Az 1918–1919-es németországi forradalom (németül Novemberrevolution) eredményeként az első világháború végén a Német Birodalomban a császári kormányzatot felváltotta a köztársaság. A forradalmi időszak 1918 novemberétől 1919. augusztus 11-ig, a weimari alkotmány aláírásáig tartott.
A forradalom okai a Német Birodalom világháborús vereségében és az ezt kísérő szociális feszültségekben gyökereztek. Az első forradalmi cselekményeket a katonai főparancsnokság politikája és a tengeri hadvezetéssel való koordinációjának hiánya váltotta ki. Utóbbi ugyanis a vereség ellenére ragaszkodott a brit királyi flottával folytatandó csatához. A matrózok felkelése Wilhelmshaven és Kiel kikötőjéből indult, és a forradalom szelleme szétterjedt az országban, ami 1918. november 9-én – röviddel II. Vilmos német császár lemondása után – a köztársaság kikiáltásához vezetett.
A forradalmárok nem tudták úgy átadni a hatalmat a tanácsoknak, miként azt a bolsevikok tették Oroszországban, mivel Németország Szociáldemokrata Pártja (SPD) ezt megakadályozta. Az SPD félt a kommunisták és a konzervatívok közötti polgárháborútól, ezért nem akarta teljesen megfosztani a hatalmától a régi birodalmi elitet, inkább megpróbálta integrálni az új, demokratikus rendszerbe. Ennek keretében szövetségre törekedett a katonai vezetéssel.
Előzmények jobbra|bélyegkép|Legyőzött német katonát ábrázoló amerikai háborús propaganda plakát 1918-ból A 20. század elején az SPD a nemzetközi munkásmozgalom egyik vezető pártja, amit jól mutat, hogy 1912-ben relatív többséget szerzett a Reichstagban. Az első világháború kitörésekor, a többi német párthoz hasonlóan, a SPD is támogatta a háborús részvételt. A háború előrehaladtával, az áldozatok egyre növekvő számával és a társadalom egyre romló helyzetével összefüggésben az SPD egyes politikusai a háború gyors lezárását akarták elérni. Friedrich Ebert, az SPD vezetője kizárta ezeket a politikusokat, ami pártszakadáshoz vezetett, így 1917-ben megalakult egy új háborúellenes és baloldali párt, Németország Független Szociáldemokrata Pártja (USPD). Hamarosan azonban az SPD is keresni kezdte a béke lehetőségét. Az ekkorra igen súlyossá váló szociális helyzetet jól mutatja, hogy 1918 januárjában sztrájkhullám söpör végig Németországban. A januári sztrájkokban több, mint 1 millió munkás vett részt.
thumb|right|Miksa badeni herceg (egyenruhában) birodalmi kancellári kinevezésekor (1918. október 3.) A háborús helyzet 1918-ban reménytelenné vált a németek számára, elsősorban a száznapos offenzíva következtében. Erről Erich Ludendorff, a hadsereg vezetője szeptember 29-én tájékoztatta II. Vilmos császárt és Georg von Hertling kancellárt. Ludendorff közölte, hogy azonnali tűzszünetet kell kérni az antanttól. Javasolta továbbá, hogy a kedvezőbb békefeltételek érdekében teljesítsék Thomas Woodrow Wilson amerikai elnök egyik legfőbb igényét, és helyezzék a birodalmi kormányzatot demokratikusabb alapokra. Ludendorff javaslatai meghallgatásra találtak. II. Vilmos október 3-án Hertling helyére a liberálisnak tartott Miksa badeni herceget (Max von Baden) nevezze ki kancellárnak. Max von Baden kormányában az SPD is helyet kapott. Az új kormány fegyverszünetet ajánlott az antantnak. Megkezdődött a demokratikus átalakulás. Az alkotmányos változásokat a Reichstag október 28-án fogadta el, így az ország alkotmányos monarchiából parlamentáris monarchiává alakult. Ebert úgy ítélte meg, hogy az SPD fontos céljai teljesültek, ezért a forradalom szükségtelen.
