bélyegkép|jobbra|300px|Méliusz Juhász Péter Magyar prédikációk című művének címlapja (Debrecen, 1553) A reformáció Magyarországon a nyugati kereszténység 16. századi átalakulásának a középkori Magyar Királyság, majd az 1526 után létrejött Királyi Magyarország, oszmán hódoltság, Keleti Magyar Királyság és Erdélyi Fejedelemség területén végbement folyamata. A Luther Márton fellépéséhez kapcsolódó tanítások az 1510-es évek végétől váltak ismertté, elsősorban a királyi udvar, a német nyelvű városi polgárság, a kereskedelmi útvonalak, a könyvforgalom és a külföldi egyetemeket látogató diákok közvetítésével. A reformáció első terjedési és intézményesülési szakaszának egyik lehetséges zárópontja az 1606-os bécsi béke és az 1608-as országgyűlés, amely új rendi és vallásjogi keretet teremtett; a felekezeti átalakulás, a katolikus reform és a rekatolizáció azonban a 17. században is folytatódott.Péter Katalin: Studies on the History of the Reformation in Hungary and Transylvania. Szerk. Erdélyi Gabriella. Göttingen: Vandenhoeck & Ruprecht, 2018.Ács Pál: Reformations in Hungary in the Age of the Ottoman Conquest. Göttingen: Vandenhoeck & Ruprecht, 2019.
A magyarországi reformáció nem egységes és egyszeri mozgalomként ment végbe. A század első felében főként a lutheri és melanchthoni irányzatok gyakoroltak hatást, majd az 1550–1560-as évektől fokozatosan elkülönült egymástól az evangélikus, a helvét–református és az antitrinitárius, később unitárius irány. A felekezeti határok több évtized alatt szilárdultak meg: egyes lelkészek és közösségek egymás után több irányzathoz is csatlakoztak, miközben a középkori liturgia, ünnepek, templomok és helyi vallási szokások egy része tovább élt. A vallási változásban az uralkodók és földesurak mellett a városi tanácsok, falusi és mezővárosi közösségek, lelkészek, iskolamesterek, nyomdászok, családi hálózatok és női patrónusok is cselekvő szerepet játszottak.Erdélyi Gabriella: „Lay Agency in Religious Change: The Role of Communities and Landlords in Reform and Reformation”. The Hungarian Historical Review, 2/1. (2013), 35–67.
A század végének felekezeti arányairól nincsenek modern népszámlálási adatok. A szakirodalomban előforduló, a lakosság 80–90 százalékos protestáns részarányára vonatkozó becslések utólagos rekonstrukciók, amelyek egyházlátogatási jegyzőkönyvekre, gyülekezeti és lelkésznévsorokra, birtok- és várostörténeti adatokra támaszkodnak. A becslések módszere, földrajzi hatóköre és társadalmi alapja eltérő; ezért ezek legfeljebb a protestáns felekezetek széles körű elterjedését jelző nagyságrendként kezelhetők. A helyzet jelentősen különbözött például a Szepesség városaiban, a Nyugat-Dunántúl főúri birtokain, a hódoltsági mezővárosokban, a horvát–szlavón területeken és a Székelyföldön.Tusor Péter: Katolikus konfesszionalizáció a kora újkori Magyarországon. Egyetemi jegyzet. Piliscsaba: Pázmány Péter Katolikus Egyetem, 2008.Benda Kálmán: „Magyarország a 16–17. század fordulóján”. In: Magyarország története 1526–1686. Szerk. R. Várkonyi Ágnes. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1985.
A katolikus püspöki és plébániai hálózat az 1526 utáni háborúk, a széküresedések, a jövedelmek katonai igénybevétele és az oszmán terjeszkedés következtében súlyos károkat szenvedett, de nem tűnt el. Káptalanok, világi papok, ferences közösségek és egyes plébániák tovább működtek, különösen a Királyi Magyarországon, a horvát–szlavón területeken, a Székelyföld katolikus vidékein, valamint Szeged és Gyöngyös ferences központjai körül. A század közepétől Oláh Miklós, Draskovich György, Telegdi Miklós és más egyházi vezetők zsinatokkal, vizitációkkal, papképzéssel, iskolákkal, katekizmusokkal és prédikációval indítottak belső reformokat. A katolikus reform, a tágabb katolikus megújulás és a korábban protestánssá vált személyek vagy közösségek rekatolizációja egymással összefüggő, de nem azonos folyamatok voltak.Tóth István György: „A katolikus megújulás ellentmondásai I. Ferdinánd uralma alatt”. Történelmi Szemle, 45/1–2. (2003), 129–138.Fazekas István: „Oláh Miklós reformtörekvései az esztergomi egyházmegyében 1553–1568 között”. Történelmi Szemle, 45/1–2. (2003), 139–153.
