Herbert von Karajan (Heribert Ritter von Karajan) (Salzburg, 1908. április 5. – Anif, 1989. július 16.) osztrák karmester, a 20. század egyik legjelentősebb dirigense. Sok kitűnő szimfonikus- és operazenekart vezényelt, számos komolyzenei felvételt készített. Operaházak, zenekarok, zenei fesztiválok igazgatója, művészeti vezetője. Ő állította össze az Európai Unió himnuszát.
Életútja bélyeg|Salzburgi szülőháza 1908. április 5-én született Salzburgban, származását tekintve részben görög, részben aromán, Németföldön virágzó üzletet teremtve nemességet szerzett családban.
1916–1926 között a Mozarteum konzervatóriumában tanult, Salzburgban. 1933-ban belépett Adolf Hitler pártjába, és bár első bemutatkozása, amikor A nürnbergi mesterdalnokokat fejből vezényelve, belesült és a szólamok összeakadtak, mégis a Führer ünnepelt karmestere lett, mivel Hermann Göring támogatta. Amint főigazgató lett, beleegyezett, hogy a nemzetiszocialisták szekerét tolja. A Westdeutscher Beobachter kritikája Karajanról: „ő az az ember, aki a mi újjászerveződő művészeti életünket el tudja indítani abban a szellemben és abban az irányban, amelyet a nemzetiszocializmus követel.”
A következő évben a Birodalmi Zenei Kamarától megkapta a megfelelő igazolványt és megbízást, hogy színházi működése körén túl, a város zenei életét is irányítsa és szervezze. Leszerződtette a legjobb neveket Aachen számára. Operaelőadási színvonalának hamarosan híre ment. Biztos kézzel választotta ki a munkatársait. Segítségre valóban szüksége volt, mert egy idény műsorterve hat nyolc operapremiert, hat dupla bérleti hangversenyt, nyolc munkás szimfonikus hangversenyt írt elő. Az előkészítéseket mások végezték Karajan csak a főpróbákon jelent meg. Már ebben az időben is inkább félték az emberek, mint szerették. Hosszú időre tervezett, karrierjét szervezte azzal, hogy elsajátította a reprezentatív standard programot, amellyel a második világháború után beutazta a világot. Mindent magához ragadott, beleszólt a rendezők munkájába, a próbákon mindent felborított és hamarosan meg volt győződve arról, hogy önmagának ő a legjobb rendezője. Aachenen túl messze kiható kulturális kisugárzása lett. bélyeg|A Herodes Atticusban, Athén, 1939 Karajan rövid idő alatt Aachenen és a német határvidéken kívül is hírnévre tett szert. Aachenben úttörő munkát végzett az új Németország elvhű zenéjének érdekében. 1937-ben először vendégszerepelt a Bécsi Staatsoperben, ahová Erwin Kerber szerződtetni akarta, de ő visszautasította az ajánlatot, mert az volt a benyomása, hogy ott csupán másodszerepe lehetne. Debütálása után a főzeneigazgató azt tanácsolta neki, hogy jobban mélyüljön el a partitúra ismeretében. Karajan a szívére vette. Később már partitúra nélkül dirigált, szuverén módon uralta a zenét.
1938-ban feleségül vette a nála 11 évvel idősebb énekesnőt, Elmy Holgerloeföt. Kérvényezte a birodalom központjától a párttagkönyvet. A pártvezetés utánanézett tagsági ügyének, s kiderült, hogy Karajant tagdíjhátralék terheli. A tagság kérdésének tisztázása után, a körzet vezetése helyt adott a tagkönyv iránti kérelemnek.
Karajan négy hét alatt előkészített Fideliót hozott ki. Öt nappal később ismét lehetőséget kapott, hogy hű párttagnak bizonyuljon: Adolf Hitler születésnapján a Fidelio ünnepélyes megismétlésével fejezte ki tiszteletét a Führer iránt. Debütálását a Berlini Filharmonikusokkal mindenki nagy eseménynek tartotta. Az Allgemeine Zeitung így írt: „Abszolút önálló, markáns személyiség: a zenei élmény elementáris szenvedélyét, a férfias akaraterőt és szellemi koncentrációt testesíti meg…” bélyeg|Germaine Lubinnel, 1941 Meggyőző sikerei alapján Hans von Benda két további koncertre szerződtette, majd Göring marsall, porosz miniszterelnök, meghívta a Berlini Staatsoperhez. Közreműködhetett egy olyan előadásban, amely a Harmadik Birodalom legjobb művészeinek a vállán nyugodott, felért a rezsim minden szempontból kötelezettséget jelentő kitüntetésével. A nagy siker meghozta számára az első lemezfelvételt (A varázsfuvola nyitánya). Mit sem törődve a bel- és külpolitikával, folytatta üstökösszerű felemelkedését.
