Anglia az Egyesült Királyság egyik tagországa, amely egyben a Brit-sziget legnagyobb és legnépesebb történelmi régiója. Politikai elkülönülése a sziget másik két régiójától, Skóciától és Walestől az angolszászok 5. századi megérkezésétől vette kezdetét. Angliáról, mint politikailag egységes országról azonban igazából csak a 10. századtól beszélhetünk. Ez a szócikk az ekkor kialakult területi egység történelmével foglalkozik. Anglia 10. század előtti és I. Jakab 1603-as trónra lépése utáni történelme ugyanakkor szervesen összekapcsolódik Skócia és Wales történelmével.
Anglia területe az angolszászok előtt bélyegkép|jobbra|250px|Stonehenge, a híres megalitikus szentély, i. e. 3-2. évezred
A régészeti leletek tanúsága szerint az ember a mai Dél-Angliában sokkal hamarabb letelepedett, mint a Brit-sziget más részein, mivel itt az éghajlat még a legutóbbi jégkorszak glaciális szakaszai idején is sokkal kedvezőbb volt.
A mai Anglia területét az i. e. 1. évezred folyamán a kelta törzsek közé tartozó britonok (vagy ókori britek) lakták (így a rómaiak nevezték el az itt élőket, de a legnagyobb kelta törzs nem a brit volt, hanem a belga). A régió legelső említése a Masszaliai útikalauz (Masszalióté Periplusz) című ókori útleírásban található, melyet az i. e. 6. században a föníciai hajósok használtak. A sziget lakói azonban már sokkal régebben kulturális és kereskedelmi kapcsolatokat alakítottak ki a kontinenssel. Massziliai Pütheász görög kereskedő i. e. 325 körül írta le itteni utazásának történetét. Későbbi írók, mint az idősebb Plinius és Diodorus Siculus megemlítik a Britannia szigetén kitermelt ón jelentőségét, de az ott élő emberekről nem írnak. Tacitus azt írta, hogy nincs számottevő különbség a sziget és Gallia lakosainak nyelvében, és hogy külsőre is hasonlítanak.
Caius Iulius Caesar i. e. 55-ben és 54-ben felderítő célú katonai expedíciókat vezetett Britanniába. De Bello Gallico című művében azt írja, hogy a terület sűrűn lakott és népei hasonlítanak a kontinensen élő gall népcsoportokra. A megtalált pénzérmék és a későbbi római írók nyomán ismerjük néhány briton uralkodó nevét és tetteit.
A britonok szigetét Claudius császár hódította meg i. sz. 43-ban. Az új római provincia neve Britannia lett. A császárkori római szerzőknél viszonylag kevés említés történik Britannia történelméről. Például csak egy mondatot találni arról, hogy miért épült Hadrianus fala. Claudius inváziójáról többet tudunk, és 61-ben Tacitus megírta Boudica (Boadicea) királynő történetét. Az 1. század után azonban a római történetírók már csak a véres eseményeket említik.
Róma fennhatósága az évek során hol erős, hol gyenge volt, 410-ben pedig végleg elhagyták a Brit-szigetet. Ekkor bukkantak fel az angol nép kialakulásában meghatározó szerepet játszó hódító germán törzsek. A hódítók elől Cornwallból, Devonból és a déli területekről sok briton a La Manche-csatornán át Gallia nyugati partvidékére menekült, amelyet korábbi hazájukról Britannia Minornak, azaz „Kis Britanniának” neveztek el (ma Franciaország Bretagne tartománya).
Britannia angolszász meghódítása
Mai ismereteink szerint a korábbi hazájukból kiszorított germán népcsoportok az 5–6. században két hullámban érkeztek a Brit-szigetre. A germán törzseket először Vortigern, a britonok királya hívta be, hogy segítsenek neki az írek és a piktek elleni harcban. Katonai vezetőik irányításával először a sziget keleti partvidékén telepedtek le. Miközben művelhető alföldeket kerestek, a Temze mellett nyugat felé vándoroltak, és a kevésbé jó minőségű földeket meghagyták a kelta britonoknak. A hódító törzsek nagyobb részét a mai Dániából érkező angolok és a mai Németország északi részéről érkező szászok alkották, kisebb részüket pedig a jütök, a frízek és a frankok egy csoportja. Az angolok adták a nevét később az egész országnak és népének. A két legnagyobb törzs nevéről később a hódítókat együttesen angolszászoknak is nevezték, ami szintén az egész ország népének nevévé vált.
