A nagy ugrás (大跃进; pinjin: dà yuèjìn; magyaros: ta jüecsin) Kína legújabb kori történelmének nagyszabású gazdasági és társadalmi mozgalma volt 1958 és 1960 között. által deklarált célja az volt, hogy az alapvetően mezőgazdasági jellegű, elmaradott Kínát néhány év alatt fejlett ipari országgá tegye. A mezőgazdaságban minden termelőeszközt közös tulajdonba vettek, a paraszti gazdaságokat addig tömörítő helyi szövetkezeteket hatalmas „népi kommunákba” vonták össze, és szinte kizárólag a gabonatermelésre helyezték a hangsúlyt. Az egész országban rendkívül erőltetett iparosítás indult meg, s mindent a vas- és acéltermelés növelésének vetettek alá. Hatalmas beruházások, köztük öntözőmű-építések kezdődtek kellő szakértelem nélkül, így azok óhatatlanul kudarcba fulladtak. A mozgalom végül gazdasági katasztrófához és a kínai történelem egyik legnagyobb éhínségéhez vezetett: 1959–1962 között – az ún. „három nehéz év” során – becslések szerint 20–30 millió ember halt éhen. A kudarc nyomán felerősödtek a hatalmi harcok a Kínai Kommunista Párton belül. Ennek hatására robbantotta ki Mao elnök, hatalmának megőrzése céljából, a kulturális forradalmat.
Előzmények A kínai kommunisták polgárháborús győzelme, a Kínai Népköztársaság megalakulása után, 1949 és 1952 között gazdasági konszolidáció vette kezdetét, amelynek során földreformot hajtottak végre, a gazdaságban felszámolták az évtizedes háborús pusztítás kárait, és elérték, illetve több ágazatban meghaladták a korábbi legmagasabb termelési szinteket. 1953-ban szovjet mintára és segítséggel megindult az alapvetően reális célokat maga elé tűző első ötéves terv végrehajtása. Rövid idő után azonban már jelentkeztek voluntarista törekvései az ütem gyorsítására. Mao már 1955 decemberében „jobboldali elhajlással” vádolta a gyakorlatias célokat maguk elé tűző szakembereket, és így politikai síkra emelte a vitát. 1956-ban így a realitásoktól elrugaszkodva ugrásszerű növekedést irányoztak elő, ami utóbb a „kis ugrás” nevet kapta. Mao megfogalmazta a „többet, jobban, gyorsabban és gazdaságosabban” elvét, amit a propaganda széles körben sulykolt. A KKP VIII. kongresszusa 1956 őszén azonban mégis a realitások közelében maradt, a fokozatos előrehaladásra helyezte a hangsúlyt, és ennek megfelelő döntéseket hozott a második ötéves terv előkészítésére is.
1957 őszére azonban Mao a belső politikai küzdelmekben újra érvényre tudta juttatni elképzeléseit. A KKP KB 1957. október 3-i plénumán újra meghirdette: „többet, jobban, gyorsabban és gazdaságosabban”, úgy „érvelve”, hogy „bármely dolgot kétféleképpen lehet véghezvinni, lassabban és rosszabb eredményekkel, vagy gyorsabban és jobb eredményekkel”. Mao és közvetlen hívei meggyőződése szerint a tömegek kreatív energiái lehetővé tették az ugrásszerű fejlődést, a tőkehiányt a munkaerő mozgósításával kívánta pótolni. A kínai nacionalizmust is politikájuk szolgálatába állították. Kihívásként hívták fel a figyelmet arra, hogy a kis Belgium több acélt állít elő, mint Kína. Meghirdették a célt, hogy 15 év alatt utolérik gazdasági téren Nagy-Britanniát, 20 év alatt az Egyesült Államokat. Mao a gazdasági fejlődést a gabona és a vas termelésére szűkítette le, azzal, hogy ha e két termékből ugrásszerűen növelik a termelést, akkor ez minden más téren is magával hozza az előrelépést.
Mao 1957 októberében a népesség alakulásáról szólva amellett volt, hogy ki kell dolgozni a születésszabályozás tízéves tervét, mert a polgárháború lezárta utáni ugrásszerű népességnövekedés kezelhetetlen gazdasági és társadalmi problémákkal fenyeget, amint azt , a Pekingi Egyetem rektora, neves közgazdász az Országos Népi Gyűlésnek megküldött dokumentumában kifejtette. 1958-ra azonban Mao már megváltoztatta véleményét, és azt hangoztatta, hogy „minden éhes szájhoz két dolgos kéz tartozik”. t „jobboldalinak” és malthusiánistának bélyegezték.