A fegyverszüneti ajánlatra Wilson három diplomáciai jegyzékben válaszolt. A fegyverszüneti tárgyalásokat különféle feltételekhez kötötte. Ezek között a feltételek között szerepelt, hogy Németország vonja ki a csapatait minden megszállt területről, fejezze be a tengeralattjárói háborús tevékenységét és a császár mondjon le. Utóbbi feltételre azért volt szükség, hogy a demokratizálódás visszafordíthatatlanná váljon. A diplomáciai jegyzékek hatására Ludendorff megváltoztatta a véleményét, mivel a feltételeket elfogadhatatlanoknak tartotta, és az általa egy hónappal korábban elvesztettnek minősített háború folytatása mellett áll ki. Ezután Ludendorffot leváltották, és helyére Wilhelm Groenert nevezték ki. November 5-én az antant hatalmak megállapodtak, hogy megkezdik a fegyverszüneti tárgyalásokat, azonban Wilson jegyzékeinek ismeretében a katonák és a közvélemény jelentős része is azt gondolta, hogy II. Vilmos császárnak le kell mondania, hogy a béke elérhető legyen.
A kieli matrózfelkelés thumb|left|Matróztüntetés Wilhelmshavenben A harcoló csapatok és a lakosság a háború gyors befejezését várták, azonban Kielben a haditengerészet Franz von Hipper és Reinhard Scheer admirálisok vezetése alatt, felhatalmazás nélkül arra készült, hogy a német flottát egy utolsó csatára küldi a brit királyi flotta ellen az Északi-tengeren. A támadási parancs és az ezzel kapcsolatos előkészületek váltották ki először az érintett matrózok körében a felkelést,German sailors begin to mutiny, History.com és ezt követően az általános forradalom napokon belül elsöpörte a monarchiát. A lázadó matrózok nem szándékozták kockáztatni az életüket a háború végén, mert azt gondolták, hogy ez értelmetlen lenne. Meg voltak győződve arról is, hogy a békére törekvő új kormány hitelességét rontaná egy tengeri támadás.
A matrózok felkelése Wilhelmshavenből indult, ahol a német flotta a csatára várva tartózkodott. 1918. október 30-ra virradó éjszaka a legénység egy része megtagadta a parancsok teljesítését. A 3. hajóraj három hajóján a matrózok megtagadták, hogy felhúzzák a horgonyt. Az 1. hajóraj két csatahajójának (SMS Helgoland és SMS Thüringen) legénysége nyílt lázadást és szabotázst hajtott végre. Egy nappal később néhány torpedóhajó ráirányította az ágyúit ezekre a hajókra, ezért a matrózok megadták magukat és ellenállás nélkül elvezették őket. A tengeri hadvezetésnek azonban ezután fel kellett adnia a tervét, mivel a legénység lojalitására nem számíthatott többé. A 3. hajórajt visszarendelték Kielbe. A raj parancsnoka végrehajtott egy manővert a csatahajóival. Ez „tökéletesen működött”, ezért azt hitte, hogy visszaszerezte az irányítást a legénység fölött. A parancsnok bebörtönöztette a legénység 47 tagját, akiket a lázadás vezetőinek tartott. Őket Kielben katonai börtönbe vitték.
A matrózok ezután minden tőlük telhetőt megtettek azért, hogy megakadályozzák a flotta elindulását és elérjék bajtársaik elengedését. Mintegy 250-en összegyűltek Kielben november elsején. Delegációkat küldtek a tisztjeikhez, hogy kérjék a lázadók elengedését, azonban kérésük nem talált meghallgatásra. A matrózok ekkor közelebbi kapcsolatot kerestek a szakszervezetekkel, az SPD-vel és az USPD-vel. November másodikán még nagyobb gyűlést tartottak. Az USPD két tagjának (Karl Artelt és Lothar Popp) vezetésével a matrózok tömeggyűlést hirdettek a következő napra ugyanarra a helyre (németül Großer Exerzierplatz). A felhívást ezrek követték november 3-án, és a munkások képviselői is jelen voltak. Kenyeret és békét követeltek, ami azt mutatja, hogy a matrózok és a munkások nem csak a foglyok elengedését akarták, hanem a háború végét és a közellátás javítását. A demonstrálók támogatták Artelt felszólítását, hogy szabadítsák ki a foglyokat, és a katonai börtönhöz vonultak. Annak érdekében, hogy megállítsa a demonstrálókat, egy őrjárat vezetője, Steinhäuser hadnagy a tömegbe lövetett, és hét ember meghalt. Néhány demonstráló szintén tüzet nyitott. Steinhäuser súlyosan megsebesült, azonban a későbbi állításokkal ellentétben, nem halt meg.Dirk Dähnhardt: Revolution in Kiel. Der Übergang vom Kaiserreich zur Weimarer Republik 1918/19, Wachholtz, Neumünster, 1978, p. 66. Ezután a demonstráció feloszlott, azonban a tömeges tiltakozás általános forradalommá vált.
thumb|left|Felkelő matrózok egy hadihajó fedélzetén November 4-én reggel a felkelők csoportjai átvonultak a városon. Artelt megszervezte az első katonatanácsot, és hamarosan több tanács is szerveződött. Wilhelm Souchon kikötőparancsnokot kényszeríttették, hogy tárgyaljon a felkelőkkel.
