Nagy-Britannia és Írország várai és kastélyai

bélyegkép|jobbra|250px|Windsor kastélya, Anglia bélyegkép|250px|Kilkenny várkastélya, Írország

Nagy-Britannia és Írország várai és kastélyai fontos katonai, gazdasági és társadalmi szerepet játszottak a két ország történelme során. Első megjelenésük a normannoknak köszönhető, akik 1066-ban hódították meg Angliát. A normann invázió előtt, az 1050-es években Angliában is építettek néhány várat, de a hódítók kezdtek nagy számban motte-and-bailey, valamint ringwork típusú erődöket építeni azzal a céllal, hogy az újonnan elfoglalt területeken megszilárdítsák hatalmukat. A 12. század során egyre több kővárat emeltek, ezek jellegzetes kör alaprajzú tornyai katonai és politikai szerepet is betöltöttek. A királyi várak feladata a kulcsfontosságú városok és gazdaságilag nélkülözhetetlen erdők felügyelete volt, míg a főúri várak a normann nemesek hatalmas birtokainak ellenőrzését szolgálták. I. Dávid a 12. század elején angol-normann urakat hívott Skóciába, hogy segítségükkel megerősítse hatalmát az olyan lázadó területek fölött, mint amilyen Galloway is volt. A normannoknak köszönhetően az új technológia szélesebb körben is terjedni kezdett, az ország déli területein egyre több faerőd épült. Amikor II. Henrik az 1170-es években elfoglalta Írországot, itt is megjelentek az első mai értelembe vett várak.

A 12. században a várak nemcsak egyre kényelmesebb lakhellyé váltak, hanem védelmi rendszerük kialakítása is egyre bonyolultabbá vált. Ez nemcsak megnövelte az ostromok hosszát, hanem egyre bonyolultabbá is tette azokat. Míg Írország és Wales az angol fejlődést követte, III. Sándor halála után Skóciában a nagyobb várakat felváltották a kisebb lakótornyok. A későbbiekben a lakótornyok építése Írországban és Észak-Angliában is elterjedt. Észak-Walesben I. Eduárd a walesiek legyőzése után egy sor katonailag erős várat építtetett. A 14. századra a legtöbb vár a katonai védelem mellett parkosított kerttel és udvarral körülvett, fényűző lakhelyet is biztosított.

A középkor folyamán számos királyi és főúri vár elnéptelenedett, állapotuk hanyatlásnak indult. A 15. század végére már csupán párat tartottak karban, melyek fő feladata a környező területek védelme volt. Angliában és Skóciában néhányat reneszánsz kastéllyá alakítottak át, amelyekben pompás lakomákat és ünnepségeket tartottak, ezeket azonban kizárólag a királyi család és a leggazdagabb társadalmi rétegek látogathatták. Jóllehet, már a 14. század óta használtak lőfegyvereket a várak védelméhez, a 16. században vált világossá, hogy azokat az ostromlók is hatékonyan bevethetik. A parti erődöket megerősítették, hogy ellenállóbbak legyenek a tüzérségi fegyverekkel szemben, a század végére azonban ismét megcsappant a karbantartásukra szánt tőke. A Brit-szigeteken az 1640-es és 1650-es években végigsöprő társadalmi és vallási konfliktusok Angliában ismét megnövelték a várak jelentőségét. A középkori szerkezeteket korszerű védelmi rendszerekkel erősítették meg, aminek köszönhetően nem egy közülük több ostromnak is sikeresen ellenállt. Írországban ostromhoz először 1649-ben Oliver Cromwell alkalmazott nehéztüzérséget. A helyi elmaradott várakkal szemben ez rendkívül hatékonyan működött, így azok katonai használata hamar abbamaradt. Skóciában az oly népszerű lakótornyok nem tudták felvenni a harcot a modern fegyverekkel érkező támadók ellen, azonban a nagyobb várak, például Edinburgh, sokáig kitartottak. A polgárháború végén számos várat szándékosan leromboltak, hogy később ne használhassák őket.

Az ezt követő századokban a várak katonai szerepe folyamatosan csökkent. Skóciában, valamint a fontosabb határterületek mentén pár erődben helyőrséget alakítottak ki, néhány közülük még a második világháború idején is működött. Máshol egészen a 19. századig börtönöket működtettek. A 18. század elején egy időre a palladianizmus háttérbe szorította a középkori várromok művészeti jelentőségét, később azonban újra népszerűvé váltak Angliában, Skóciában és Walesben. A 18. és 19. században rengeteget felújítottak, átalakítottak. Ezek sokszor hatalmas károkat okoztak az értékes romokban és történelmi emlékekben, aminek következményeként a Brit-szigeteken ma már valamennyi várat és kastélyt törvény véd. Ma elsősorban turisztikai látványosságként használják őket, és megőrzésük a nemzeti műemlékvédelem fontos része.