A reformáció jelentős hatást gyakorolt a magyar, német, szlovák, horvát és román nyelvű vallási irodalomra, a bibliafordításra, a könyvnyomtatásra, az iskolázásra, a prédikáció- és hitvitairodalomra, valamint a felekezeti identitások kialakulására. E művelődési eredmények késő középkori és humanista előzményekre épültek, és létrehozásukban protestáns, katolikus, illetve a későbbi felekezeti kategóriákba nehezen besorolható szerzők egyaránt részt vettek.
Időhatár, terminológia és történetírás
A magyarországi reformáció első nagy szakasza az 1517 és 1608 közötti időszakra tehető. A lutheri tanítások befogadását a protestáns felekezetek intézményesülése, az erdélyi vallásügyi rendezések és a tridenti katolikus reform első magyarországi kísérletei követték; az 1606–1608-as politikai rendezés e fejlődésnek új jogi keretet adott. A 17. században e folyamatok következményei és továbbélése vált meghatározóvá.
A „reformáció” szót a történetírás többnyire a protestáns mozgalmakra használja. Egyes újabb megközelítések többes számban, „reformációkról” beszélnek, és a lutheránus, helvét, antitrinitárius és katolikus reformfolyamatokat ugyanazon átfogó vallási átalakulás egymásra ható részeiként vizsgálják. Más szóhasználat a reformáció fogalmát szűkebben a protestáns irányzatokra tartja fenn, a katolikus belső reformot és megújulást pedig külön jelöli.
A katolikus reform elsősorban a tanítás, az egyházfegyelem, a püspöki kormányzat, a papképzés, a prédikáció és a lelkipásztori intézmények megújítását jelenti. A „katolikus megújulás” ennél tágabb, spirituális, kulturális és társadalmi folyamatokat is magában foglaló kifejezés. A rekatolizáció korábban protestánssá vált személyek, családok, birtokok vagy közösségek katolizálását jelöli, amely történhetett meggyőzéssel, oktatással és patronátussal, de jogi, gazdasági vagy katonai nyomással is. Az ellenreformáció fogalma elsősorban a protestantizmus visszaszorítására irányuló intézkedésekre vonatkozik; a négy fogalom jelentéstartománya részben átfedi egymást, de nem azonos.
A konfesszionalizáció fogalma azt a folyamatot írja le, amelyben a hitvallások körülhatárolása együtt járt az egyházi intézmények, az iskola, a házassági normák, a fegyelem, a liturgia és a politikai közösség újraszervezésével. A modell hasznos a protestáns és katolikus felekezetszerveződés összehasonlítására, de a több uralmi központtal, erős rendi önkormányzatokkal, földesúri patrónusokkal és oszmán fennhatósággal jellemezhető Magyarország viszonyaira csak módosításokkal alkalmazható.
A 19. század és a 20. század elejének egyes protestáns nemzeti történeti narratívái a reformációt a magyar nyelv, a rendi szabadság és a modernizáció előtörténeteként, a késő középkori katolikus vallási életet pedig hanyatlásként ábrázolták. Egyes korabeli katolikus egyháztörténeti és apologetikai művek ezzel szemben a protestáns mozgalmak politikai és vagyoni indítékait emelték ki, és a Habsburg-dinasztia egyházvédő szerepét idealizálták. A 20. század végi és 21. századi kutatás nagyobb figyelmet fordít a helyi közösségekre, a laikus cselekvőképességre, a hosszú átmenetekre, a többnyelvűségre, a felekezeti együttélésre és a kényszer különböző formáira.
A késő középkori vallási és művelődési háttér
Egyházszervezet, szerzetesség és laikus vallásosság
A 16. század eleji Magyar Királyság egyházszervezete területileg egyenetlen, de kiterjedt püspökségi, káptalani, plébániai és szerzetesi hálózatból állt. A sűrűbben városiasodott nyugati és északi területek, a mezővárosok, valamint a ritkábban lakott határvidékek plébániai ellátottsága eltért egymástól. A püspökök jelentős része királyi kormányzati és diplomáciai feladatokat is ellátott, ezért a személyes rezidencia és az egyházmegye rendszeres látogatása gyakran hiányos volt; a káptalanok, plébániák és kolostorok ugyanakkor helyi oktatási, igazgatási és karitatív feladatokat végeztek.