A nagy ugrás folyamata
1957 őszén már intenzíven megindult a nagy ugrás előkészítése. A tél folyamán különböző későbbi becslések szerint 60-100 millió embert mozgósítottak vízgazdálkodási létesítmények építésére annak érdekében, hogy a gabonatermelés ugrásszerű növelését megalapozzák. Propagandakampány indult a tömegek lelkesítésére és egyúttal az óvatosabbak megbírálására. 1958 elején a pártvezetés egy sor hosszú ülést tartott, amelyeken Mao a vakon előrehaladást – minden alap nélkül – marxista módszernek deklarálta. Mivel az addig követett tervgazdálkodás nagyrészt szovjet mintára folyt, Mao kiterjedt és részletes kritikáját adta az ottani hibáknak, hiányosságoknak. Az országban túlfűtött hangulatot alakítottak ki, amelyben senki nem kívánta a „maradiság”, a reakciós jobboldaliság vádját magára vonni. A propagandában nagy teret adtak az egyszerű emberek helyi újításainak, szembeállítva azokat a régi szakemberek tevékenységével. Ennek ellenére voltak értelmiségiek, munkások is, akik az 1956-os „kis ugrás” következményeire figyelmeztettek. Erre válaszul Mao meghirdette:
A KKP VIII. kongresszusának második ülésszaka
1958. május 5.-23. között összeült a KKP VIII. kongresszusának második ülésszaka, hogy hivatalosan elfogadja és meghirdesse a nagy ugrás politikáját. Ez a sajátos megoldás, hogy egy másfél évvel korábbi kongresszus eredményeinek revideálására, átértékelésére ugyanannak a kongresszusnak egy újabb ülésszakát hívták össze, a párt vezetésén belüli küzdelmeket, Mao korábbi ideiglenes vereségét, majd újbóli előrenyomulását jelzi.
A Központi Bizottság beszámolóját tartotta, akiben később Mao nagy politikai ellenfelét találta meg. Lehetséges, hogy Liu már ekkor sem értett egyet teljesen a nagy vezetővel, de a kommunista pártok szokása szerint a belső vita után arra bízták a kialakított közös álláspont képviseletét a nyilvánosság előtt, aki addig ellenezte azt. meghirdette a „néhány év fáradozás, tízezer év boldogság” jelszavát, ami hamarosan mindössze hároméves erőfeszítés szorgalmazásában konkretizálódott. Az előadó Maora hivatkozva azt is kifejtette, hogy a nagy lakosság szegénysége és műveletlensége nem akadály, hanem előny, mert a 600 milliós tömeg „tiszta papírlap”, amire a „legszebb szavakat lehet írni”.
Az ülésezés közzétett anyagaiból is kiderült azonban az, hogy az új irányvonal meglehetősen nagy ellenállásba ütközött. A kommüniké hosszú listát közölt azokról a pártszervekről és vezetőkről, akik „jobboldali opportunista” álláspontot képviseltek. beszámolójában részletesen foglalkozott az ellenzők érveivel is. hozzászólásaiban természetesen erőteljesen támogatta az ugrás politikáját, és tovább srófolta a szerinte lehetséges gyorsításokat, így a széntermelésben már két-három év alatt utolérhetőnek tartotta Angliát. A kongresszus szentesítette az új irányvonalat és támogatta a józan észtől is elszakadó nagy ugrás végrehajtását.
A konkrét munka két, egymással szorosan összefüggő irányban gyorsult fel: az egyik a termelés decentralizálása, a másik a helyi ipar fejlesztése volt. Azt a célt tűzték maguk elé, hogy az egész országban, minden tartományban a helyi ipar termelése 5-7 év alatt haladja meg a helyi mezőgazdaságét. Ezrével hozták létre a helyi kis vállalatokat, amelyek korszerűtlen, kézi eszközökkel, a nagy tömegű képzetlen munkaerőt felhasználva kívántak ipari termékeket előállítani. bélyegkép|Hivatalnokokat küldenek vidékre 1957 júliusában Az országot hét nagy területre osztották fel, amelyek mindegyikében saját nagyipari bázist teremtettek volna. A vállalatok irányítását átadták a helyi szerveknek, viszont célul tűzték ki a termelés 2-3 szoros emelését, a régiós tervek egyeztetése nélkül. A várható aránytalanságokat menet közben akarták kezelni, és ezt a módszert „aktív egyensúlynak” nevezték el. Fontos szempont lett a takarékosság (a korábbi szovjet gyakorlatot a pazarlás miatt is bírálták), ezért egyre olcsóbb és kevesebb anyagot építettek be az épületekbe, de még a darukba is. Fontos cél lett a teljes önellátás, az autarchia is. Mao kijelentette, hogy a tartományoknak csak saját szükségleteikre kell termelniük, határaikon kívüli értékesítésre ne számítsanak.