Karajan sikerei nem csak belső adottságaiból fakadtak. Énje elválaszthatatlanul összeforrott a közönséggel, amelytől válaszul megkapta az önigazoláshoz szükséges sikert. Ettől megerősödött az önmagába vetett hite, amely aztán lenyűgözően visszahatott a környezetére.
Karajan az állam kulturális megbízottja volt, feladataként kapta a nemzetiszocialista Németország kultúrfölényének hirdetését.
Megbízták a Berlini Staatsoper szimfonikus koncertjeinek dirigálásával, így Wilhelm Furtwängler vetélytársává lépett elő. Az opera zenekarával összesen öt lemezt adott ki. Lemezpiaci értékét korán felismerték és alaposan ki is használták. A háború végéig a Deutsche Grammophon Gesellschafttal huszonhárom lemezt produkált.
Goebbels propagandaminiszter javaslatára megkapta állami karmesterré való kinevezését, amit Hitler aláírása emelt jogerőre. Karajan ezzel pályája csúcsára érkezett.
A Staatsoperben négy karmester dolgozott. Victor de Sabata, Werner Egk, Robert Heger és Karajan, aki az egész repertoárt vezényelte A nürnbergi mesterdalnokoktól és a Salométól az Elektráig és a Carmina Buranáig.
Aachen és Berlin között ide-oda utazott, mindkét helyen sikert aratott. 1939 júniusában Pál jugoszláv régensherceg tiszteletére a Führer ünnepi előadást óhajtott végignézni az Operában. Karajan a nemzetiszocialista operának tekintett Mesterdalnokokat vezényelte. Hitler kedvenc operájának, a nemzetiszocializmus hivatalos művészi szimbólumának előadása hódolat jele volt a Vezér és vendégei előtt.
1940 végén Karajant elküldték a meghódított Franciaországba, hogy képviselje a német nemzetet, rokonszenvet ébresszen iránta és bemutassa kulturális fölényét. Párizsban nagy propagandamunkát végzett. thumb|Madridban, 1940
Karajan állandó ingázásai a városok között a házasságába került. Berlinben ismerte meg Anna Marie Gütermannt (Anita), egy varróselyemgyáros dinasztiából származó hölgyet. Anitának egy, a rezsim szemében megbocsáthatatlan hibája volt: ereiben zsidó vér folyt. Nem túl sok, még annyi sem, hogy a nürnbergi faji törvények hatálya alá essék, de több annál, ami Karajan pályája szempontjából előnyös volt.
A háború első éveiben Furtwängler és Karajan között művészi konkurenciaharc folyt. Furtwängler már kezdetben bizalmatlan volt a sajtóban oly nagy helyet elfoglaló fiatal riválisa iránt. Goebbelst uszította Karajan ellen. Goebbels: „Furtwängler botrányt csap Karajan miatt. Karajan hagyja, hogy a sajtóban istenítsék. Ebben Furtwänglernek igaza van. Végül is ő a világnagyság. Ezt le fogom állítani.”
Karajant a rezsim arra próbálta használni, hogy a politikailag olykor kényelmetlen Furtwängler ellen kijátssza, művészi síkon félretegye, vagyis ellenlábasaként kellett működnie. Gőzerővel folyt kettejük között a harc, amely végül Furtwängler győzelmével végződött, aki az intrika nagymestere volt és nem tűrt maga mellett rangos karmestert, minden eszközzel harcolt ifjabb kollégája ellen.
1941-ben bombatalálat következtében leégett a berlini Operaház. Furtwängler tiltakozásai ellenére átmenetileg a Filharmóniába, az ő sikerei színhelyére helyezték át. Furtwängler Karajannal szemben nem volt párttag. Hagyta, hogy Goebbels mint elismert világnagyságot az utolsó pillanatig a rezsim szolgálatába állítsa, anélkül hogy egy korai és talán meggondolatlan lépéssel belépjen a pártba. Valóban sok zsidó muzsikuson segített a háborúban, de végül annak utolsó hónapjaiban cserben is hagyta őket. Nem politizáló, politika fölött álló művészként úgy gondolta, hogy aktívan politizál a nemzetiszocializmus ellen. Saját kijelentése szerint már 1933-ban pontosan tudta, hogy mi a nácik álláspontja a zsidósággal kapcsolatban, engedte hogy a háború utolsó évéig a birodalom kultúrpolitikájának szekerébe fogják és eközben nem vette észre, vagy politikai naivságában nem ismerte fel, hogy a saját céljukra használják, és ennek következtében a nemzetiszocializmust elutasító magatartása következetlenségnek tűnik.
