A romániai németek kitelepítését a Szovjetunióba 1945. január és 1949. december között hajtották végre. A deportálás mintegy – főt érintett, akiket etnikai alapon válogattak ki, és a háborús károk jóvátételeként Ukrajna és a Kaukázus bányáiban és nehéziparában dolgoztattak.

Története Előzményei 1944. augusztus 23-án, amikor a szovjet csapatok elérték a román határt, I. Mihály király jogszerűen magához vette a hatalmat, Ion Antonescu marsallt letartóztatták, és Románia sikerrel kiugrott a Harmadik Birodalommal kötött szövetségből. Az ország átállt a szövetséges hatalmak oldalára, a Vörös Hadsereg bevonult Romániába. A Winston Churchill és Sztálin által kötött, és az Amerikai Egyesült Államok által jóváhagyott megállapodás szerint 1945-től Románia a szovjet befolyási övezet részévé vált.Kulturraum-Banat.de, Wilhelm Weber: Russland-Verschleppung

A Románia és a szövetségesek 1944. szeptember 12-én kötött fegyverszüneti egyezménye nem tartalmazott semmilyen rendelkezést, illetve titkos záradékot a munkaerő biztosításával megvalósítandó jóvátételről.

Rögtön az 1944. augusztus 23-i román kapituláció után elkezdett terjedni a szóbeszéd a németek küszöbön álló deportálásáról. Úgy hírlett, hogy más jóvátételi intézkedések mellett, Sztálin román állampolgárt igényelt a Szovjetunió újjáépítéséhez. Az év vége felé ezek a híresztelések felerősödtek.

A deportálás elrendelése 1944. október 31-én a Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnökhelyettese, Vinogradov tábornok jegyzéket adott át a román kormánynak azzal a követeléssel, hogy november 10-ig írják össze a Romániában található magyar állampolgárokat, besszarábiai szökevényeket, birodalmi németeket és a „német vagy magyar származású román állampolgárokat.” A németeket tartalmazó listák október és december között készültek el. Ezzel párhuzamosan a szovjet hadsereg felmérést készített a magyarországi, jugoszláviai és csehországi németek számáról is. Az eredményeket 1944. december 15-én mutatták be Sztálinnak, aki december 16-án kiadta a parancsot a munkaképes német férfiak és nők elhurcolására; ugyanakkor elkészült az akcióterv, és kijelölték a felelősöket is. Jugoszláviából az első kényszermunkás-transzportok már 1944 decemberében elindultak a Szovjetunióba. December 19-én a román rendőrfelügyelők telefonon megkapták az utasítást az előkészületekre, és a román államvasútnak pár hét alatt elő kellett készítenie az akcióhoz a marhavagonokat.

1944. december 31-én a Szovjetunió, a Romániát ellenőrző Szövetséges Ellenőrző Bizottság nevében átadta a román kormánynak a 31-es jegyzéket, amely azt a követelést tartalmazta, hogy bocsássák a Szovjetunióban végzendő munkák rendelkezésére a 17 és 45 év közötti német férfiakat, illetve a 18 és 30 év közötti német nőket, a várandósok, az egy évnél kisebb gyermekesek, illetve a munkaképtelenek kivételével.banat.de, Berthold Neff: Nur noch Haut und Knochen, wankten sie durchs Lager A kitelepítendők összegyűjtése a vasútállomások melletti gyűjtőhelyeken a rendőrfelügyelők felelőssége volt.

Romániai reakciók A román kormány külön foglalkozott az elkövetkező deportálásokkal a január 5-i és 10-i kabinetüléseken; a konkrét határozatok nem ismertek. Románia új polgári kormánya, élén Nicolae Rădescuval hivatalosan egyetértett a deportálással. A romániai német politikusok, mint például Hans Otto Roth, Rudolf Brandsch, Herwart Scheiner, valamint a bánáti svábok képviselői tiltakozást fogalmaztak meg Rădescunál, aki azonban azt nyilatkozta, hogy a román kormány tehetetlen a szovjet paranccsal szemben.

