget lakossága a szó szoros értelmében rendkívül elszigetelt volt Új-Zélandtól is, nem csak a világ többi részéről. A kevert maori-moriori őslakosság mellett lakott itt néhány állattenyésztéssel foglalkozó európai telepes, és egy-két, a wellingtoni kormány által delegált tisztviselő, köztük a sziget három iskoláját szervező, felügyelő tanár is.
Az Új-Zélanddal való összeköttetést általában egy 400 tonnás, viharvert kis teherhajó biztosította, ami két-három havonta tette meg a mintegy három napos, 840 kilométeres utat a jellemzően viharos tengeren Christchurch kikötője, Lyttelton és a szigetek között. A hajó a nyári félév alatt kétszer vagy háromszor fordult, télen egyszer. Ez a hajó vitte a szigetre a postát, a megrendelt sajtót is. A szigeten kiépített kikötő nem volt, így ha a túlzottan háborgó tenger miatt lehorgonyozni sem sikerült, akkor a hajó dolgavégezetlenül tért vissza Új-Zélandra.
A Chatham-szigetek fő települése, Waitangi ekkoriban mindössze néhány házból állt. A két kis szállodában egy-egy vegyeskereskedés is volt. Itt volt még a rendőrség és bíróság épülete, valamint hat-hét lakóház; a település feletti dombon pedig rádióállomás. Utcák nem voltak, a házakat össze-vissza helyezték el. A fő sziget egy másik települése, Te One (kb. „a talaj” maori nyelven) három-négy tanyaépületből, kis templomból és az iskolából állt.