Új-Franciaország (franciául Nouvelle-France) a Francia Királyság észak-amerikai gyarmatainak neve volt 1763-ig. 1712-ben, legnagyobb területi kiterjedésekor Új-Franciaország Új-Fundlandtól a Sziklás-hegységig, a Hudson-öböltől a Mexikói-öbölig terjedt.Control and Order in French Colonial Louisbourg, 1713–1758, Andrew John Bayly Johnston, 2001, MSU Press pp. 8–9 A hétéves háborút követő párizsi békében Franciaország lemondott észak-amerikai gyarmatairól: a Mississippitől keletre fekvő területeket Nagy-Britannia, a nyugatiakat Spanyolország kapta. A spanyolok 1800-ban visszaadták Louisianiát, amelyet azonban Napóleon 1803-ban eladott az Egyesült Államoknak.
Francia felfedezések 1523-ban I. Ferenc francia király megbízta a firenzei Giovanni da Verrazzanót, hogy keressen egy nyugati útvonalat Kínába. Verrazzano átkelt az Atlanti-óceánon és a mai Dél-Karolina állam környékén érte el az amerikai kontinenst. Innen északra haladva felderítette a partvonalat, az európaiak közül elsőként hajózott be a New York-i öbölbe, majd Új-Fundland érintésével visszatért Franciaországba. Verrazzano az általa felderített a király tiszteletére Francescának, illetve Nova Galliának nevezte el.
1534-ben Jacques Cartier egy keresztet állított fel a Gaspésie-félszigeten és a területet a francia korona birtokának nyilvánította. A kolóniák alapítása eleinte kudarcba fulladt, de francia halászok rendszeresen felkeresték az észak-amerikai partokat és hamarosan rájöttek, hogy a prémkereskedelemben (különösen a kanadai hód szőrméjében) hatalmas üzleti lehetőségek rejlenek.
Francia hugenották 1564-ben megpróbálkoztak egy floridai kolónia létrehozásával, de Fort Caroline-t a spanyolok a következő évben kifosztották.
Az 1580-as évekre több francia társaság alapult, hogy a kanadai és acadiai algonkin és irokéz indiánoktól prémeket vásároljanak. Állandó telepeket azonban nem sikerült felállítaniuk: 1598-ban a Sable-szigeten, 1600-ban Tadoussacnál, 1604-ben pedig a Saint Croix-szigetnél alapítottak kolóniát, de egyik sem volt képes fennmaradni. Utóbbit 1605-ben Port Royalba költöztették, két évvel később elhagyták, 1610-ben újraalapították, csak hogy 1613-ban az angolok felégessék.
Québec alapítása
1608-ban Pierre Dugua de Mons és Samuel de Champlain IV. Henrik pénzügyi támogatásával és 28 főnyi lakossággal megalapították a franciák második állandó észak-amerikai települését, Québecet.Liebel, Jean. Pierre Dugua, sieur de Mons, fondateur de Québec. Paris: Le Croît vif, 1999. Az éhség és a hideg sok áldozatot szedett, még 1630-ban is csak 103 lakosa volt a városnak, bár 1640-re a létszám 355-re növekedett.
Champlain szövetséget kötött a helyi algonkin és innu indiánokkal, akik hadban álltak az irokézekkel. 1609-ben Champlain és két másik francia elkísérte az algonkinokat és huronokat az irokézek ellen vívott csatába, ahol muskétájának egyetlen lövésével két irokéz főnököt megölt. A közös harc megszilárdította a franciák szövetségét a környező indiánokkal, amely jelentősen elősegítette a prémkereskedelem zavartalan folytatását.Douglas Hunter, God's Mercies: Rivalry, Betrayal and the Dream of Discovery, Random House of Canada Limited, 2000, pp. 240–242 Sok francia (mint például Étienne Brûlé) élt az indiánok között, megtanulták nyelvüket és szokásaikat; tolmácsként és felfedezőként segítették országuk befolyásának terjesztését. Az irokézek és a franciák közötti viszony viszont a 17. század nagy részében ellenséges volt.