Az obszerváns ferencesek a 15–16. század fordulóján különösen jelentős prédikációs és pasztorális hálózatot alkottak. A pálosok, domonkosok, bencések, ciszterciek és más közösségek kolostorai az oktatás, a könyvkultúra, a kegyhelyek és a szegénygondozás központjai voltak. A laikus vallási életet oltár- és misealapítványok, végrendeleti adományok, zarándoklatok, búcsújárások, céhes és jámbor társulatok, valamint a szentek és ereklyék tisztelete is alakította. E gyakorlatok nem mindenütt azonos intenzitással jelentek meg, de cáfolják azt a képet, hogy a reformáció előtti vallási élet pusztán formális vagy kiüresedett lett volna.Tóth István György: „Old and New Faith in Hungary, Turkish Hungary, and Transylvania”. In: R. Po-chia Hsia (szerk.): A Companion to the Reformation World. Malden, MA: Blackwell, 2004, 205–220.
Magyar nyelvű vallási kultúra és humanizmus
A késő középkori vallási kultúra nem kizárólag latin nyelvű volt. Magyar nyelvű prédikációk, imádságok, legendák és bibliai részletek maradtak fenn a kódexirodalomban. Temesvári Pelbárt és Laskai Osvát latin prédikációgyűjteményei az anyanyelvű igehirdetés segédanyagai is voltak. A Jordánszky-kódex és az úgynevezett Huszita Biblia hagyománya jelzi, hogy magyar bibliai szövegek már a nyomtatott protestáns fordítások előtt léteztek. A „Huszita Biblia” elnevezés hagyományos, de a fordítás pontos keletkezési közege, a huszita kapcsolatok jellege és a fordítók személye nem tekinthető minden részletében tisztázottnak.
A reneszánsz humanizmus szövegkritikai, nyelvi és retorikai eszközöket biztosított, amelyeket a későbbi felekezeti viták valamennyi oldala felhasznált. Rotterdami Erasmus művei, a görög és héber nyelv tanulmányozása, az ókeresztény szerzők kiadása, valamint az itáliai, bécsi és krakkói egyetemi kapcsolatok nem egyszerűen a protestantizmus „előszobáját” jelentették. Humanista módszerekkel katolikus reformerek, lutheránusok és felekezetileg átmeneti helyzetű szerzők egyaránt dolgoztak.
Reformtörekvések és korábbi heterodox mozgalmak
A késő középkori egyházon belül régóta jelen volt a „főben és tagokban” végrehajtandó reform igénye. A konstanzi zsinat, a bázeli zsinat, a szerzetesi obszervancia és a humanista bibliakutatás az egyházi fegyelem, a javadalomhalmozás, a papképzés, a prédikáció és az erkölcsi megújulás kérdéseit tárgyalta. E törekvések többsége a nyugati egyház dogmatikai és intézményi egységén belül kívánt változást.
A valdensek és a husziták jelenléte vagy hatása egyes nyugati, északi és déli vidékeken kimutatható, de mértéke, szervezeti folytonossága és a 16. századi protestantizmushoz való közvetlen kapcsolata vitatott. Az „előreformátor” kifejezés ezért csak historiográfiai segédfogalomként használható: a középkori mozgalmakat saját tanításuk és intézményi környezetük szerint kell értelmezni, nem pusztán Luther előfutáraiként.
A lutheri tanok első recepciója, 1517–1526
Az udvar, a városok és az egyetemjárás
Luther művei röviddel 1517 után eljutottak a Magyar Királyságba. Terjedésük fő csatornái a német birodalmi városokkal fenntartott kereskedelmi kapcsolatok, a könyvkereskedelem, a krakkói, bécsi és wittenbergi tanulmányok, valamint a német nyelvű városi közösségek voltak. A királyi udvarban, Budán, Sopronban, a felvidéki és erdélyi szász városokban humanista reformigények és korai lutheri tanok egyaránt megjelentek; határuk az 1520-as évek elején még nem volt minden esetben világos.