A brit és ír várak a mai napig számos tudományos művet szülnek, míg a folyamatos régészeti feltárások és levéltári kutatások további ismereteket szolgáltatnak a várak keletkezésének és fejlődésének részleteiről.

Normann invázió Angolszász erődítmények Nagy-Britannia és Írország várépítészetét elsősorban Anglia normannok általi meghódításától tartják számon. A normannok érkezése előtt az angolszászok úgynevezett burh-okat építettek, melyek a 9. században alakultak ki Wessexben. Ezek legtöbbje, különösen a városias területeken, inkább erődített kerületként jellemezhetőek, mint magán lakóépületekként, így az ilyen építményeket általában nem is sorolják a várak közé. A vidéken létesített burh-ok kisebben voltak és többnyire egy fából épített csarnokból álltak, fallal és a fal mentén sorakozó egyéb épületekkel körülvéve. A bejáratnál tornyot emeltek (burh-geat), ennek azonban egyértelműen ceremoniális funkciója volt. Annak ellenére, hogy az ilyen burh-ok viszonylag biztonságosak voltak, inkább ünnepi feladatokat láttak el. Az 1050-es években épült néhány vár Angliában, valószínűleg a Hitvalló Eduárd szolgálatában álló normann lovagoknak köszönhetően. Bizonyosan ezek közé tartozik a herefordi és claveringi, valamint valószínűleg a Ewyas Harold-i és doveri vár.Az 1050-es évekbeli angliai várépítésekről mindössze egyetlen középkori forrás áll rendelkezésre, aminek megbízhatósága nagy mértékben vitatott. (Liddiard 2005, 37. old.)

A normann hódítás bélyegkép|jobbra|A Hódító Vilmos által alapított hastingsi vár bélyegkép|jobbra|Az exeteri vár kaputornya ma Amikor Hódító Vilmos 1066-ban betört Angliába, szinte azonnal erődöt építtetett Hastings mellett, amely biztosította utánpótlásának útvonalát. A győztes hastingsi csata után a normannok három szakaszra bontható várépítésbe kezdtek. Vilmos először királyi erődítmények alapítását rendelte néhány stratégiailag kulcsfontosságú területen. Ez az intézkedés az angliai városok feletti ellenőrzés megszilárdítására irányult, valamint az egyes területek közötti összeköttetést is biztosította. A program részeként épült meg többek között a cambridge-i, huntingdoni, lincolni, nottinghami, warwicki és yorki vár is. A király a várak kétharmadát városokban alapította, főleg olyanokban, amik egykori angolszász pénzverdéknek adtak helyet. Az építkezéshez fel tudták használni a már meglévő városfalakat és erődítményeket, azonban a megfelelő helyigényt többnyire házak lebontásával tudták csak biztosítani. Ez sok helyen jelentős károkat okozott, Lincolnban 166, Norwichban 113, míg Cambridge-ben 27 házat kellett lerombolni. Néhány vár ezek közül szándékosan fontos helyi épületre, például a burh-okra vagy a helyi nemesség termeire épült. Elképzelhető, hogy külső formájukat a korábbi épületekről mintázták – ilyen például az exeteri vár kaputornya, ami nagyon hasonló a korábbi angolszász burh tornyára. Ezen lépésekkel feltehetően a helyi lakosságban akarták erősíteni a tudatot, hogy mostantól az új normann uralkodónak tartoznak alázattal.

A várépítés második és harmadik szakasza jellemzően a főurak és alacsonyabb rangú lovagok újonnan szerzett birtokainak erődítését foglalta magába. Az új birtokok szétosztása nagyban befolyásolta a leendő várak helyét. Néhány jelentős területen a király több birtokot is adományozott hű emberinek, mint például Sussex megye hat rape-je,A rape Sussex megye eredetileg hat részre osztásából kialakult közigazgatási területi alegysége. vagy Chester, Shrewsbury és Hereford grófságai. Ezen területek a Normandiával való megfelelő kapcsolatért, illetve a walesi határvidékek biztonságáért feleltek. Éppen ezért itt a bárói várak szoros láncot alkottak, míg a belsőbb, stratégiailag kevésbé fontosabb országrészben a nemesi birtokok, és így váraik is, sokkal elszórtabban helyezkedtek el. Ahogy a normannok betörtek Dél-Walesbe, több várat is felépítettek, míg a szomszédos grófságok nagyobb erődeit támaszpontként használták.