A gyarmatok lélekszáma több évtizeden keresztül mindössze néhány száz volt, míg a délebbi angol kolóniákra özönöltek a telepesek. Richelieu bíborost aggasztotta az erőviszonyok különbsége és lépéseket tett az észak-amerikai gyarmatok megerősítésére. 1627-ben megalapította az Új-Franciaország Társaságot, amely befektetőket keresett és földosztással sok száz új telepest csábított az Újvilágba. A bíboros elrendelte, hogy csak katolikusok telepedhettek le a gyarmatokon, más vallásúaktól megkövetelték az áttérést. Sok hugenotta kivándorló ezért inkább az angol kolóniákat választotta. Szintén Richelieu vezette be a félfeudális seigneur-rendszert. A gyarmatok földjével a Társaság rendelkezett, ő osztotta ki a földbirtokosoknak (seigneur-oknak), akik aztán egy részét saját maguknak tartották meg, többségét pedig bérlőknek adták ki. Ez a rendszer a Szent Lőrinc-folyó völgyében egészen a 19. század közepéig fennmaradt.
Az angol gyarmatokkal ellenséges volt a viszonyuk, 1629-ben a britek Québecet is elfoglalták és egészen 1632-ig megszállva tartották. Champlain, aki akkor már a gyarmat kormányzója volt, ekkor utasította Sieur de Laviolette-et Trois-Rivières megalapítására.
Jezsuita missziók
Champlain 1635-ös halála után a katolikus egyház kívánt egy utópikus keresztény közösséget létrehozni az Újvilágban. 1642-ben az ő támogatásukkal jött létre a Szent Lőrinc-folyó mentén Ville-Marie, a mai Montréal elődje. Az 1640-es években megerősödött a jezsuiták missziós tevékenysége és a Nagy-tavak környékén sok huront keresztény hitre térítettek. A huron társadalom egyre nagyobb mértékben függővé vált a franciákkal való kereskedelemtől. Nemcsak fegyvereiket, hanem mindennapi tárgyaikat és a temetéskor a halott mellé helyezendő értékeket is az európaiaktól szerezték be. A franciák viszont csak azokat a törzseket látták el árukkal, amelyek barátságosan viselkedtek a misszionáriusaikkal.
1634-ben a Québecbe érkező francia gyerekekkel megérkezett a gyarmatokra a kanyaró, amely az indiánok között súlyos, sok halálos áldozattal járó járványokat okozott. Jean de Brébeuf jezsuita hittérítő is tanúja volt a járvány pusztításának és úgy írt, hogy az indiánok halálmegvető életfilozófiája a keresztény térítés tökéletes alanyává teszi őket. A vallás terjedését segítette az is, hogy a huronok úgy hitték, hogy megtérés megvédi őket a betegséget okozó gonosz varázslattól.
1648-ban az irokézek átfogó támadást intéztek a meggyengült huronok ellen, sok falujukat elpusztították, a kezükbe kerülő jezsuitákat pedig – köztük Brébeuf-öt – meggyilkolták. Az 1653-as békekötés után a franciák megkezdték az irokézek térítését is, de öt évvel később a háború kiújult, a missziókat pedig feladták.
Királyi tartomány Az irokéz támadás idején egész Új-Franciaország európai lakossága kb. hétszáz főből állt és településeik alig tudtak ellenállni az indiánoknak. 1663-ban XIV. Lajos királyi tartománnyá nyilvánította Új-Franciaországot és ingyenes hajóúttal és egyéb kedvezményekkel buzdította az áttelepülést. A gyarmat lakossága hamarosan meghaladta a háromezret. 1665-ben a király egy ezrednyi katonával erősítette meg Québec védelmét. A közigazgatást átalakították, visszafogták az egyház jogosultságait és a kormányzó és az intendáns azontúl a párizsi tengerészeti miniszternek felelt. Colbert miniszter Jean Talont nevezte ki első intendánssá. Az általa végrehajtott 1666-os népszámlálás szerint a gyarmaton 3215 európai élt; közülük azonban 2034 volt férfi és csak 1181 nő. Talon megreformálta a földbérleti rendszert, előírta, hogy a birtokosok ténylegesen a földjükön éljenek és korlátozta a birtok nagyságát, hogy földterületeket szabadítson fel az új telepeseknek. Erőfeszítései nagyrészt eredménytelenek maradtak, csak kevés új bevándorló érkezett és az általa támogatott iparok messze elmaradtak a prémkereskedelem jövedelmezőségétől.
Új-Franciaországban alig létezett kiépített szállítási infrastruktúra. Csak néhány rövid utat és csatornát építettek, a szállítás döntő része a folyókon (főleg a Szent Lőrinc-folyón és mellékágain) zajlott. Télen, amikor a vizek befagytak, szánon közlekedtek. Nagyobb szabású út- és csatornaépítő program csak az 1830-as évektől indult meg.
