Michel Debré (Párizs, 1912. január 15. – Montlouis-sur-Loire (Indre-et-Loire), 1996. augusztus 2.) francia politikus, jogász, a Francia Akadémia tagja.
Élete Apja, Robert Debré orvosprofesszor, a modern gyermekgyógyászat megalapítója Franciaországban, édesanyja szintén orvos. Apai nagyapja híres talmudista, Neuilly-sur-Seine főrabbija volt. Michel Debré katolikus konzervatív államférfiként ismert.
A párizsi Politikatudományok Intézetének elődjében, az ELSP-ben szerzett diplomát, majd a Párizsi Egyetemen jogi doktorátust. 22 évesen sikeres felvételi vizsga után tagja lett a Francia Államtanácsnak, a Legfelsőbb Közigazgatási Bíróságnak. 1939-ben behívták katonának, 1940 júniusában hadifogságba került, de augusztusban sikerült hazaszöknie. Visszatért az állami közigazgatásba. Kezdetben támogatta Maxime Weygand-t, 1941 októberében Emmanuel Monick kabinet igazgatója lett. Monick volt a Marokkóban létrehozott Francia Protektorátus miniszteri főtitkára, és már a Torch hadművelet előkészítésén dolgozott. Debré felesküdött Henri Philippe Pétainnek. Miután a németek elfoglalták a Szabad zónát, Debré tagja lett a francia ellenállók egyik szervezetének, és teljes illegalitásba vonult. A londoni emigrációban szervezkedő de Gaulle és kormánya megbízta Debrét, hogy nevezze ki a felszabaduló Franciaország prefektusait és komisszárjait. Debré 1944-ben Angers republikánus komisszárja lett. De Gaulle kérésére a közigazgatási reform élére állt és 1945 novemberében létrehozta az ENÁt, az Államigazgatási Főiskolát. 1948-ban, majd 1955-ben Indre-et-Loire szenátorává választották.
Az Európai Védelmi Közösség ellen agitált sikeresen, a francia nemzetgyűlés elutasította a szerződés ratifikálását 1954. augusztus 30-án. Debré 1957-ben havonta megjelenő újságot hozott létre Le Courrier de la colère néven (későbbi elnevezése Courrier de la Nation). Az újság fő célja a Francia Algéria védelme volt. A december 20-i számban arról értekezett, hogy a Francia Algériáért harcolni törvényes cselekedet. Az újság hasábjain visszahívta de Gaulle-t a politika színterére.
1958. június 1-jén visszatért de Gaulle, Debré előbb igazságügyi miniszter, majd az V. köztársaság miniszterelnöke lett. Jelentős mértékben megreformálta az igazságügyet, és de Gaulle mellett részt vállalt Franciaország alkotmányának megszövegezésében. 1962. április 8-án népszavazást tartottak Franciaországban az éviani egyezmény életbe léptetéséről. A szavazók 90 százaléka igennel válaszolt. Mivel Debré mindig is ellenezte Algéria függetlenségét, kénytelen volt lemondani áprilisban. Helyére Georges Pompidou-t nevezte ki de Gaulle.
Indre-et-Loire-ban nem választották meg szenátorrá, ezért a Réunionon próbálkozott 1963-ban. Az első választási körzet képviselőjévé választották annak ellenére, hogy miniszterelnökként 1960. október 15-én olyan rendeletet adott ki, ami felhatalmazta a francia gyarmatügyi köztisztviselőket arra, hogy erőszakkal telepítsék át Franciaorszságba a tengerentúli megyékből a rendbontókat. Debré a helyi jobboldal vezetője lett.
A sziget demográfiai problémáival foglalkozott. Úgy gondolta, hogy a nagyszámú gyermek ha felnő, munkát sőt az ország függetlenségét fogja követelni. A 60-as években megszervezte, hogy réunioni gyermekeket vittek át Franciaországba, elsősorban a gyér lakosú Creuse megyébe. A gyermekeket nevelőszülőknél helyezték el. 1963 és 1982 között több mint 1600 gyermeket szakítottak el családjuktól. Az egykor erőszakosan áttelepítettek vádat emeltek a francia állam ellen a családjog megsértése miatt.
Debré a Réunionon betöltött funkciójával párhuzamosan aktívan részt vett hazája politikai életében: gazdasági és pénzügyminiszter (1966–1968), külügyminiszter (1968–1969), nemzetvédelmi miniszter (1969–1973). Hevesen ellenezte a terhességmegszakítás franciaországi liberalizációját. Történelmi léptékű baklövésnek nevezte, amely szükségszerűen demográfiai válságba sodorja majd az országot. 1973-ban önként hagyta el a kormányt, 1988-ban lemondott parlamenti mandátumáról is. 1988-ban a Francia Akadémia tagjává választották. Élete hátralevő részében írással foglalkozott.
Kitüntetései A Francia Köztársaság Becsületrendjének parancsnoka Croix de guerre 1939–1945 Médaille de la Résistance Emlékérem a Szabad Franciaországért végzett önkéntes szolgálatért
Írásai Demain la France: Esquisse d'un ordre international (Jacquier álnéven, Emmanuel Monick-kal (Bruère) (1945) Refaire la France (Jacquier álnéven, Emmanuel Monick-kal (Bruère) 1944 La Mort de l'État républicain (1947) Projet de pacte pour une union d'États européens (1950) La République et son pouvoir (1950) La République et ses problèmes (1952) Ces princes qui nous gouvernent (1957) Refaire une démocratie, un État, un pouvoir (1958) Une certaine idée de la France, beszélgetés Alain Duhamellel (1972) Une politique pour la Réunion (1974) Le Pouvoir politique Jean-Louis Debrével közösen (1976 ) Le Gaullisme Jean-Louis Debrével közösen (1977) Français, choisissons l'espoir (1979) Lettre ouverte aux Français sur la reconquête de la France (1980) Peut-on lutter contre le chômage ? (1982) Trois républiques pour une France. Mémoires (5 kötet) (1984–1994) Combattre (1984) Agir (1946–1958) (1988) Gouverner (1958–1962) (1988) Gouverner autrement (1962–1970) (1993) Combattre toujours (1969–1993) (1994) Entretiens avec le général de Gaulle (1961–1969) (1993) Entretiens avec Georges Pompidou (1971–1974) (1996)
Jegyzetek
Források
Kapcsolódó szócikk Franciaország miniszterelnökeinek listája
Kategória:Franciaországi politikusok Kategória:Franciaország miniszterelnökei Kategória:Franciaország oktatási miniszterei Kategória:A Francia Akadémia tagjai Kategória:Francia jogászok Kategória:1912-ben született személyek Kategória:1996-ban elhunyt személyek Kategória:Párizsiak Kategória:Francia ellenállók a második világháborúban