A bebörtönzött matrózokat és fűtőket szabadon engedték. A matrózok és a munkások ellenőrzésük alá vették a katonai és a közintézményeket. Souchon ígérete ellenére csapatok indultak el, hogy leverjék a felkelést, azonban ez nem valósult meg, ezeknek a csapatoknak egy része csatlakozott a felkeléshez. November 4-én estére Kiel a felkelő matrózok, katonák és munkások kezében volt. Ezen az estén az SPD képviselője, Gustav Noske megérkezett Kielbe. Lelkesen fogadták, noha utasítása volt a kormánytól és az SPD vezetésétől, hogy tartsa a felkelést ellenőrzés alatt. Megválasztatta magát a katonatanács elnökének, visszaállította a békét és a rendet. A következő hetekben Noske sikeresen csökkentette a tanácsok hatását, azonban nem tudta a megállítani a forradalom átterjedését Németország más részeire.
A forradalom kiterjedése az egész birodalomra A matrózok delegációi eljutottak az ország minden nagyvárosába. November 7-re a forradalom számos nagyvárost elért (pl. Hannovert, Braunschweiget, Frankfurt am Maint és Münchent). Münchenben a munkás- és katonatanács kényszeríttette III. Lajos bajor királyt, hogy mondjon le, és az USPD egyik vezetője, Kurt Eisner kikiáltotta a Bajor Szabadállamot. A következő napokban az összes német tagállam uralkodója lemondott.
A munkás- és katonatanácsokat szinte teljesen az SPD és az USPD tagjai alkották. A polgári közigazgatást, a rendőrséget, a bíróságokat viszont alapvetően érintetlenül hagyták. Nem volt jellemző a gyárak elfoglalása, mivel az ilyen jellegű lépéseket az új kormányzattól várták. A tanácsok inkább csak azt követelték, hogy átvegyék az ellenőrzést a hadseregtől a közigazgatás felett. Az SPD így képes volt helyi szinten egy szilárd bázist kiépíteni. A tanácsok azt hitték, hogy az új rendszer érdekében cselekszenek, azonban az SPD vezetése a békés átmenetet zavaró tényezőnek tekintette ezeket. A középosztály pártjaival együtt a nemzetgyűlési választások gyors kiírását akarták, hogy meghozhassák a végső döntéseket az új alkotmányról. Ez hamarosan ellentéthez vezetett az SPD és sok forradalmár között. Utóbbiak követeléseit főként az USPD vette át, melyek közül az egyik az volt, hogy halasszák el a választásokat amennyire csak lehetséges, így érve el egy olyan megváltoztathatatlan helyzetet, ami megfelel a munkások többségének.
Érdemes megjegyezni, hogy a forradalmi hangulat alig érintette a birodalom keleti részét. Szilézia keleti részén a németek és a Németország által régóta elnyomott kisebbségi lengyelek közötti etnikai ellentétek a későbbiekben a sziléziai felkelésekhez vezettek.
Reakciók Berlinben thumb|left|Friedrich Ebert 1918-ban Friedrich Ebert egyetértett abban Max von Baden kancellárral, hogy a társadalmi forradalmat meg kell előzni, és az államrendet mindenáron fenn kell tartani. Az állam átalakításához Ebert meg akarta nyerni a középosztály pártjait és a régi birodalmi elitet. El akarta kerülni a forradalom oroszországi mintára történő radikalizálódását, és aggódott, hogy a közellátás összeomolhat, ami ahhoz vezethet, hogy tapasztalatlan forradalmárok veszik át a közigazgatást. Biztos volt abban, hogy parlamenti többségének köszönhetően az SPD képes lesz végrehajtani reformterveit.
Ebert a régi birodalmi elittel egyetértésben próbált meg cselekedni, és meg akarta menteni a monarchiát. Annak érdekében, hogy bizonyos sikert fel tudjon mutatni a követőinek, november 6-án kérte a császár lemondását. II. Vilmos ekkor a főhadiszállásán, a belgiumi Spában volt, és az időhúzásra játszott. Abban bízott, hogy a hadsereg élén visszatérhet Németországba, és leverheti a forradalmat.