A férfiak és nők számának eltérése miatt a XIV. Lajos fiatal, házasulandó korban lévő nőket toborzott a gyarmatok számára. 1663-1673 között mintegy 800, főleg Párizs környékéről és Normandiából származó nő érkezett Új-Franciaországba, akik utazási költségeit és hozományát a kincstár állta. A "király leányai" (les filles du roi) önként vállalták, hogy a gyarmatokon keresnek férjet maguknak, többnyire azért, mert otthonukban nem tudtak társadalmi helyzetüknek megfelelő házasságot kötni. 1672-re Új-Franciaország népessége elérte a 6700-at; az észak-amerikai francia nők gyermekszáma pedig 30%-kal meghaladta az anyaországbeliekét.
A 18. század elejére mind Franciaország, mind amerikai gyarmatai gazdasága fellendült. A korábban elhanyagolt iparágak, a halászat és a mezőgazdaság is virágzott. Megépült a Montréal és Québec közötti országút, a Chemin du Roy. Fejlődött a kereskedelem, új kikötők épültek. A gyarmat lakossága 1720-ban megközelítette a 25 ezret. Louisiana A 17. század végén a franciák kiterjesztették befolyásukat Észak-Amerika középső részeire, a brit tizenhárom gyarmattól nyugatra. A XIV. Lajosról La Louisiane-nak elnevezett hatalmas területet 1682-ben kezdte el felderíteni René-Robert Cavelier de La Salle, aki lehajózott a Mississippi torkolatáig és a folyó egész völgyét francia tulajdonnak nyilvánította. La Salle 1685-ben új kolóniát próbált létrehozni a Mississippi deltájában, de eltévedt, a települést járvány sújtotta és a túlélőket végül lemészárolták az indiánok. A folyó felső szakaszán és az Ohio völgyében azonban több, stratégiai fontosságú francia erőd épült, amelyek a későbbi terjeszkedés bázisává váltak. Idővel állandó településeket alapítottak, mint New Orleans-t és St. Louis-t és a francia befolyás azután is erős maradt, hogy az Egyesült Államok megvásárolta Louisianiát Napóleontól.
Gazdaság és prémkereskedelem Új-Franciaország gazdaságára jellemző volt, hogy egy-egy árucikk termelésén és Európába való szállításán alapult. Kezdetben, a 16. és 17. században ez az áru a tőkehal volt, majd miután az északkeleti partvidékről tovább terjeszkedtek a kontinens belsejébe, a fő kereskedelmi cikk a prém lett.Watkins, Melville H. "A Staple Theory of Economic Growth." The Canadian Journal of Economics and Political Science / Revue canadienne d'Economique et de Science politique 29.2 May (1963): 141-58. Web. 20 Feb. 2012. A prémkereskedelem központjává a kedvező helyen, a Szent Lőrinc- és Ottawa folyók találkozásánál fekvő Ville-Marie (ma Montréal) vált. bélyegkép|Új-Franciaország térképe 1703-ban 1627 decemberében az Új-Franciaország Társaság kapta meg a prémkereskedelem monopóliumát az észak-amerikai francia területeken.Adair, E R. "The Evolution of Montreal under the French Regime." Report of the Annual Meeting of the Canadian Historical Association / Rapports annuels de la Société historique du Canada 21.1 (1942): 20-41. Web. 20 Feb. 2012. Az európai lakosság kis létszáma miatt a prémek begyűjtését többnyire az őslakos indiánok végezték, majd fegyverekre, alkoholra, fémtárgyakra és különböző egyéb árucikkekre cserélték. A Társaság kihasználta monopolhelyzetét a cserearányok számára kedvező beállításában és a konkurencia kiszorításában. Montréal gyorsan növekedett és a prémkereskedelemre épülő másodlagos iparágak – mint a cserzőműhelyek -, valamint a kereskedők kiszolgálását végző fogadók, kocsmák, raktárak száma gyarapodott. A szőrme volt a legjövedelmezőbb árucikk és emiatt a gazdaság más ágazatai – például a mezőgazdaság Montréal környékén – stagnáltak vagy visszafejlődtek.Innis, H A. "Significant Factors in Canadian Economic Development." Canadian Historical Review 18.4 (1937): 374-84. Web. 1 Feb. 2012. 1683-ra a város lakossága már elérhette a 900 főt.
Idővel a prémes állatok gyakorisága csökkent és az indiánok, valamint a prémvadászok kezdték megkerülni a francia hatóságokat. Nőtt a feketepiac és csempészet jelentősége, az áru egy részét a jobb árat kínáló angol vagy holland kereskedőknek adták el. A szőrmekereskedelem jelentősége fokozatosan visszaesett és a 18. század közepére elvesztette vezető jellegét a gyarmat gazdaságában.