Mivel a Szovjetunió a szövetséges hatalmak nevében rendelkezett, Rădescu január elején a diplomáciai képviseletek útján jogi, gazdasági és humanitárius érveket felhozva tiltakozott a brit és amerikai kormánynál. Hivatkozott a fegyverszüneti megállapodásra, amely nem tartalmazott rendelkezést a munkaerő rendelkezésre bocsátásáról, valamint arra, hogy messzemenően embertelen az emberek elhurcolása a bizonytalanságba, a családok szétszakítása, és a gyermekek és öregek hátrahagyása. Ezen kívül a román gazdaságnak jelentőst kárt okoz ennek a munkaerőnek a kiesése. I. Mihály király is memorandumokban tiltakozott a Szovjetunió jogellenes eljárása ellen. Január 16-án Rădescu tiltakozó jegyzéket adott át Vinogradovnak, amelyben rámutatott, hogy a román kormány köteles megvédeni összes állampolgárát, függetlenül azok etnikai hovatartozásától.

A politikai pártok képviselőinek eltért a véleménye a németek kitelepítését illetően. Míg egyes kommunisták a németek Romániában maradása mellett álltak ki, a nemzeti parasztpárti Iuliu Maniu a kitelepítés mellett foglalt állást.

Nemzetközi reakciók A brit és amerikai kormányokat szovjet szövetségesük eljárása meglepte, és kész tények elé állította. Elsősorban amiatt nehezteltek, hogy az akció elrendelése az ő nevükben is történt, annak ellenére, hogy erről nem született semmilyen megállapodás, egyebekben követték a román kormány érvelését. A jegyzékeik azonban olyan időpontban érték el a bukaresti illetve moszkvai képviseletet, amikor a deportálások már folyamatban voltak vagy lezárultak. Winston Churchill a kelet-európai németek munkára elvitelét a szovjetek jogának tartotta. A brit külügyminiszternek 1945 januárjában ezt a kijelentést tette:„Why are we making a fuss about the Russian deportations in Romania of Saxons and others?“ (Minek ez a felhajtás a romániai szászok és mások Oroszországba deportálása miatt?)

Az 1945. február 4–11. közötti jaltai konferencián a szövetségesek egyetértettek a Szovjetuniónak nyújtandó „természetbeni jóvátétellel” (reparations in kind). Ez a fogalom a német ipari berendezések és termékek elszállításán túlmenően tartalmazta a német munkaerő felhasználását is. Ivan Mihajlovics Majszkij akkori külügyminiszter-helyettes szerint deportálásra a háborús bűnösöket és „aktív nácikat” szánták a németek „megjavítása, megbüntetése és átnevelése” érdekében. A jaltai egyezmény mindenesetre csak Németországra vonatkozott, és az általa teljesítendő jóvátételt csak a háború után kellett konkrétan meghatározni. A háború után a szovjetek Kelet-Németország és Ausztria általuk megszállt övezeteiből csupán mintegy munkaképes szakmunkást deportáltak, és eltekintettek a tömeges kitelepítésektől.

A deportálás A deportálásról szóló rendeletet a legfelsőbb szovjet parancsnokság a Scînteia című román pártlap 1945. január 16–17-én megjelent számaiban tette közzé: A Minisztertanács közleménye: Mivel különböző alaptalan híresztelések terjedtek el, a német származású lakosság tudomására hozzuk a következőket: A Legfőbb Szovjet Parancsnokság rendelkezésére az alábbi kategóriájú német származású állampolgárokat elszállítják olyan helyekre, ahol munkaerőre van szükség: 16 és 45 év közötti férfiak 18 és 30 év közötti nők, az egy év alatti gyermekkel rendelkezők kivételével. A rendeltetési helyre érkezés után a családokat értesítik, és feljogosítják, hogy leveleket és csomagokat küldjenek. A mozgósítás átmeneti jellegű, mivel a háborús szükségletek miatti munkáról van szó.

A deportálás a román hatóságok és a szovjet megszállók együttműködésével készített terv szerint zajlott. A települések bejáratát a katonaság és a rendőrség lezárta, a telefon-, távirat- és vasúti összeköttetést megszakították, és vegyes román-szovjet őrjáratok jártak házról házra az előkészített listákkal. Az érintettek közül néhányan a hegyekben vagy az erdőkben próbáltak elrejtőzni, de az a fenyegetés, hogy helyettük a szülőket vagy rokonokat viszik el, többeket rábírt arra, hogy önként jelentkezzenek. Mások sietve románokkal vagy más idegen, nem veszélyeztetett állampolgárokkal kötöttek látszatházasságot. A kitelepítéskor nem voltak tekintettel az otthonmaradókra, akár gyermekeket is otthagytak szüleik nélkül. Számos esetben a gyermekeket a nagyszülőkre vagy idegen családokra bízták. Az egyes személyek politikai nézetei nem játszottak szerepet, a kommunistákat illetve a román hadsereg német származású tagjait is elvitték.