1942-ben Karajan azt vette észre hogy kijátszották. Úgy gondolta, hogy a főintendáns keze van a dologban. Tietjen azt mondta Goebbelsnek, hogy Karajan mértéktelen követelésekkel lépett fel. Ezekkel akarta Furtwängler elleni harcát győzelemre vinni. Tietjen Goebbelsnél keresett védelmet és meg is kapta azt. Karajan annak a hatalmi rendszernek esett áldozatul, amelynek a karrierjét is köszönhette. Az Állami Zenekar hangversenyei mellett továbbra is kapott feladatokat a nyilvánosság kizárásával.
1942-ben másodszor is megnősült. Megelégedett a polgári esküvővel. Ez tette lehetővé számára, hogy kihasználva az egyház nyújtotta jogot, harmadik feleségét egyházilag is nőül vegye. A háború után az osztrák „nácitlanító” bizottság előtt azt vallotta, hogy a negyedrészben zsidó nővel kötött házassága miatt 1942-ben párttörvényszék elé került, ahol bejelentette kilépését a pártból. Ugyanez a bizottság azt is elhitte neki, hogy 1935-ben Aachenben csak a forma kedvéért csatlakozott a párthoz. Ez nem fedi a valóságot, mert 1933-tól 1937-ig a pártba belépni nem lehetett, csak úgy, ha valaki tagja volt már valamilyen csoportnak (SA, SS). Hitler egyes esetekben kivételeket engedélyezett. Karajan, aki Goebbels és Göring védence volt, kivételezett helyzetbe került, de soha nem lépett ki a pártból, a tagsági kartonján ugyanis ennek semmi jele sincs. Későbbi nyilatkozatai a be- és kilépéséről csak a kínos múlt elködösítésére szolgáltak. Goebbels személyes utasítást bocsátott ki, hogy hagyják békén Frau von Karajan családfáját.
Hat héttel a háború befejezése előtt sikerült feleségével együtt elhagynia Berlint. Az ürügy amellyel az életmentő vízumot kérte, az volt, hogy egy németek felügyelete alatt álló milánói rádióban felvételeket kell készítenie. Ilyesmire nem került sor, itt kapta a hírt a birodalom összeomlásáról.
Egyike volt azoknak a művészeknek, akiknek pályája a nemzetiszocialista államban indult és akiknek fejlődését a politikai körülmények alakították. Amikor a Harmadik Birodalomban a muzsika nem létező, csak elképzelt apolitikus szigetére vonult vissza, azt hitte, hogy ott meg is menekül. De a zene és a politika összefonódása a Harmadik Birodalomban a rendszer lényegéhez tartozott. Később bármikor, amikor szó esett a Birodalomban játszott szerepéről, Karajan férfias módon vállalta múltját, soha nem gyakorolt önkritikát. Azt nyilatkozta: „semmiféle lelkiismeret-furdalásom nincs… ugyanúgy csinálnám megint.”
Érdemei a hangrögzítésben 1939–1945 között a Berlini Staatsoper művészeti vezetőjeként, nevéhez fűződik a világ első sztereófelvételének elkészítése. Meghatározó személyiség volt a digitális hangfelvétel kifejlesztésében is, úttörő szerepet vállalt e technológia és a CD-formátum népszerűsítésében. A legenda szerint az ő kedvéért a 60 perces műsoridőre tervezett compact disc-eket 74 percesre bővítették, hogy Beethoven általa vezényelt IX. szimfóniája ráférjen egy lemezre.
A háború után thumb|balra|Salzburg, Herbert-von-Karajan-Platz thumb|bal|Bécs, Herbert-von-Karajan-Platz thumb|bal|H. v. Karajan tér, Tokió thumb|bal|1963-ban thumb|bal|Günther Schneider-Siemssennel Edward Astley, a milánói és trieszti brit titkosszolgálat tisztjeként az angol nyelvű rádióadások és a trieszti színház vezetőjeként Karajant alkalmazta és kampányolt amellett, hogy a mester megkapja a Bécsi Filharmonikusok vezetését.Lord Hastings Nachruf in The Daily Telegraph, 5. Mai 2007, abgerufen am 29. Januar 2015 Karajannal szemben a nácitlanító eljárás nem talált semmilyen írásos bizonyítékot, amúgy is „eleget szenvedett“ és mindig csak a zenének élt. 1946. január 12-én Bécsben megtartotta első háború utáni koncertjét, a szovjet megszállók azonban NSDAP-tagsága miatt eltiltották és csak 1947-ben térhetett vissza hivatásához.