A legújabb nézetek szerint az angolszász hódítók nem söpörték el a kelta britonokat, ahogy azt a 19. században gondolták. A települések területe és sűrűsége alapján végzett becslések szerint 43-ban, amikor a rómaiak elfoglalták a szigetet, a lakosság 3 és fél millió fő lehetett. Sok történész úgy gondolja, hogy az Észak-Európából érkező törzsek szinte semmilyen hatással nem voltak a britek genetikai állományára. Azt az elképzelést, hogy a nagymérvű bevándorlás döntő változásokat okozott volna a britek genetikai állományában, a régészek mára már megcáfolták. Az angol nép kialakulásában az egyik legfontosabb időszak kétségtelenül az angolszászok bejövetele volt. Számuk azonban mindössze 10–25 ezer lehetett, túl kevés ahhoz, hogy kiszorítsák az előttük már ott élőket.
A korabeli temetők emberi maradványainak vizsgálata azt mutatja, hogy az angolszász bevándorlók és a briton őslakosok egymás szomszédságában éltek. A leletekből az is kiderül, hogy a többségben lévő briton lakosságot politikailag egy kisebbségben lévő népcsoport irányította. A korszakban alapvető kulturális változások zajlottak le, például az etnikai identitásban, a népesség génállománya azonban nem, vagy csak alig változott meg.
A britonok sokáig nem voltak képesek összefogni a megszállókkal szemben. A helyben maradtak egyre inkább beolvadtak a szászokba, az elmenekülők pedig mindinkább a nyugati és északi vidékekre szorultak vissza. 495-ben a Badon-hegyi csatában azonban a britonok fölényes győzelmet arattak az angolszász sereg felett. Ez igen fontos politikai és katonai esemény volt, ennek ellenére nem ismerjük a két sereg vezérének nevét. A briton győzelem megállította az angolszász inváziót és hosszú időre békét hozott az őslakosság számára.
A végső csapást az 577-es deorhami vereség jelentette a dél-angliai őslakosság számára. A győztes angolszászok most már az ország nyugati részére, a még egységes utolsó briton területek közé is behatoltak, elvágva Wales területét a mai Cornwall, Devon, Dorset és Somerset megyék területét magába foglaló „Nyugati Wales”-től (West Welsh).
A mai Angliában az egykori briton népesség öröksége két főbb vonatkozásban lelhető fel: egyrészt a helynevekben (például London, Dumbarton, York, Dorchester, Dover, Colchester, illetve bre-, bal-, -dun a hegyek, carr a magas, sziklás helyek, vagy coomb a szűk, mély völgyek nevében). A másik briton örökség genetikai jellegű: míg korábban azt gondolták, hogy az angolszász uralom alá jutott területekről teljesen eltűnt a briton lakosság, az elmúlt másfél évtizedben végzett genetikai és egyéb vizsgálatok (Cristian Capelli, Steven Bassett) kimutatták, hogy számottevő briton népesség maradt a mai Anglia angolszászok által kevésbé benépesített területein.
bélyegkép|200px|Anglia és Wales 878-ban 829-ben Dore-nál (ma Sheffield külvárosa) Egbert wessexi király elfogadta Eanred northumbriai király behódolását, ezzel ő lett az első angolszász, aki egész Anglia urának mondhatta magát.
Viking hódítás
A lindisfarne-i apátságot ért 793-as támadással kezdetét vette a viking fosztogatások korszaka.
A rablások, fosztogatások után a vikingek elkezdtek letelepedni és kereskedni a korábbi lakossággal. Sikeres terjeszkedésük révén a 9. századra uralmuk alá vonták a róluk elnevezett Danelaw nevű területet. Egyik legjelentősebb településük a mai York területén feküdt. A viking behatolás az angol nyelvre is jelentős befolyással volt, mivel az óangol és a vikingek által beszélt nyelv közeli rokonsága megkönnyítette az egymásra hatást.
Anglia a középkorban
Hódító Vilmos 1066-os győzelme Harold Godwinson felett a hastingsi csatában, majd a normann megszállás éles fordulatot hozott a szigetország történelmében. Vilmos első intézkedései között (adózási célzattal) összeíratta az ország lakosságát, annak vagyonát, földjeit.
balra|bélyegkép|180px|A hastingsi csata ábrázolása a bayeux-i faliszőnyegen Vilmos egyszerre uralkodott a jelentős hatalomnak számító Normandiában és Angliában. Ő és nemesei anglo-normann nyelven kormányozták a két országot. Ez még évszázadokig az arisztokrácia nyelve maradt, kitörölhetetlen hatást gyakorolva az angol nyelv fejlődésére.