A nagy ugrás a legnagyobb változásokat a mezőgazdaságban hozta. A megindított nagy vízgazdálkodási munkálatok irányítására a nemrégiben létrehozott szövetkezetek már nem voltak elegendő méretűek, ezért létrehozták a hatalmas népi kommunák rendszerét.
1958 őszén, az aratás után bejelentették, hogy a gabonafélék évi terméseredménye 375 millió tonna, azaz kétszerese az előző évinek. A példátlan adat annyira nem váltott ki kételyeket, hogy a következő évre 525 millió tonnás termést irányoztak elő. Hamarosan Mao is szólt azonban arról, hogy az adatok egy része nem felel meg a valóságnak, mert a helyi vezetők nem a tényeket, hanem a tőlük elvárt eredményeket közölték felfelé, ehhez igazították a statisztikai adatokat, ami az egész kínai statisztikai rendszer teljes összeomlásához vezetett. Ennek ellenére folytatták a növekedés erőltetését. Új módszereket is propagáltak, mint a sűrűn vetés, amikor a szokásos növénysűrűség többszörösét alkalmazták egyes szokatlanul nagy emberierő-ráfordítással művelt parcellákon, aztán az ott elért eredményt terjesztették ki, extrapolálták hatalmas területekre. Propagálták a mélyszántást is, aminek sem hagyományai nem voltak, sem megfelelő eszközök, erőgépek nem álltak rendelkezésre hozzá. A sok évszázad munkájával kialakított öntözött területek – a jelentések szerint legalábbis – egy év alatt megduplázódtak. Kampányt hirdettek a „négy kártevő”, a patkányok, a verebek, a legyek és a szúnyogok kiirtására. A mozgósított lakosság volt, hogy szó szoros értelmében dobbal hajtotta el mindenhonnan végkimerülésükig a verebeket, amelyeknek a „bűne” a magvak felfalása volt. A verébirtó-hadjárat sikeres lett, de később kitűnt, hogy emiatt viszont kártevő rovarok szaporodtak el, amelyek nagy kárt okoztak a mezőgazdaságban.
A KKP Politikai Bizottságának 1958. augusztusi ülése Fontos lépcsőfok volt a nagy ugrás történetében a kommunista párt politikai bizottságának kibővített ülése 1958 augusztusában tengerparti üdülőhelyen. Itt az addig beérkezett, döntő mértékben hamis adatok alapján úgy értékelték, hogy a mezőgazdaság terén a nagy ugrás kitűnő eredményeket hozott. Mao kijelentette, hogy ezután az ipart kell „megragadni”. Az acéltermelés előirányzata 1958-ra 10,8 millió tonna volt, Mao ezt javasolta egy év alatt megduplázni, 27-30 millió tonnára emelni. Személyes felelősséget vállalt javaslatáért (amit aztán a későbbiekben természetesen már nem hangoztatott). Ennek nyomán indult meg a népi kohó mozgalom. Az élet más területein is hasonlóan elérhetetlen célokat határoztak meg.
A további irreális célok kitűzésénél is fontosabbak voltak azonban Mao elnöknek azok a hosszú fejtegetései, amelyekből kitűnt, hogy lehetségesnek tartja már néhány éven belül a kommunizmus elemeinek bevezetését a kínai társadalomba, azaz annak az elvnek az érvényesítését, hogy mindenki képességei szerint dolgozik, és szükségletei szerint részesedik a közös javakból. A népi kommunák tulajdonát össznépi tulajdonná kell nyilvánítani, közössé kell tenni a gyárakban, üzemekben az étkezést, a ruházkodást, a lakást. Ingyenes közös étkezést kell bevezetni, fel kell számolni a pénzbeli fizetés és az anyagi ösztönzés rendszerét. Meg kell szüntetni a háztáji parcellák rendszerét, de egyelőre a baromfi és a ház körüli fák még a parasztok személyi tulajdonában maradhatnak.