A normann nemesség által Angliában és a walesi határvidéken alapított várak elhelyezkedését nem stratégiai tervezés, hanem a helyi körülmények, hadi szempontok, meglévő birtokrendszer és az egyházi birtokok szerkezete alakította ki. A legtöbbjük a régi római utak mentén épült, ami ekkor még mindig az ország legfontosabb úthálózatát alkotta. Emellett több erődítmény a folyók belföldi kikötőiben vagy a tengerparton, általában a tengeri kikötőkben, folyótorkolatokban épült fel.A módosult folyómedrek miatt a belsőbb területek közül sok ma már nem kikötő. Néhány esetben szorosan egymás mellé építettek várakat, hogy azok egymást biztosítsák, erősítsék. Littledean Camp, Glasshouse Woods és Howle Hill Camp például Gloucester környékének és várának védelmi rendszerét alkotta. London körül egymástól kb. egynapi járásra épültek fel erődítmények, amik egyfajta védőgyűrűként szolgáltak a város körül. Ennek a rendszernek volt része többek között a mai windsori kastély is. A korabeli várépítésben néhány helyi jellegzetesség is megfigyelhető: viszonylag kevés erődítmény épült Anglia keleti részén az ország nyugati feléhez vagy a walesi határvidékhez képest. Ennek magyarázata lehet, hogy ez a vidék viszonylag rendezettebb és gazdagabb volt, kevesebb rendelkezésre álló jobbággyal és robottal.

Mai becslések szerint a normannok egyidejűleg csupán 500-600 várat használtak a hódítás utáni időszakban. Néhány hamar elnéptelenedett a harcokat követően, míg máshol, főleg a nyugati határ mentén, újakat létesítettek.

Építészet bélyegkép|jobbra|Normann motte-and-bailey Down megyében, Észak-Írországban bélyegkép|jobbra|A ringwork típusú folkestone-i vár bélyegkép|balra|A walesi chepstowi vár román stílusú öregtornya A hódítás után épült erődítmények nagysága és formája igen széles skálán mozgott. Népszerű típus volt a földhalomvár, azaz motte (angolul motte-and-bailey). Ez egy mesterségesen felhalmozott domb (angolul motte) tetején emelt fa- vagy kőtorony, és ennek udvara volt (angolul bailey). Az építményt árokkal és sánccal védték. A korabeli motte-and-bailey egyik fennmaradt példája a staffordi vár. A másik elterjedt kialakítási mód a ringwork volt: a földet kör vagy ovális alakban halmozták fel, tetején pedig fasáncot emeltek. Így épült a folkestone-i vár is, ami olyan szempontból kivételnek számított, hogy természetes dombon állt (a kor szokásai szerint általában alacsonyabb területeken épültek várak). A normann erődítmények 80%-a motte-and-bailey típusú volt, bizonyos régiókban azonban, például Anglia délnyugati felén vagy Dél-Walesben, igen népszerűek voltak a ringworkök is. Egy elmélet ezt azzal magyarázza, hogy itt a vékonyabb talajréteg miatt ezek kialakítása sokkal könnyebb volt a nagyobb földhalomvárak helyett. Ezen két általánosan alkalmazott típust legtöbbször apróbb módosításokkal alkalmazták. Egyes földhalomvárak esetében egy dombra két tornyot emeltek, míg bizonyos ringworköket tornyokkal erősítettek meg. Az is előfordult, hogy az eredetileg ringworkként épült erődítményt később földhalomvárrá alakították át.

A normannok a hódítást követő rövid időszakban egyedül a londoni Tower Fehér tornyát és a colchesteri vár öregtornyát építették kőből. Mindkettő román stílusú és a katonai védelem mellett már az építészeti minőség is előtérbe került. Walesben a normann várépítészet első hullámának legjellemzőbb építőanyaga a fa volt, a kialakítás szempontjából pedig a földhalomvár és ringwork technikáját vegyesen alkalmazták. A chepstowi vár egyedülálló módon kőből készült, erre is nagy hatást gyakorolt a romanika. Az építkezés során a római kori Venta Silurum település romjait is felhasználták.