Az angol középkort a gyakori belső és külső háborúk, lázadások, a nemesség és a királyi udvar intrikái jellemezték. Az ország önellátó volt gabonából, tejtermékekből, marha- és birkahúsból. Fő exportcikke a gyapjú volt, amelyet az északi területeken tartott birkákról nyírtak, és Flandriában dolgoztak fel. A flamand textiliparral fenntartott kapcsolatok legalább annyira befolyásolták a korszak angol külpolitikáját, mint a Franciaországhoz fűződő dinasztikus érdekek. Az önálló angol textilipar csak a 15. században jött létre, hatalmas lökést adva az ország gazdaságának, és megteremtve az eredeti tőkefelhalmozás alapját.
I. Henrik jelentős erőfeszítéseket tett az ország reformja és az angolszászok és normannok közötti ellentétek elsimítása érdekében. Egyetlen törvényes fia (hajóbalesetben bekövetkezett) halálával azonban a reformok megakadtak, a király halálával pedig hosszú évekig tartó sötét korszak köszöntött az országra.
István (1135–1154) katasztrofális uralkodása alatt a hatalom a bárók kezébe jutott, s az országban eluralkodott a törvénytelenség, és belharcok törtek ki. Abbéli törekvésében, hogy megbékítse az országba rendszeresen betörő walesieket és skótokat, jelentős területekről mondott le. Vesztét végül unokanővérével, Matildával, V. Henrik német-római császár korábbi feleségével való konfliktusa okozta: István ígéretet tett arra, hogy elismeri Matilda igényét a trónra, ezt azonban nem tartotta be. Emiatt Matilda férjével és féltestvérével 1139-ben partra szállt a szigeten, és fogságba vetette Istvánt.
Bár Matilda foglalta el a trónt, rövid idő múltán azonban ellentétbe került alattvalóival, és elűzték Londonból. Polgárháború tört ki, amely egészen 1148-ig, Matilda Franciaországba való visszatértéig tartott. István, bár nem könnyen, de komolyabb ellenállás nélkül uralkodott haláláig. Miután fia 1153-ban meghalt, megegyezett Matildával, így 1154-ben annak fia lépett trónra II. Henrik néven.
Henrik uralkodása alatt a királyi hatalom megerősödött a bárókéval és az egyházzal szemben. Jelentősen felgyorsult a feudalizmus meghaladása irányába mutató társadalmi fejlődés is.
bélyegkép|balra|A Magna Carta aláírása (1215) Utódját, I. (Oroszlánszívű) Richárdot külföldön viselt háborúi kötötték le: a harmadik keresztes hadjárat, és a II. Fülöp ellen franciaországi birtokai megtartásáért vívott háborúk. Öccse, I. (Földnélküli) János ez utóbbiban fivérénél jóval sikertelenebb volt: elvesztette Normandiát (Calais kivételével) és számos más franciaországi birtokot. A hazai nemességgel és az egyházzal végképp elmérgesedett viszonya 1215-ben fegyveres felkeléssé fokozódott, amely rákényszerítette Jánost, hogy aláírja a nemesség jogait garantáló, a király hatalmát korlátozó Magna Cartát.
III. Henrik, János fia mindössze 9 éves volt, amikor trónra lépett. Uralkodását felkelések tarkították, amelyek okai között első helyen szerepeltek a kormányzás hibái, és az, hogy Henrik túlzottan támaszkodott francia udvaroncaira, háttérbe szorítva ezzel az angol nemességet. Az egyik ilyen felkelés során hívták össze először a Parlament elődjét.
I. Eduárd (1272–1307) uralkodása lényegesen sikeresebb volt. Számos törvényt hozott, amelyekkel megerősítette a királyi hatalmat, összehívta az első, hivatalosan szabályozott keretek között működő Parlamenteket. Meghódította Walest (erről szól Arany János Walesi bárdok című verse), és kísérletet tett rá, hogy fia számára megszerezze a skót trónt, ám ez elhúzódó és költséges háborúba torkollott. Bár a botrányos életű II. Eduárd (1307–1327) súlyos vereséget szenvedett Bannockburnnél, a háború végül csak III. Eduárd uralkodásának elején ért véget (1328-ban).