Az evangélikus egyház írásban és szóban szót emelt a román kormánynál, a szovjeteknél, sőt magánál Sztálinnál is a deportáltak hazahozataláért. A szovjet hatóságok a deportáltak jelentős részét nem Romániába, hanem Németország szovjet zónájába, elsősorban Türingiába szállították vissza. A Romániába hazatérőknek az 1945-östől teljesen eltérő politikai, gazdasági és társadalmi környezetbe kellett integrálódniuk.

Érintett romániai népcsoportok bélyegkép|250px|A német népcsoportok területi eloszlása Romániában, 1918

Szatmári svábok A mintegy szatmári sváb elhurcolása már 1945. január 2–3-án megkezdődött. A kényszermunka során 1948–49-ig majdnem ezren haltak meg.

Erdélyi szászok Erdélyből január 11. és 16. között erdélyi szászt vittek el, ez az 1941-es népszámlálás szerinti lakosságnak mintegy 15%-a. A deportáltak 46,4%-a férfi és 53,4%-a nő volt. Amennyiben az elvárt létszámot nem sikerült kiállítani, mert a listán távollevők vagy elrejtőzöttek is szerepeltek, olyan férfiakat és nőket is begyűjtöttek, akik a megadott életkoroknál idősebbek vagy fiatalabbak voltak. Ez az esetek 10%-ában történt meg, a legidősebb deportált 55, a legfiatalabb 13 éves volt.

Az összegyűjtés után két-három nappal indultak el a szállítmányok. A román hadsereghez tartozó németekből, illetve az időközben felkutatott elrejtőzöttekből álló kisebb csoportok februárban követték őket. A Deutsche Volksgruppe Zsilvásárhelyen fogva tartott munkaképes tisztségviselőit január 11-én szállították el. A marhavagonokban 40–70 férfit és nőt zsúfoltak össze, az utazás jéghidegben, primitív higiéniai körülmények és szűkös ellátás közepette zajlott több hétig, a rendeltetési helyekig. A deportáltak 90%-a kéthetes utazást követően a Donyec-medencébe és Ukrajna Don-menti területeire, Dnyipropetrovszk, Sztalino illetve Vorosilovgrád körzetébe került. A többiek hat hétig voltak úton, és Molotov körzetébe, az Urálba vitték őket. A deportáltakat 85 lágerbe osztották szét, amelyek gyakran nem is voltak felkészülve arra, hogy őket emberhez méltó körülmények között elhelyezzék. Minden harmadik deportált bányában dolgozott, minden negyedik az építőiparban, a többiek az iparban, mezőgazdaságban vagy a láger adminisztrációjában. Csak keveseknek sikerült a szakmája szerinti munkát kapnia. A rossz egészségügyi ellátás, a higiénia hiánya, a szűkös táplálkozás és a nehéz munkafeltételek következtében sokan megbetegedtek és meghaltak. A kommunikációt az otthon maradottakkal általában a minimumra szorították, a deportáltak csupán 25 szóból álló, előre megadott sablonok szerint megfogalmazott levelet írhattak rokonaiknak.

Hamarosan elkezdték szabadon bocsátani a betegeket és munkaképteleneket, az erről szóló döntés kizárólag az internáltak munkájának hasznosságán alapult. 1945 őszén , a következő évben személyt engedtek szabadon Odera-Frankfurton keresztül a szovjet megszállási zónába és 861 személyt Romániába. 1947-ben személyt engedtek szabadon a szovjet megszállási zónába, és 402-t Romániába. 1948-tól kezdve az életfeltételek javultak, így a betegek és halálozások száma jelentősen csökkent. Ettől az évtől kezdve egészséges munkaerőt is bocsátottak szabadon (mintegy 49%-ot), csak Romániába. 1949 októberében a lágereket felszámolták.

deportált, az utolsó harmad visszatért Erdélybe. Németország szovjet zónájából mintegy 50% tért haza. A többieknek jórészt sikerült eljutniuk Nyugat-Németországba, és csak 182-en maradtak a későbbi NDK-ban. 202 főt csak 1950-1952 között engedtek haza. Hét erdélyi szász a Szovjetunióban maradt.

fő, azaz a deportáltak közel 12%-a életét vesztette a Szovjetunióban. A legmagasabb halálozási ráta 1947-ben volt. Az elhunyt férfiak és nők aránya három az egyhez volt.

Bánsági svábok