Édouard Balladur (İzmir, 1929. május 2. – Párizs, 2026. augusztus 31.) francia jogász, politikus, az Ötödik Francia Köztársaság 14. miniszterelnöke.
Családja, tanulmányai Édesapja az Ottomán Bank (Bank-ı Osmanî-i Şahane) egyik igazgatója volt. A Balladurok gyökerei Nahicsevánba nyúlnak vissza. Az örmény–perzsa származású családot domonkos szerzetesek térítették a római katolikus hitre. A 17. században, amikor a Szafavidák és az Oszmán Birodalom egyaránt igényt tartottak Nahicsevánra, a család a politikai helyzet miatt Törökországba menekült. A nagykereskedő Balladurok üzleti kapcsolatban álltak Európával, elsősorban Marseille várossal, és feleséget Provence-ból hoztak. III. Szelim oszmán szultán 1795-ben a kapitulációra vonatkozó rendeletének köszönhetően a Balladurokat francia alattvalóknak ismerték el, és ez könnyítette meg számukra a francia állampolgárság megszerzését 1926-ban. A család a nagy politikai változások után 1935-ben végleg elhagyta Törökországot és Marseille-ben telepedett le.
Édouard Balladur 1946-ban Párizsban kezdte meg tanulmányait a Politikai Tanulmányok Intézetében, ahol jogász diplomát szerzett. 1955-ben, miután meggyógyult betegségéből, az Államigazgatási Főiskolán tanult.
Pályafutása 1958-ban a francia államtanácsban kezdte pályáját a közberuházások osztályán. 1964-ben Georges Pompidou miniszterelnök tanácsadója lett szociális ügyekben. 1969-ben, Pompidou elnöksége kezdetén az köztársaság klnöki hivatalának helyettes vezetőjévé, 1973-ban igazgatójává nevezték ki. Pompidou halála után Balladur visszatért az allamtanácshoz. 1977-ben az CGE (Állami Villamosenergiai Társaság) egyik leányvállalatának élére került, 1980-ban egy akkumulátorokat gyártó cég elnök-vezérigazgatója volt.
Az RPR (Tömörülés a Köztársaságért) jobboldali, gaullista párt politikai tanácsának tagjaként közel állt Jacques Chirachoz. 1983-ban ő volt az első gaullista, aki kedvezően foglalt állást a jobb- és baloldal közös kormányzása mellett. Később sikerült meggyőznie az erősen habozó Chiracot is. 1986-ban az elnöki hivatallal együttműködve diplomatikusan kijelölte a jobb- és baloldal együttműködési lehetőségét. 1986-ban Párizs 12. választókerületének képviselőjeként bekerült a főváros képviselő-testületébe. François Mitterrand elnöksége alatt a kormányalakító Chirac hívására kilépett szürke eminenciás szerepéből, államminiszter, nemzetgazdasági és pénzügyminiszter, valamint a privatizációért felelős miniszter lett 1988 májusáig. Továbbra is meggyőződéssel állt ki a békés együttműködés és kormányzás mellett, ami tiszteletben tartja a köztársasági elnök funkcióját. 1992-ben igennel szavazott a maastrichti szerződésre, mert úgy gondolta, hogy a Mitterrand-nal szembeni ellenzékiséget nem szabad összekeverni Franciaország Európa iránti elkötelezettségével.
1993-ban a parlamenti választások a jobboldali koalíció elsöprő győzelmét eredményezték. Mitterrand elnök Balladurt nevezte ki miniszterelnöknek. Viszonylag kis létszámú kormányt alakított, Charles Pasqua került a belügy-, Alain Juppé a külügyminisztérium élére, Nicolas Sarkozy költségvetési miniszter lett a kormány szóvivője. Balladur kijelölte kormánya működésének három alapelvét: a megújulást, a toleranciát és az összefogást. Az ország gazdasági és szociális helyzetét súlyosnak ítélte, mert nőtt a munkanélküliség, és romlott a közbiztonság. A gazdasági növekedés újraindítása lett legfontosabb célkitűzése. Szigorú gazdaságpolitikát hirdetett, csökkenteni akarta az államháztartási hiányt. Az 1993-ban indított nagy államkölcsön felvétel lehetővé tette a költségvetési hiány kezelését. Az 1993 júliusában elindított privatizációs folyamat 21 céget érintett, többek között az Air France-t, a Rhône Poulenc-t, a Renault-t, a Thomsont, a BNP és a Crédit Lyonnais bankokat.
1995-ben indult az elnökválasztáson, az UDF, és az RPR vezetőségéből Nicolas Sarkozy és Charles Pasqua is támogatták. Jacques Chirac ezt a lépését árulásnak vette, mert ő adott lehetőséget Balladurnak, hogy bekerülhessen a kormányba. Bár viszonylagos népszerűségnek örvendett, az első fordulóban, általános meglepetésre, a szavazatoknak csak 18,5%-át kapta. Ekkor habozás nélkül Chiracot támogatta, de ő mellőzte.
2002-ben újra bekerült a főváros képviselő-testületébe. A nemzetgyűlés elnöki posztját is megpályázta, de Jean-Louis Debré több szavazatot kapott. Balladur a nemzetgyűlés külügyi bizottságának élére került. 2008. október 22-én Sarkozy rendelete nyomán megalakult Franciaország közigazgatási egységeinek strukturális reformjával foglalkozó bizottság, s amelynek élére Balladurt nevezték ki.
Kitüntetései A Francia Köztársaság Becsületrendjének főtisztje A Francia Köztársaság Nemzeti Érdemrendjének nagykeresztje
Írásai L’Arbre de mai, 1979 Je crois en l'homme plus qu'en l'État, 1987 Passion et longueur de temps, 1989 Douze lettres aux Français trop tranquilles, 1990 Des Modes et des convictions, 1992 Dictionnaire de la réforme, 1992 Deux ans à Matignon, 1995 Caractère de la France, 1997 L’Avenir de la différence, 1999 Renaissance de la droite, 2000 Les Aventuriers de l'histoire, 2001 Jeanne d'Arc et la France, le mythe du sauveur, 2003 La fin de l'illusion jacobine, 2005 Machiavel en démocratie. Mécanique du pouvoir, 2006 (dans le style de Baltasar Gracián) L'Europe autrement, 2006 Laissons de Gaulle en paix!, 2006 Pour une union occidentale entre l'Europe et les États-Unis, 2007 Une Ve République plus démocratique, 2008 Le Pouvoir ne se partage pas : Conversations avec François Mitterrand, 2009 La Liberté a-t-elle un avenir ?, 2012
Jegyzetek
Források
Kapcsolódó szócikk Franciaország miniszterelnökeinek listája
Kategória:1929-ben született személyek Kategória:2026-ban elhunyt személyek Kategória:Franciaországi helyi politikusok Kategória:Francia jogászok Kategória:Franciaország miniszterelnökei Kategória:İzmiriek Kategória:A francia Becsületrend kitüntetettjei Kategória:Franciaország pénzügyminiszterei Kategória:A francia parlament tagjai Kategória:Örmény származású franciák